A temetőkertekben

Hűvös eső monoton 

ritmust ver nyár-romokon 

magjahullott tobozra, 

szélvihar lepofozta, 

dermedt levéllepelre.

Ködbe takar a világ, 

szürkén bujdosnak a fák, 

nedves kérgen mézga ül, 

komor a csend, elterül, 

fáj a lélek keserve. 

Ideje a bánatnak. 

Sír a világ, fáradt nap 

bágyadt éjbe tűnt tova, 

pislog mécslángok sora 

a temetőkertekben.

Minden eldugott emlék, 

apák, anyák, régesrég 

eltemetett érzések 

mardosó lánggal égnek, 

sosem lesznek feledve.