Kriptának mélyén kápolna, ide a holtnak lelke gyónni tér. Hangtalan hangok sűrűjében lantnak pendülése mennyit ér? Ház zajától csendes, zúgó széltől nedves a magába roskadó ősz, meg a múlt-feledett szennyes.
Kandallóból vihogva szórja szikráját egy hasáb, konokul pattogja füstjét messze a semmibe. Hintaszékben könnyezem nyikorgó emlékeim, amikor Ő megjelent énnekem. Látom arcát, tündöklő mosolyát, érzem bársonyos ujjait. Felé nyúlok, láncom csördül, reszketnek béklyótól mozdulatlan lábaim. – Mennem kell! – motyogom.
A lantból ókeletű dallam jő, én hallani vélem a paták dübörgését, nyerítést, a csaták vérbe fulló zaját. Mennydörgő borzalom csapódik elém, bajtársam szakad el mellettem. Mosolyogva néz felém, szabadon dobogó szíve veri el utolsó ütemén – Mond meg neki kérlek ... szeretem. – Nyelem könnyeim por alakban, míg vöröslő patak csordogál alattam. Hozzám ér ujjával valami, én misét mormolok, s Ankh keresztjét látván, hamvaim közé borulok.
Giling-galang – szólít egy harang, lényemből kioson valaki. Bámulok fel az égre, de mindhiába kérve, nem tekintek többé mélyen a szemébe. Tengernyi élet múltba tévedt, mikor harcba indult nemezis, győzni mentünk, de veszve tért vissza seregünk és a húsunkkal táplált nemzet is. Férgek roppannak léptünk nyomán, testünket elhagyva élünk tétován.
Kápolna mélyének alagútján könnyezve rí kriptám, melybe holt lelkem nyugodni tér. Tisztán fénylő horizontján mind újra kél, kiért egykor meghaltam én.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése