46. rész
A dolgokban az a csodálatos, hogy amikor végleg lemondunk róluk, akkor adatik meg, hogy a miénk legyen.
Idősebbként sokan beletörődünk abba, hogy a sors megváltoztathatatlan. Hogy ifjú éveink felhőtlensége valamilyen tévedés volt, vagy talán nem is velünk történt meg. Azt hisszük, könnyen meghozott döntéseink rabjaiként úgy kell élnünk tovább, mint addig. Már túl sok a kombináció, és végül a döntés az, hogy minden maradjon úgy - a konzerválás a biztonság hamis érzetével bódít el.
De mit tegyen az, aki régóta vakvágányon áll és ez tudatosul is benne?
F. újjászületett, ha hihetünk krónikáinak, mely ez idő tájt sarkallta egy mélyebb és őszinte hangvételű napló megírására.
„Igen, úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben”, és szinte azonnal javítva kihúzta az „úgy tűnik” –et, hisz mit aggályoskodik? Ezek a körülményes szófordulatok, mellyel minduntalan meghagyta eddig az esélyt, hogy visszakanyaríthassa, épp ellenkező értelművé tehesse gondolatait, tulajdonképpen félelmeit, bizonytalanságát vetítették az olvasója elé. Szabatosan, összeszedetten igyekezett jegyzetelni, most ez töltötte el nyugalommal.
Konkrét programjai és teendői lettek, mint annak idején B.-vel (Gondolta, fel is veszi vele a kapcsolatot). Az elfoglalt ember nem ér rá jajgatni kis semmiségek miatt. Szerelme jelenlétében igazán visszanyerte férfiúi tartását, aki társként, szeretőként körülvette, de nem telepedett rá. A problémákkal így gyerekjáték lett megküzdeni. Mondhatnánk, hogy megbecsült, jól fizető állása lett ismét, hogy visszatalált előbbi életéhez, de ez nem igaz.
Mert a boldogságot, a harmóniát lelte meg. Előbbi élete inkább kérdőjelekkel volt tele.
Közmunkásként gyakran töltötte az időt az ég alatt és egyáltalán nem hiányzott, hogy valami irodai gép monitora előtt görnyedve rontsa tovább a szemét ideges főnökök frusztráló tekintetének kereszttüzében, akik megérezvén dolgozni vágyó készségét, e gyengeségén élősködtek túlórahosszakat. A relatív értékek hajszolása helyett konkrét eredményeket ért el, az ápolatlanság és kosz helyén tisztaság és rend termett, gyomok helyén ültetett, hidrokultúrák, díszkertek és ez a munka jól eső fáradsággal töltötte el.
De azért ne legyünk ostobák: a választott és a kényszerből kijelölt út nem összehasonlítható. Ne tévesszük össze! Elnézegette a kérges arcú, feketére égett kertész-segédmunkásokat, akik a kubikolásban megrokkanva, fájó izülettel taposták oda a lapátot, oly nehezen, mintha saját gödrüket ásnák. Számukra a látszólagos kérdés legfeljebb a „folytatni”, vagy „abbahagyni” között dőlhetett el.
„Látszólag teljesíthető az élet. De valójában végül mindenki belehal.” – aki túl komolyan veszi, ugyanúgy jár, mint aki végig linkeskedi. Amíg erőt érzett megfeszíteni az izmait, ő döntött: ezt a kétkezi munkát akarja inkább végezni. És mert megvolt a választási lehetősége, ez olyan kitartással ruházta fel, amivel tiszteletet szerzett magának.
Naivitás volna azt gondolni, hogy ezzel kimerült napi programja és összeesve a hajnal ébresztette fájó csontropogással. Persze eleinte így volt, amíg hozzá nem szokott. Egyébként meg eljártak felolvasóestekre, színházba, és az esedékes pszichiátria konferenciákra, ahol, mint analizált és kezelőorvos páros mutatkoztak be.
