Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2014. november 9., vasárnap

A szekrény

with 0 Comment


Van egy vitrinem.
Sötét, diófa borítású, lakkozott ajtajú, széles, kétpolcos üveges kirakattal. Tükör sosem volt a hátára függesztve. Hordoztam magammal, bárhová is mentem, velem jött. A család öröksége. Anyámé, nagyanyámé, dédnagyanyámé és így tovább. Amikor már valamelyikőjüknek nem kellett, továbbadta. Így kaptam meg én is.
Mire is használhatok egy képzeletbeli üveges szekrényt? Lelkem szentélyének dísze lehet, ahová a legbecsesebb dolgokat rakom. Az is lett. Elmém titkos kamrája, minden emlék őrzője. A fiókokba képeket rakok az elmúlt időkről. A szekrény részbe illatot, hangokat, ízeket zárok. De az üveges polc, az a legkedvesebbeknek fenntartott hely. Olyanoknak, akiket minden nap látni szeretnék. Elég, ha bezárom a szemem, elvonulok és kiveszem onnan, újra és újra tudom idézni az eseményeket. Giccsek és értékes tárgyak vannak benne, arany, ezüst és porcelán. Törött orrú elefánt, angyalka órával és sárkányra hasonlító szobor. Mind-mind különálló eleme az életemnek és mindegyik egyformán kedves. Mondhatnám...
Addig gyűjtöttem a kacatokat, hogy az értékesek hátra kerültek a diófadeszkán. Por lepte be őket és nem töröltem le, csak gyűlt egyre a sok mihaszna holmi. Egy napon aztán nem bírta tovább a súlyt. A polc megrepedt, a fa elcsattant,majd hatalmas robajjal zuhant a földre az üveg. Kiszakadtak a lakkozott ajtók. Magatehetetlenül néztem az összetört pillanatokat, megkopott emlékeket. Arra gondoltam, hogy én is, mint elődeim, átadom, vagy csak egyszerűen kidobom a jó öreg vitrint. Megsajnáltam. Nem tehettem, hiszen a részem. Belső szentélyem egyik legféltettebb kincse. Nem a kacatok voltak fontosak, hanem a matuzsálem-bútor, ami már egészen részemmé vált. Fogtam a seprűt, a szilánkokat felsepertem, az ajtókat visszaerősítettem. Hatalmas szemétkupac maradt a terem közepén.
Az épségben maradt kacatok közé nyúltam. Ahogy megérintettem, úgy törtek fel bennem az érzések. Legszívesebben még a szilánkokat is visszaraktam volna, de tudtam, nem lehet, különben újra megtörténik a törés, amit lehet, hogy nem bírnék elviselni. Szelektálok. De mégis hogyan?
Csak ültem és hosszasan bámultam tovább a törött darabokat.
Semmit sem hagyok meg, majd újra gyűjtök. Okosabban.





0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.