2014. október 15., szerda

F.világa 15-20.rész

with 0 Comment


15. rész

Késő őszi kényszerszabadságolása úgy érte őt, mint egy villámcsapás: nem volt ideje felkészülni rá, sem célját, sem értelmét nem találta akkor, amikor energiával telve és munkakedve csúcsra járt. A reggel kisikló vonatként gázolt át szorosan illeszkedő, talpfáihoz rögzített életvonalán. Kedvese a munkahelyére ment, B. pedig az iskolába, ahogy szoktak mindig, ő azonban nem találta a helyét ma a világban. Gyanúperrel élt, hogy ez valamiféle alattomos előkészítése végleges eltávolításának és csak ürügy volt ez a „szorgalmas dolgozók pihenési programja” elnevezésű valami, aminek áldozatául esett. Igaz ugyan, hogy a középkáder friss emberként megpróbálta a lehetetlent: felfelé ÉS lefelé is egyszerre benyalni magát, a nyalás-taposás megszokott metódusával szemben, hát meglátja majd, mi sül ki belőle. Különben jó szándékúnak mutatta magát eddig, de hát ki tudja? Ehh, megint ez a régi beidegződés!
Egyszer átélte már a hosszúra sikerült „pihenőt”, keservéből mégis új életforma és csodálatos kapcsolat született. Tehetetlenül forgolódott a kényelmes ágyban és nem tudta, mitévő legyen.
Talán, ha rendet csinálna és így kedveskedne párjának, megnyugtatná. Azonban C. kifogástalan rendet tartott, így a teendők listája igen rövid lett, így azok végeztével – természetesen a kötelező higiéniás gyakorlatok teljesítése után - az ablakhoz lépett és kibámult egy távoli, meg nem határozható pont irányába. Több sem kellett, az észrevétlen körülötte keringő gondolatszárnyak és érzelemhullámok felemelték, elrepítették megint, hogy még bosszankodni sem maradt ideje.
Szerencsésnek mondhatta magát, mert azzal foglalkozott, amit szeretett is. El sem tudta képzelni másképp. Pályája kezdetén, mely jótékony felhők közé tűnt, lelkes és naiv bolond módjára első szóra elvégezte a rá bízott feladatot, sőt túlórában is örömmel vállalt ellenszolgáltatás nélküli ténykedést. Később ez utóbbi annyiban változott, hogy utasítást is kapott rá, persze ugyanúgy ellenszolgáltatás nélkül. A zsenit az őrülttől, a szorgalmast a munkamániástól és a naivot a hülyétől, lám nem sok választja el.
Amúgy ki normális? Amúgy meg mit számít?
Ez a kéretlenül jött idő megint csak a gondolatszövés kártékony mocsarába húzta. Talán, ha végre hasznosulna valami abból a sokévi, önmarcangolásnak nevezett kommunikációs zsákutcából, amit egyszerűen csak „Beszélgetések magammal” címmel jegyzett, már előrébb lenne.
Mert relatív normálisabb, józanabb én-fele ilyenkor tanáccsal próbálta ellátni a végfokot kiütő túlpörgő, vagy apátiába zuhant én-felét –valljuk be, nem sok sikerrel 
Mint döntési képességét vesztett, hirtelen jött vagyonával megbirkózni képtelen ember, úgy hányódott szabadságának fogságában. Mi jöhet még? És ez még csak az első nap!