Számolatlanul repültek a napok. Olyan állapot ez, ami a boldog, kiegyensúlyozott emberre jellemző. Kapcsolatuk első évfordulóján az éttermi vacsora közben Nóra egy szépen keretezett borítékot nyújtott át, melyben egy rejtélyes „Gyere velem!” felhívást talált. Kicsit meglepődött. Azt gondolta, hogy már ott van vele, akárhová is mentek együtt. Az kis aranygyűrű, mellyel ő lepte meg kedvesét, csupán ráadása lett az azt követő gyönyörű estéjüknek. Viszont még reggelre is talány maradt a kedves invitálás. Úgy látszik, Nóra próbára akarta tenni ezzel a titokzatoskodással, ezért a tejeskávé mellé maga is stílszerűen egy kis borítékot helyezett: ”hova is menjünk, drágám?” kérdéssel, és mulatságosnak találta ezt a levelezést.
Nóra nagy komolyan felpillantott keretes szemüvege alól, mely már szexi kelléke lett. F. el sem tudta képzelni, régebben hogy nem látta meg benne a potenciális nőt.
- emlékszel, mit kértem tőled, amikor abbahagytuk az első kezelésedet?
- hát persze! Egy csókot, amit sajnáltam tőled. – mosolyodott el F., azért belül nem annyira örvendve ennek a témának
- Mmmm…férfi!....nem, nem…nem erre gondoltam - nevetett Eleonóra – de nem jársz messze, a közös kutatási területünkre utaltam. Talán ma már jobban érdekelne..!
- Te aztán hosszútávú vagy…! – hüledezett látványosan, és teátrális mozdulatokat tett közben - hogyha egy kicsit pontosítod, majd megmondom, hogy nem…- évődött vele
Az asszony viszont irgalmatlan tempóra kapcsolt, szinte tudomást sem véve az ellenvetésről, látszott, hogy nagyon régóta érleli a dolgot:
- Jó, akkor holnap kezdünk, a munkakörödbe becsempészünk egy kis változatosságot, …beszélgetni fogunk a parkokban, kapualjakban megbúvó emberekkel, megismerjük őket és feltérképezzük a szociális hátterüket, érzékenységüket, probléma-gráfot készítünk, és azt analízisnek vetjük alá…
- ..hóóó….ho…! Lassítsunk csak! Elég változatos így is, amit csi…… – próbált kitérni F. , de Eleonóra nem tágított, szemében láz lobbant, kicsit a megszállottságra, az őrületre emlékeztetve, de azért csodálnivaló energiával és a tiszta küldetéstudat szivárványos színeiben. És mint okos pedagógus azonnal átlátta, más módszerrel hamarabb célt ér:
- drága mókusom! Szeretlek! Tudom, hogy nagyon fogjuk élvezni ezt,…hiszen te is olyan lélekbúvár vagy, mint én! És képzeld el azt a sok-sok lelket, akit megmenthetünk! – és ki nem fogyott a buzdító idealista szóáradatból, pontosan akkor és ott állítva meg, amikor elégnek érezte. Utána pedig szelíden ránézett, a (már látszólagosan sem önállóan meghozható) döntésére várva. Mert a maga nemében profi volt ő is. És nála nem volt olyan, hogy nem :)
47. rész
Mi tagadás, tetszett F.-nek is ez a hobbynak induló alkalmi portyázás, hiszen valahol tényleg erre vágyott: megtalálni a megfáradt, vagy épp álmodozó emberbőrbe zárt lelkeket, kicsalogatni a napfényes beszélgető-pázsitra. Előbbit könnyebben, utóbbit gyakran lehetetlen küzdelem árán. Korábban sokszor elképzelte, amint szemetes kukákat turkáló hajléktalanokat próbál rábírni egy értelmesebb folytatásra, most viszont pontosan ezt tette, és az életközelből tapasztalható valóság még sokkal erőteljesebben hatott rá a maga abszurd szörnyűségével. Nem magukat a szerencsétlenül járt elszenvedőket találta szörnyűnek, hisz akkor már másnap szögre akasztotta volna a bakancsot, hanem magát a feltárt körülményeket. Mert a sorsok sohasem célirányosan vezettek a végállomás felé.
Apró változások, elveszített, feledésbe merült kifizetetlen számlák, véletlenül találkozó megoldatlan stressz helyzetek, melyek eleinte csak az attitűdöt határozzák meg, majd épp ez az attitűd generált komolyabb bajokat, mely összezördülésekhez vezettek mind a családban, mind a munkahelyen. A külcsín megőrzése azután káros szenvedélyek időleg tompító szabadságába hajszolta őket, melyből nem lehetett kiút: ezek már nehézfegyverként taglózzák le a delikvenst. A viharos és durvuló veszekedések szétzüllesztették a családot, sokszor a végén előkerült egy-egy konyhai vágóeszköz is értelmetlen módon, mely megadta a kegyelemdöfést mindkét áldozatnak.
Egy irodista saját hangzatos eszméi miatt különbözött össze a munkáltatójával úgy, hogy többé nem volt képes kikecmeregni az elbocsátását követő állástalan nyomorúságból. Felesége elhagyta, gyermekeit a tágabb családja eltávolították mellőle, és valami bűnöző féregként beállítva meggyűlöltették velük apjukat.
Igen, ilyenek és mások vették el végül azt a méltóságot, amitől önmagukat sem lettek képesek utána már embernek tekinteni. Elbujdostak hát a törvény és a vádló lelkiismeret elől, de feltámadó szükségeiket nem voltak képesek kielégítetlenül hagyni. Mert kivirágzott az éhség, és csillagos fájdalmat gördített szemükbe a könny. Rőt, ápolatlan szakálluk nőtt, és elkopott, mocskos lett holmijuk. Gyakran meg is lopták szegénység világába frissen „érkezetteket”. Ám amikor megkérdezte, sosem saját zsákutcába jutott sorsuk miatt szólaltak meg: szinte mindjüknek a családja, gyermekei iránti múlhatatlan érzései törtek fel, és megkövették őket, amiért magukra kellett hagyniuk őket. Az a pár száz forint, amit kéregetésből összekuporgattak, sosem fedezte a holnapi napot (Sokukról méltatlanul gondolta, hogy másnak gyűjtenek, hogy az utcai maffia kényszeríti erre öket)
Igazságtalan volna mégis, ha azt mutatnánk, hogy csupa lecsúszott értelmiségi járta ez idő tájt Budapest és a vidék utcáit, számtalanul beleszülettek ebbe, iskolázatlanságuk és ilyen irányú hagyományuk révén felemelni sem képesen fejüket, a számukra egyetlen realitást tapasztalták meg. Ilyenkor nagyon nehéz volt akár a lehetőséget is felvillantani; ezek az emberek egyszerűen nem voltak hajlandók már másban hinni.
Az értelmiségiek pedig már eljutottak a pesszimizmusnak arra a szintjére, hogy elhitték: a reményük is elveszett. Nyilván szórhatták volna akár a magvető a búzát, konkrét két kezükkel a pillanatnyi anyagi segítséget, Meg is próbálták, ám hamar kiderült: nem ez a valódi gyógyszer. A kinyújtott kolduskezeket magukhoz édesgetve maguk is közel kerültek ahhoz, hogy tényleg utcára kerüljenek. A valódi magnak a lélekben kicsírázva kellett visszaűznie a társadalomba a peremre jutottat, mindenek előtt ismét reményt és lehetőségbe vetett hitet visszaadva. A már szalmaszálat megragadók azután egy tényleges lehetőségbe bele tudtak kapaszkodni.
„A szegénység felszámolása alapvetően nem pénzügyi kérdés, hanem a cselekvő akarat energizálásával létrehozható pozitív jövőképbe vetett hité, aminek megvalósításához szükség van pénzeszközökre is” –ilyen idealista álmodozó módon próbálta összefoglalni F. ezt a gondolatot naplójának egyik fejezetében
Naplója egyébként jócskán tele volt írva efféle bejegyzésekkel, és még nem kapott elég pofont ahhoz, hogy belássa: küzdelme nemcsak reménytelen, hanem annál is rosszabb: fölösleges. Bár több helyen is megjegyezte, a „fejlődés kulcsai nálunk, a hitet elvetőknél vannak”- valahogy nem sikerült sosem megmutatnia, hogy pontosan hogy is néznek ki ezek és hol is vannak.
