Jelenet egy jővőbeli padláson

„Pro captu lectoris habent sua fata libelli”
                                           Terentius Maurus

Hever a földön.
Öreg a por rajta, alatta.
Egyre enged a ragasztott papírkötés
Mindig behajlik a puha borító.

A kéményben alaphang.
vagy csak maga a csend.
itt tán egér se jár. Ennyi.
Úgy valamióta.
De már…

Dörömbölnek odalent,
Csattan a szandál talpa,
Lépcsőfok kopog,
Nyerít, nyisít a fa,
Mielőtt átzuhan.

Mert újra itt van egy
Porpászma ráfénylik,
Megmutatja hol az ujjbegy.

Nyomában tornyok omlanak,
Cserép csörög drót sziszeg,
bádog huppog.
Minden csak
Kutatás, matatás
Rendelkezik
Az „oly szent akarat”.

Végre abbamarad.
Ez volt az utolsó.
Elhal utána a hang.
Elhal utána a csend.
A kémény lakója zúg.
S az őskáoszból is kivert
Hever a földön.
Kötés és gerinc.
elsárgulva, hidegen.
Ítélet volt. Vége lett.
Hirtelen…

A Mész könnyeit lepergi
A tégla nyílását leengedi.
S ember nélkül, szabadon mégis
minket lapoz, bennünk olvas
rólunk zenél. A kéménylakó,
a Nagy,a  Jó. az  Égi Szél!