16. rész

Túllendülve ezen a holtponton végre elővehette kedvenc régi olvasmányait: a Verne regényeket, Asimovtól Bradbury-ig az összes létező Science-Fictiont, de hogy ne feledkezzen el más klasszikusokról sem, Sallinger Zabhegyezője é s a 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója se maradhatott ki bohó ifjúsága emésztés nélkül felfalt darabjai közül. Érdekes módon
Stendhal Vörös és Feketéjét annak ellenére is megszerette, hogy kötelezően előírták neki, igaz, V.H. Nyomorultak élményét már nem sikerült ilyen jól feldolgoznia és a Háború és béke szégyenteljesen sötét folt maradt - talán nemcsak neki, hanem több egész generációnak is.
Ám a briliáns megoldást, a kulcsot mégis egy amerikai századelői, szerencsétlen sorsú írónő mottójában lelte meg:
„Rájöttem az igazi boldogság titkára, Apókám, és ez az: hogy az ember a jelenben éljen. Ne bánkódjék a múlton, ne építsen túlságosan a jövőre, de élvezze és használja ki a jelent a legfokozottabb mértékben. ” – írta: Jean Webster.
Ezután természetesen nem menekült meg Nyakigláb Apó sem - posztumusz gyerekkori retró – érzésének áldozatául esve az elolvasás alól. A Kis Herceg ártatlansága, tiszta lelke előtt pedig olyan katartikus élmény volt meghajolnia, mintha ő testesítette volna meg az emberiség rég elveszett, naivitását, s az most őbenne realizálódott volna. Bár rendkívül sokat olvasott, valahogy a verses, költészeti közeg sokáig teljesen hidegen hagyta, de azután betört az életébe és új medret vágott bele. Főleg az érzelmi szálakkal nagyon operálni tudók vonzották: Arany, Radnóti, Villon, akik először eszébe jutottak. Azután megpróbálkozott maga is, de hitvány kis faragványoknál egyebekre nem jutott, így megmaradt laikus szemlélőjükként a vakon profi játékosoknak, élvezetét inkább az olvasásban, mintsem az alkotásban lelte meg.
Fel sem ocsúdott, a második nap is a végére járt. Pedig a húzósabbak, a Bevezetés Szociálpszichológiába, és Aaronson művei még hátra voltak. Külön kategóriába tette a hitéleti „tankönyveit” a Gyehennát, és Peretti regényeit, így tervei szerint a rendelkezésére álló idő még kevésnek is bizonyult. Szelektálnia kellett.