Beszélgetései és azok során felvett elemzései azért mégis jóleső érzéssel töltötték el.
Rehabilitációja szempontjából pedig semmi más nem lehetett fontosabb.
Észrevehetően változott, személyisége szociális érzékenysége finomult, a belső „én” vívódásainak színtere áttevődött a valóság szereplői közé és szenvedélyes eszmecseréi lettek addigi elmélkedésének kifejeződései.
Sokszor persze a partnerek nem igazán fogták fel, miről zagyvál nekik és hívatlan próféták sorsát megélve előfordult, hogy meg akarták verni, de legalábbis elkergették maguk közül. A maradék kevesek pedig keserűségükben adták ki az útját, mert elérhetetlennek találták a felkínált lehetőséget. Így estére az egyetlen, aki gyöngédséggel várta haza, rendszerint egyedül Nóra maradt. Őt inkább felvillanyozták saját ügyei, melyek szintén nem sok sikerrel végződtek, de színezték, árnyalták emberismereti palettáját. Vacsora közben szinte vigasztalni kellett F.-et, hogy ne adja fel.
- szívem, szeretlek….és olyan jó látni téged! De áruld el, miket sugdosnak neked napközben, hogy estére is sugárzol? Ma lapáttal támadt rám az egyik, nem is akarok beszélni róla….
- áhh há…-nevetett fel Nóra, hogy a falat majdnem a torkán akadt - elnézést, veled olyan jól szórakozom..
- velem, vagy inkább rajtam? Szóval mi a titok? Szerintem te magad lehetsz az. Van úgy, hogy érzem, közel járok már, de akkor ismét meglepsz…
- jaj, de ….csacsi, istenem! Nem veszed túl komolyan? Persze nem úgy értem, tudom, ez az egész izgalmas és fontos…de rajtad látszik, hogy küszködsz! Nem szeretik ám a magas lovat, legyél olyan, mint ők! Nem kell ám a mindig a kulcsokat csörgetni, akkor folyton a ketrecre fognak gondolni, oldódj fel kicsit közöttük!
Aztán F. így is tett. Míg a maga munkáját végezte, gyakran a közelébe tudott kerülni egy-egy hajléktalanokból verbuválódott laza alkalmi köteléknek. Megfigyelte, hogy a csoportosulás közben rendszerint rendszeres időközönként itt-ott előkerül egy kis üveg, és utána mindig beszélgetés támad. Amíg nem került be ilyen körbe, beszélhetett, de rá se hederítettek. Megtette tehát a lépést, mely rögtön elég látványosra sikerült.
Az összefüggéstelenül gurgulázó hangon éneklő, hadonászó részeg látványa nem ismeretlen az ilyen társaságban, na de kisebb rémületet keltett a szállástalan csavargók egy csoportja az utcájukban, amikor este felé egy alakot támogatva húzva megjelent a házuk előtt. Durván, mértéktelenül dörömbölve verték a tölgy kapuzatot. Nóra is gyanakodva futott ki a zajra.
- heeej, kisasszony! Nyissa már ki! – ordította egy vastag hang - meghoztuk az …urát! Aztán aggyon neki jó meleg levest! – néhányan még a háttérben felröhögtek
- óh, istenem, hát veled mi történt? – sopánkodott a pszichiáternő – engedjék, már innen rám bízhatják! Hálás vagyok maguknak! –és jelezte, hogy távozhatnak
De a társaság még idült állapotában beszédesen tántorgó mozdulatok közepette megjegyzéseket akart fűzni az esethez.
- hááát…csóóókolom! …Vigyázzon rá nagyon! Széplélek ez,….. nem ide való….annyira bírja ez a piát, mint a ….vasárnapi tiszteletes! –próbált az egyik szemében még szikra értelem morzsájával küzdve valami udvariasat mondani
- Te ….lóóó…arra azt mondják, ….hogy józan, mint a…..vasárnapi tiszteletes …a mise előtt!... Ne tessék ráhallgatni, ez már annyira be van rúgva…hogy..- de ez a másik nem tudta befejezni, mert a hányástól megtelt a szájürege
Nóra elhessegette őket. Amikor végre egyedül maradtak, az öntudatlan F. fejét ölébe vette és simogatva egyre csak suttogott a fülébe:„Édes csillagom, hát ennyire jót akarsz nekik?”
