Emlék

Fülledt meleg hívogat a sárosan folydogáló víz partjához. Ruháimtól megszabadulva vánszorgom a hűs sodrás felé. Izzadt, felhevült testem levegőért kapkod, és a tűző Nap sugaraitól távoli védett helyet keres. De csak a testem, az agyam már rég halott. Elvesztettem ítélőképességemet, csupán az életem után kullogok. Nyomasztó ez a magány, a vágy és a kín szúró tövise. Hasít, vág és marcangol minden ami hozzám ér és minden ami nem. Bőrömet perzseli a Nap és a szél kettős gyűrűje, amitől keservesen tikkadok. Repedt ajkaimból vér csordul ki, mely a forróságtól nyomban dermedté válik és rám tapad. Fáj minden tagom, a lábaim, a kezeim, a nyakam. Már nézni is nehezemre esik és az elém tárulkozó látvány sem vidít fel túlságosan. Talán még ötszáz méter, vagy több, ki látja ezt innen, ilyen állapotban. Én nem, az biztos. Erős vagyok, bírom még, csak az a fránya tüske a talpamban, az ne lenne. Nem tudom mikor és hol szedtem össze, de nem is fontos, a lényeg, hogy van és rohadtul fáj. A hátam pedig, amit már megtapintani sem merek, mert valószínűleg húsig égett róla a bőr, olyan mérhetetlen erővel akar elválni tőlem, hogy alig tudom visszatartani. A jobb kézfejemre pillantok, és meglátom benne arcomat. – Hogy lehet ez? – teszem fel a kérdést, miközben szörnyű önmagam néz velem szembe. – Ez én volnék? Az utolsó képem magamról nem ilyen! – kiáltok fel, de hang nem jön ki a számon. Legbelül pedig tisztán szól és mélyen, úgy ahogyan régen is, amikor még én, én voltam. Megállok, és bámulom a kézfejemben megjelent ember párolgó ábrázatát. Azt az arcot, ami nem én vagyok, legalábbis az emlékeim szerint nem. Egy rozoga, csontos pofa, sárgában izzó szemek, és aszalt szilvára emlékeztető vörösesbarna bőr. Tétovázok egy darabig, megpróbálok emlékezni, de nem megy. Így nem törődve a látottakkal, tovább indulok. Az éltető víz felé visz utam. A hűsítő, gyöngyöző párához, ahol olthatom égető szomjamat és testemet pedig megmártóztathatom.

Ekkor magam elé nézek, úgy messze a távolba, de most nem látok semmit. Az imént remélt folyónak nyomát sem észlelem. Csak a Nap tűz veszetten, én meg az utolsó lépteimet teszem. Felemelem a kezem, az iméntit, a jobbat és most értem meg igazán, hogy ki ő, ki szembefordul velem. Én vagyok, de nem most, hanem a jövőben. Ugyanezen a helyen, csak magasabban. Látom a testem és látom amint a szívem egy dobbanás után örökre némán megpihen. Nem értem mi történik, hiszen jól vagyok. Az előbbi fájdalmak, a szomjúság nem gyötörnek már, és a könnyedség, mi átjárja lényemet felfrissíti tudatom. A folyót viszont újra érzékelem. Sebesen áramlik vize és árnyak lubickolnak habjain. – Kik ők? – kíváncsiskodom, majd úgy gondolom, közelebb lépek. Vetek egy végsőnek hitt pillantást magamra, arra a kiszáradt, összeaszott testre, majd elindulok a fürdőzők felé. Viszont itt újabb dologgal lepem meg könnyed lelkemet. Tudomásul kell vennem, hogy minden ellenállás nélkül siklok a levegőben, mint egy pihe. Ez már felettébb gyanús, így visszatérek elhagyott önmagamhoz, hogy megint csak jól szemügyre vegyem. Ismét megállapítom, hogy én volnék és távozásom óta nem változott semmi, úgyhogy sarkon fordulok, persze  jelképesen. Mielőtt viszont elindulnék, meglátom papámat. Úgy néz ki, mint amikor utoljára láttam. Mosolyog és kedvesen felém int. Valamit mond, de hangot nem hallok, csak a szája mozgását érzékelem. Furcsa borzongás fut át minden porcikámon, mintha fagyna körülöttem a levegő, pedig szikrázó napsütés vakítja a tájat. Nem értek semmit, de azt teszem amit akar, közeledem felé. Ő int, én áramlok. Amikor oda érek közvetlenül elé, ő elillan. Csalódott vagyok újra, magányos és egyedüli e világban, de akkor hirtelen valami megragadja a kezeimet és sebesen húzni kezd. Át egy országon, majd egy következőn, s az óceán felett. Egy raj púpos bálna úszik a jeges, kék vízben. Kicsinyeiket körbefogva hangoztatják éneküket, majd süllyedni kezdenek a sötét mély felé. Odébb makrélák ezrei hasítanak, egymást nem kímélve, a féktelen barrakuda csapat elől. Ezután ismét szárazföld következik. Látom az Eiffel-tornyot, nem sokkal később az Alpokat, és már tudom hová tartunk. Haza. Arra a helyre, ahol felcseperedtem, ahol megtanultam élni. Ekkor hirtelen megállunk, még mindig lebegve egy sír fölött. Ismerem ezt a szürke, itt-ott mohával borított beton tetőt, meg a fekete márvány táblát is. Az ő nyugvó helyük, a nagyszüleimé. Könny csordul le arcomon, miközben mosolyra húzom a számat. Tudom mit kell tennem, de most már nem egyedül. Még egyszer letekintek a sírra, onnan pedig ők nevetnek fel rám. Boldogság tölt el, ami úgy áramlik bennem, mint valami fényűző vágyálom, mely soha véget nem szakad. Újra szárnyalok. Sebesebben a szélnél, mert még dolgom van.

Erős fájdalmat érzek a karomban. – Talán mozogni sem bírok – villan át agyamon és kinyitom a szemem. A látvány nem lep meg. A drágám alszik békésen mellettem, én meg fellélegzem. Lerúgom magamról a takarót és élvezem a szoba borzongatón hűs levegőjét. Hihetetlen utazásban volt részem, amit nem feledek míg élek. Végtelen megnyugvást érzek mellkasomban, amikor tekintetek cirógatják bőrömet. Elfordulok a vélt irányba, a szoba ajtaja felé és meglátom őket. – Hát igaz? – Mosolyodom el, miközben sírás fojtogat. Ők csak állnak ott egymás karjába kapaszkodva, tőlem távol, és engem néznek.