17. rész

"…a sorsszerűségekről, véletlenekről és végletekről szerettem volna beszámolni Önöknek.
Vajon determinált-e létezésünk? Kiszabadulhatunk-e tudomány karmaiból? Az örök kérdések vajon nem hidalhatók át egy lépésben a nagybetűs Szellem világánál?
Tekintsük át, hogyan fordul az ember sorsa egy hétköznapi élethelyzetből egy egészen különleges, mondhatni kitüntetett, más sorsokra is kiterjedő kulcshelyzetűbe!
Kezdjük a premisszákkal. Elsődlegesen adott az információ, mely mindenki számára rendelkezésre áll, s amely feltételez intuíciót, hitet és elrugaszkodást a köznapi, tapasztalható, kísérletileg bizonyítható dolgoktól. Megközelítésünk központi eleme az elfogadás, lojalitás egy ismeretlen, mégis a szívhez (semmint az észhez) közel álló entitás iránt, melyet/akit Istennek szokás nevezni.
Olyan paraméterek állnak még rendelkezésére, melyeket bárki elérhetett abban a két évezredben, amikor lehetőség nyílt a változásra: az idő, az ismeret Róla, és ismeret a világról, próféciák és természettudományos tanok, erkölcs és tudat egymásnak feszülő és egymást csendben támogató erők árnyékában.
A mindenkor emberének a misztikumok elleni harcban időről-időre rá kellett jönnie, mennyire bizonytalan a világ szerkezete, és bár az ismeretet keresők igazán szoros ösvényen csakis az elfogadott és bizonyított, megismételhető kísérleteknek voltak hajlandók „hinni”, egyúttal kizárták másféle hit útját és minden folyamatot már megismert vagy előbb-utóbb megismerhető (esetleg a pesszimistább ágazataik a sohasem megismerhető) kategóriába sorolták be. Logikus pajzs volt ez a századok sötétjében elsősorban hiedelmek rémárnyai között tapogatózó ember számára, aki végre bizonyosságot akart és nem ismeretlen isteneket, tudást és nem hitet. Ám az emberi jellemzők jelentős része nem a racionalitáshoz kötődött, hanem inkább az irracionalitáshoz, mely évezredeken át inkább bizonyult jobb segítőtársának az elemekkel vívott harcában. 
Az idők alatt a központi idegrendszer, az agy komplex változáson - tudásgyarapodáson ment keresztül, mely elhomályosította a szellemi kötődését a természetfelettihez, olyannyira, hogy megkeseredett a rá nehezedő logika súlyától: miszerint egyedül van a világban és nincs más, aki viselhetné helyette terheit, melyet egyedül viszont képtelen. Társadalmi berendezkedése többé nem volt okolható misztikus erőkkel, uralkodóinak uralkodása többé volt nem magyarázható isteni kegyelemmel és akarattal. Meggyengült az egy és központi irányító / felelősségvállaló szerep és kénytelen lett egyenlővé válni uralt és vezetett. Persze csak papíron. Mert az egyenlőtlenség fennállt továbbra is, de most már, mint ember és ember és nem, mint Isten és ember között, így indokolhatatlanná és egyúttal folytonos feszültségforrássá téve az ebből fakadó hatalomgyakorlást. Az emberi, mint tökéletlen, a történelemben minduntalan instabilitást is jelentett, ami gyakori bizalomvesztéssel járt. Ráadásul az idő, mint hajlamosító tényező, jelentős szerepet töltött be a tendenciák erősítésében. A(z egzakt) tudományok nem pótolhatták és nem is akarták indokolni a hatalom emberi létezését, legfeljebb levezetni a belőle eredő helyzetet, így, amikor az emberiség azt hitte, a létezés tudományos megközelítése a világbékét hozza közelebb, alaposan tévedett. Nem szándékok és naiv képzelgések okozták a végső összeomlást, hanem a tények nem-ismerete, a szociálpszichológia, a valódi emberi motivációk és tulajdonságok figyelmen kívül hagyása és az eredendően változatlanul megmaradt hatalmi strukturálódásra való hajlam –" 
Pont
 "Az alábbi statisztikák bemutatják…."
Még egyszer átfutotta a kéziratot. Hú ez túl erős lett, tanára azt mondaná, hogy húzza ki belőle az áltudományoskodó maszlagot, (vagyis szerinte legalább a 80%-át) és próbáljon meg saját szavaival érvelni. Tökfej! Hiszen pont ezt tette, ráadásul logikus volt minden. Vagy logikája csupán vallásra épülő okfejtés volt? Komolyan el kellett gondolkoznia, hogy disszertációjánál mely irányvonalat tekintse vezérelvnek. Mert ha az érzelmi húrok, vagy ködös vallási tanok pengetésébe kezd, könnyen kinevetheti a bizottság, kötelezve az évismétlésre. Elég sokat járt iskolába ahhoz, hogy felfogja: a tökfejeknek a jól bevált ősleves-káposzta főzeléket elég beadnia, hivatalosan az esik a legjobban kényes gyomruknak. Tehát kihúzta az előbbi fejezetrészt és ezt írta helyette:
"Teljességgel megalapozott az a feltevés, hogy a tudományos szemlélet mindenkor alkalmas volt és marad a társadalmi problémák előrejelzésében. A tudatot kísérő empatikus jelenségek, világképek, erkölcs kialakulásának és elhatalmasodásának kérdései, stb.. sajátos módon visszacsatolhatók a tudomány köréhez, annak vizsgálati területévé tehetők. Korunk sajnálatos válsága ezért nem más, mint tudományos világképek harca……"
…fúj, szembeköpte volna magát most. Ám a diplomázás sürgető igénye visszatolta a gusztustalan nyelvet szájában és fölényesen elmosolyodott a láthatatlan testület előtt.
Hát nem, dokikáim, nem szerzem meg az örömet nektek..
"…sorsszerűségek tehát nincsenek, csak fel nem ismert lehetőségek, a véletleneket pedig a tehetetlenek és döntésképtelenek említik úgy, mint eszközt, homályos vallási téveszméik alátámasztására. Sokan azt tartják, hogy a vallás a pszichikailag gyengék egyetlen menekülési stratégiája a valóság elől."
Na ez is durva, már-már a másik véglet. Durva, de tény: kit érdekel a magánvélemény? Sablon tézisek egy sablongyártásra specializált szellemi műhelyből. Hasonló hasonlónak örül. Csak nehogy ráfaragjon ezzel meg.

Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy jobb lett volna az előbbi verzió, de a bizottság előtt hiába próbált alakoskodni, alternatívákkal játszani, Dr. Podrohovszky kelletlenül intette le:
- több volt magában, kedves F. Kár érte, hogy a tankönyv ennyire gúzsba kötötte a fantáziáját, kolléga!
- de prof..!
- nem, ne folytassa, kérem! Itt, ezen a szinten az elemi rögtönzéseknek van helye, a megragadott gondolat és véletlenszerű kifejtése… pszichológia és valláselmélet! – 
Itt van vége, gondolta.
Nem is tévedett. A következő szemeszterbeli sikeres szerepléséhez jelentős mértékben hozzájárult volna ez a kis leforrázás, mely ironikus és elkerülhetetlen volt. Aztán úgy alakult, hogy halasztott és néhány újabb kudarc végleg elvette a kedvét a folytatástól. Rájött, nemcsak hogy nem ismerte ki az előadók észjárását, de egyáltalán nem ismerte őket. Ez pedig egy személyes beszélgetésbe torkolló vizsgán kétségtelenül hátrányt jelentett. Aztán elfogytak, vagy nem is gyűltek össze a megfelelő kreditek? Mindenesetre felőrlődött és hamar a kapun kívül találta magát, az újrakezdéshez pedig fáradt volt. Az egyetemi státusz nem védte meg saját sorsszerűségeitől, s az, hogy felidézhette a múltat egy röpke fél órára, nem mentesítette a mai kötelességei alól.
Az egyetemi évek egy kis ponttá összezsugorodtak emlékpalettáján és már nem fájtak az akkori sebek, ahogy már nem okoztak frenetikus gyönyörűséget, ha a szellemi hajnalkorának első rácsodálkozásaira visszaemlékezett, csak megbizsergett egy szál, ami azt mondta benne, hogy így kellett lennie és ne törődjön vele, hogyan lehetett volna másképp. 
B edzése hamarosan véget ér és jót fog tenni a mozgás ezen a tavaszi délelőttön.