48. rész
Aztán úgy alakult, hogy amerre ismerkedni járt, egyre többeknek tudott intézni munkalehetőséget a közmunka programban. Ehhez nem kis mértékben hozzájárult az alkalmasságát igazoló pecsét, melyet az élet ütött rá, és melynek volt egy kis köze az alkohol iránti megtisztító elköteleződésének is. Melyből azért igyekezett legalább a látszatot megőrizni, hiszen amúgy végletekig antialkoholista volt. De a belépőt megváltotta mindig és ez áthidalta a távolságot idegen és cimbora között. Hozzá hasonlóan növénykiültetésben, gereblyézésben, utcatakarításban vehettek részt a volt léhűtők és a lecsúszott szerencsétlenek. Híre ment, hogy van valaki, aki tud segíteni, és attól kezdve a győzködés helyett elégnek bizonyult bemondania a nevét.
A dolgok mikéntjére magyarázatokat keresgélő F. részéről azonban az alkoholizmus kezdettől fogva, sőt mostanra egyre kevésbé lett a kívánatos motiváció. Úgy gondolta, lehet valami egyéb is, ami bevonzhatja a kétes egzisztenciájúakat. Nem lévén hívő e helyett esetleg az isteni hívó szó erejével sem állhatott oda, hogy újjászületett kisdedekként gyámolítsa a megtalált lelkeket. Csak egészen későn, sokára értette meg, hogy ő maga, a szesztortúrák beavatásán már túlesett, e világ szereplői szemében hiteles figura a személyes motiváció, de ennek az egyszemélyessége megriasztotta a feladat nagyságától és kiterjedt, térben és időben egyedül nyilvánvalóan menedzselhetetlen voltától. Kapcsolataik a különböző hivatalos és magánkezdeményezésű felnőttvédelmi szolgálatokkal a későbbiekben elmélyültek, és azt vette észre, hogy egy működőképes hálózat kezd kinőni kezeik alatt, melynek óhatatlanul összefogó, irányító részesei lettek.
Nórát rendkívüli energiákkal töltötte el, hogy végre eredményeket látott, és minél inkább elmerült ebben- egy ideális áramfejlesztő mintájára – annál több pozitív előjelű feszültség indukálódott benne, amit természetesen rögtön visszaforgatott. Kapcsolatuk ekkortájt egy ezer lóerővel vágtázó versenyautóéra emlékeztetett, mely külső szemlélő számára szédületes tempóban haladt célja felé, belülről azonban ennek a robogó izzásnak az összetartó, szerelmes melege volt érezhető és áthatotta az elkötelezett munka iránti odaadás.
Ha visszaemlékezett később, F. ezek a munkás évek jelentették felnőttkorának valódi kihívását és szárnyalóan elrepült, mégis maradandó nyomot hagyott időszakát.
Olyan jó volt azt tenni, amit lélekben némán sokszor végig is járt magában: nem elvont filozofálgatással, értelmetlenül, hanem konkrét elétett élethelyzetekben eligazodva egyedi tanáccsal megoldást nyújtani.
Az esetek rendszerint úgy kezdődtek, hogy megoldhatatlannak tűntek.
B.J.-t például családostul utcára tették, mert a láncszem utolsó tagjaként nem fizetett ki néhány lejárt és többször átütemezett közüzemi ill. hitelszámlát, mert …szóval érdekes körbetartozás folytán neki sem fizettek, és ez a fizetendő aztán valahol el is enyészett, ahogy ez rendesen előfordul a magyar viszonylatban. És persze B.J. inkább a családjával osztotta meg a maradék nettó bevételeket, mint hogy –egyébként jogosan, vagy nem, de megállapított -állampolgári kötelezettségeit teljesítse. A családfenntartó – azoknak mondom, akik netán nem családban nőttek fel - az a személy, akinél bármelyik családtagnak joga van kuncsorogni ellátmányért, cserébe ő pedig nem teheti meg, hogy ezeket elutasítja, szóval ő most rendkívül kellemetlen helyzetbe került.