18. rész

B. nővéréről nem esett szó rég. Igaz, ő már nem költözött velük. Egy kollégiumba és onnan albérletbe ment, amikor középiskolái végeztével úgy döntött, hogy munkába áll. Történetének folyama kikerült figyelmünk központjából. Pedig eljárt az „új” lakásba, vendégeskedett és beszélt újdonsült barátjáról, akivel még úgymond nem érett meg teljesen az együttélésre. Szemében viszont már látszott a teher, amit fiatalságára idejekorán ráhalmozott az élet. Megviselte apjával való rossz kapcsolata, melynek szenvedő alanya volt, semmint formáló részese. Elítélte őt – joggal, de a számtalan sérelem ettől sérelem maradt és nem könnyebbült meg, amint végiggondolta rövid életét. A lányok annyira szeretnék, ha példaképként hordhatnák szívükben az első férfiideált, de ez nem adatott meg neki. Pedig K.-ban is bizonyára feléledhetett tisztább pillanataiban az apaság érzése – már töltött annyi időt gyermektársaságban maga is, hogy legalább elképzelni megpróbálja ezt. K. azonban érzelmi kötelékeit nem tudta kezelni és otromba lett, amikor szeretetre vágyó szöszke kis csipet-csapat vette körül. Inkább elbújt a gyárban még egy munkadarabot fogva a marógépbe, és nem ment haza, nem részesült a mindennapok csodáiból, melyet a családja jelenthetett volna neki.
Aztán persze hazament, amikor a kisdedek már aludtak, és akkor rohanták meg a nehéz, mély érzések, férfikönnyeket ejtve maga számára is értelmetlen viselkedése miatt. Ekkor kerültek elő a hűtőből a sörök, a kettes rumok, és vált visszataszítóvá is előttük. Minden pohárral, minden féldecivel egy lépést téve az úton, mely lejtősen haladt a kétségbeesés elkerülhetetlen végállomása felé.
B. nővére pedig felnőtt, eleinte nehezen találva és sokat támaszkodva C.-re, később függetlenedve és önálló utakon járva már. Látta, ha nem is a kezdetektől, de öccsének felvigyázójaként, amikor futólag megismerkedtek, már karakteres leányzó volt, büszkeséggel, öntudattal, rendkívül szövevényes érzelmi világgal. Nyilvánvaló volt, hogy az első csokrot visszautasította, amit a téren adni akart neki, de azért észrevette, hogy milyen vágyódással néz utána. Sírásai olyan mélyről fakadtak fel és olyan kiadósak voltak, hogy F. azt hitte, nyomban elájul a lány, vagy legalábbis valami szörnyű tragédia következik be mindjárt. Amikor „kihallgatható” állapotba került, végtelen szomorúsággal ecsetelte, hogyan dönti romba apjuk iszákossága a családi idillt, melyet hármasban, kisöccsével, B.-vel éltek C. védelme alatt.
Végre odaért az edzőteremhez. Odabenn harsány parancsszavakra húsz-harminc szöszke kis kölyök lengette karját, lábát, éppen mit kellett, miközben piros arcukon mímelt düh ült. Úgy beszélték meg, hogy csak a végére fog megérkezni (talán mégis szorult egy kis szégyenlősség az ifjú titánba?) Egyébként észrevette, hogy a hozzá hasonló, kamaszodó fiúk is előszeretettel távolítják el maguktól a még óvni igyekező kezeket. Milyen érdekes: szinte kizárólag nagymamákat látott körülöttük. Figyelt és tanulta, mint változik, mint érik kisgyermekből, kamasszá. Kifelé jövet, már látta, hogy B.-nek jókedve van. Már a narancssárga öv lázában égett, pedig még igencsak a fehér feszült a derekán.
-Képzeld, azt mondta a szenszej, hogy néhány hét múlva vizsgázhatok! Ugye gyakorolhatok otthon…és segítesz,…Apám? – és szeme olyanmód csillogott, mint a csiszolt igazgyöngyé.


19. rész

Jövő héten együtt ebédeltek négyen. C. isteni húslevest főzött, melyből nem hiányozhattak a fűszerező keverékek, bőven répával, és a szokásos többi zöldséggel, tészta helyett a húsok töltéséhez használatos tölteléket főzve bele, ami sejtette, hogy a következő fogásnál is köszönni fog ez a betét a sült főtt oldalasnál. Parádés zöldköret és sültzsírral olvasztott petrezselymes burgonya kísérte, és ünnepi alkalomra fehérbor is került az asztalra, mely igen kellemessé tette az utóízt, könnyítve az emésztést is. C. kitett magáért és F. nem győzte dicsérni. De észlelte, hogy elsősorban nem is neki szól ez, hanem nagylánya kedvéért és talán vigasztalásul az elmúlt évekért. Pedig senki sem érzékeltette, hogy szükség volna erre és aggódó kérdésére a lány szinte türelmetlenül, de a szeretet hangján nyugtatta:
- ugyan, anyám, tudod, hogy nagyon ízlik, mindig is ízlett s így is marad! De ha egy szendviccsel, vagy pizzával vársz, akkor is örülök neked!
B. még nem értve a felnőtt felhangokat, egyenesen C. szemébe mondta:
- mama, finom volt, szeretlek! Miért sírsz?
És most B.-t kellett nyugtatni, hogy nincs semmi baj: anya elérzékenyült kicsit.
A sütemény teteje csupa porcukrosra sikerült, és amint B. beszippantotta, azonnal prüszkölnie kellett. Ez volt az a pont, ahol a palástolt feszültségek egy kiadós hahotában feloldódtak végre. B. csak egy jó pohár víztől csillapodott le. Ahogy körbetekintettek, szavak nélkül egyszerre érezték meg, amit külön-külön tudtak is: hogy ők egy igazi család.
Az összeölelkezéstől csak az apró konyha és az edényekkel megrakott asztal „mentette meg” őket.
- Együk meg hamar a desszertet, aztán ki-ki a dolgára!- próbált erélyes lenni C., ami láthatóan nem nagyon sikerült neki – és tiszta vizes poharakat osztott szét, leszedve az asztalt.
A kaputelefon csengője ekkor szólalt meg, teljesen váratlanul.
Összenéztek:
- vársz valakit?- én nem.
- én sem, talán postás, vagy a lakógyűlésről valaki?
Mire F. beleszólhatott volna, már elengedték a beszélő gombját. Azzal visszaült.
- biztos téves, múltkor mondtam a szórólaposnak, hogy dobja abba a gyűjtőbe, de hát beszélhetek - mióta beütötte valaki a az automata nyitó lapját, időközönként magától is meg-megszólalt. Talán mégis a szerelő lehet?
Szinte el is felejtették már, amikor mintegy tíz perc múlva kopogtattak. Ezúttal C. volt gyorsabb, meg sem nézve a kitekintő ablakot, lendületesen odalépett és sarkig tárta a szárnyat:
- igen? Ki az??? - kérdezte, de csak ezután pillantott fel.
K. állt az ajtóban.


20. rész

Leírhatatlan volt az érzés. Akár egy csöndes, még nyárutónak ígérkező reggelen az ablaküvegen dermedéssel szétfutó jégvirág. Vagy ahogy a jégcsap hegye a ruha szövetén a háton, a bőrön és a testszöveteken keresztül - átütve a tüdőt is – lassan, de könyörtelenül belefúródik a még lüktető szívbe  
-Te,…te … mit…. keresel… itt? – a szavak lassan koppantak le, egyesével, tompán ütődve a márványmozaik lépcsőházi kövezetre, majd onnan lebukdácsolva a lépcsőn, ki a kapuig.
Tulajdonképpen értelmetlen volt a kérdés, mindeggyé vált az okozat, a jelen valósága tetszett csupán abszurdnak. De K. ott ált, és mint egy vágóhídi barom, akit félig már levágtak, ereje még taglózásra készen ott feszült inaiban. Félelmetes, ellentmondást nem tűrő fenyegetés ült tekintetében, de valahogy mégis esetlenül és szerencsétlenül állt ott, mint akit voltaképpen már agyonütöttek, csak még el kellene dőlnie. Viszont így öntudatlan valójában is potenciális veszélyt rejtett.
-Elég volt ebből – mondta – most rögtön hazajössz - ez a minden kérdésen felül álló kijelentés, akár egy kinyilatkoztatás, kétségbe vonhatatlannak tetszett, mint a feltámadás, vagy a tízparancsolat. Jogossága másban megbénította volna az ellenállást. Az asszonyt azonban nem lepte meg. Hirtelenjében kijózanodott első döbbenetéből. Válaszolni akart, nyelvén is volt a szó, ám ekkor F. bukkant fel az ajtóban. 
-Parancsol valamit? –kérdezte egy félig elrágott süteménynél tartva és az „r” betűket azzal együtt elharapva, de a birtokon belül levő bizonyosságával. Amikor felszegte fejét, találkozott pillantásuk. Ez a két nézés a történelem előtti, asszonyért megvívni kész, elszánt emberek nézése volt. Egy pillanatig úgy tűnt, a nyers erő dönti el ezt a küzdelmet is, mint amazokat a múltban. De ez a helyzet gyökeresen más volt. Mint ahogy mások az eszközök és a lehetőségek is és nem utolsó sorban a helyszín. Mielőtt K. felmérhette volna ezt, lesújtottak a szavak. Nem erőszakkal, sőt inkább szánalommal (ezúttal már sütemény nélkül):
-Ugye, jól emlékszem, hogy mi már találkoztunk?- mondta F.- Ott a kocsmában, igen. Jóember, nem emlékszik, miről beszélgettünk akkor? Maga pont engem talált meg, hogy elmesélje, miképpen tette tönkre a családját. Mit akar most? Folytatni ezt tovább? Láthatja: ez az ügy lezárult, nincs mit tennünk. Adok egy tanácsot: menjen el és gondolja át a dolgait! Be fogja látni, hogy így lesz a legjobb. Én gondját viselem ezen túl őnekik. - mutatott jelképesen körbe - Tehát hagyjon békét nekik. És ha azt akarja, hogy valaha emberként tekintsenek még magára, akkor alaposan szedje össze magát!
Egyszerűen beszélt, röviden tagolt mondataiban, és hangjának színében volt valami cseppenként ható pszichotikus méreg, amitől K.-n lágyan elömlött a kétségbeesés. Nem szokta ezt a csöndes, nyugodt, lehengerlő stílust és nem is tudott mit kezdeni vele. Indulatának élét elvette a nyilvánvaló igazsággal való szembesítése és nem maradt oka az ellenállásnak. Még ösztönösen felhördült, de követelésében már a fájdalom dominált és nem a harag:
- ez….ez nem a…. maga… dolga.. itt!....én….én sajnálom…már megbántam…gyertek vissza hozzám! – próbált küzdeni még K., teátrálisan felvonultatva teljes érzelmi skáláját.
De C. hidegen, érzelem nélkül, mintegy ítéletet mondta ki:
-Ezen túl vagyunk. Eljátszottad a becsületed. Alkoholista lettél. A gyerekek félnek tőled. És nem láttuk sem én, sem ők, nem tapasztaltuk azt, amit egy apának meg kell mutatnia a családja felé. Nem éreztük, hogy szeretsz bennünket. Elhagytál, magunkra hagytál! Szóval ezen túl így lesz, én itt maradok. Menj haza, nem akarlak látni többet!
Ez blokkolt. K.-nak valahogy nem tudott több gondolat megfogalmazódni a fejében. Az érvek és az őt irányító szavak súlya sokkal erősebbnek tűnt az akaratánál. Igazságmagvuk pedig elháríthatatlanul kicsírázott benne és régi szégyenérzetét ébresztette fel. Az idegen előtt pedig összetört maradék reménye is.
-hát akkor…- próbálta lezárni K.
- hagyja csak, menjen!- intett le F. – és megnyugtatom, én nem tartom vissza őket. Ha ők is úgy gondolják és maga is alkalmas állapotban lesz, talán még találkozhat is velük.
Végül teljes zavarában K. még mondani akart valamit, de szavai motyogásba fúltak:
- sajnálom, ….és köszönöm, hogy ilyen….ugye nem haragszik…én nem akartam….- és megfordulva a lépcső felé indult. Még az alsó emeletről is hallani lehetett mélyről jövő felzokogását. Ebben legalább mindketten találtak némi őszinteséget.
Hosszan megálltak az ajtóban, ahogy egyszerre tört rájuk az elmúlt évek vegyessége, melyet itt és most felidéztek számukra. Szinte egyszerre mondták is ki: 
-…szerencsétlen!
F. kontrázott rá:
- én viszont a világ legszerencsésebbje vagyok!- azzal átölelte C. derekát és visszakísérte a lakásba. B. riadtan tekintett édesanyjára, nővére csak annyit tett hozzá, hogy „csak a szokásos műsor”. Bár a maradék desszertet ezután egyikük sem akarta elfogyasztani, jól esett ismét egymás körében lenni. Messze volt még az a jövő, amit a maga idilli felhőtlenségében mindannyian elképzeltek maguknak, de történetszáluk összefonódott, családjuk élt, túlélte az első komoly csapást és ma ez volt a legfontosabb.
Vége a II. fejezetnek.


0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.