A hatóság, ha kiürül a büdzsé, szemrebbenés nélkül belenyúl az őt éltető kompánia zsebébe és elveszi azt, ami kell neki, nem törődve, mi lesz velük, ebben is igen különböző módon eljárva a családfenntartótól, aki legfeljebb üveggolyókat, vagy tollat, netán félig rágott, de már megszáradt kiflivéget találhatott a tőle függő csipet-csapatnál, amire viszont semmi szüksége sem volt.
Amit F. először megtanult, az az volt, hogy az állam egy szükségszerűen igazságtalan és egy személytelen elnyomó szervezet, melyet azonban csak sok veszteség árán lehet kikerülni. Ezeket a veszteségeket leggyakrabban azok fizetik meg, akik egykor leghűségesebb eltartói voltak ennek a szervezetnek, de kikerülve óvó kezei közül annak fehérvérsejtjei baktériumnak érzékelve támadták meg.
A második szomorú felismerése az volt, hogy a nyomor, annak ellenére, hogy szélsőséges esetben bele is lehet halni, mégsem halálos betegség, bár ahhoz igen hasonlóan gyógyíthatatlannak és ragályosnak tűnik. Mert a tartós nyomor neve alapján megnyomorítja az egészséges lelket, de kikényszerítve az életben maradást, tartósan alávaló dolgokra visz ártatlanokat. Itt volt ez a program: lehetőséget kínált, hogy az éhhalál helyett perspektíva nélküli rabszolgájává tegye az áldozatait, akik többé nem emelhették fel a fejüket ebből a járomból.
De túlélni a legelsődlegesebb, és aki megérti ezt, a lét peremére sodort lelkek jajkiáltásain már tud könnyezni.
Lemenni az elveszettekért és megfogva a kezüket elindulni együtt felfelé velük: ez volt a küldetés legnemesebb és legérzelemdúsabb fejezete, a visszaintegrálás már viszonylag automatikusabban történt. De azon túl nem egymagukban álltak egy roppant gépezet összedaráló fogaskerekei között, mert a szolgálat feléjük fennmaradt.
Nórával gyakran sírtak együtt. Volt, hogy örömükben – kétségbeesésükben. Elég volt áttekinteni az elmúlt évek termését:
-Látod? E.G.-ék, semmijük se maradt a tűz után. Emlékszel, biztosítás sem volt a házon, és a rokonaik meg náluk is szegényebb, borsodiak….
-Igen, szemét egy főnöke volt a pasasnak, hogy épp akkor rúgta ki, amiért elhanyagolta a munkáját…
-jó, de tudod miért: az átmeneti szállás többre jött ki az egész családra, mint a rezsi. Éjjel-nappal gürizett szerencsétlen…
-De főleg nem ezért,…meg is lopták őket rendszeresen, és igen és aztán hónapokig jártunk hozzájuk oda, amíg… és S.J?
És végeláthatatlanul szüremlettek visszafelé ezek a sorsfordító mini-győzelmek. Jutalmuk lett a róluk való megemlékezés, valamint a gyarapodó elismerés, melyet a szakma és számos civil-nonprofit szervezet értő munkatársai küldtek feléjük. Ezek olyan impulzusként érték őket, mint a napsugarak, melyek éltetőek, és nem nélkülözhetőek. E szerint próbálták maguk is közvetíteni tovább: a remény és a kedvesség erőt adó, a biztonság képét felrajzoló szavaival valóságot teremtettek, példaként pedig, hogy nemcsak üres fecsegés, amiről beszélnek, megosztották hajdani élményeiket és sikereiket, megtámasztva az elérhető realitással. Mint apró tűz köré melegedni, úgy jártak csoportjukba a felborult és megfeneklett élet-hajók túlélői.
49. rész
Napfényes délelőtt ébredt a dolgozni vágyó világra. Sokan ezt a friss erőt kihasználva feltöltődtek, és ruganyosabban vették fel a tegnapi nehéz robot terhét, a titkárnő derűsen gépelt és kivételesen nem körömreszeléssel-rúzsozással töltötte idejét. Mosolyogva intett a sofőr az áthaladni készülő gyalogosnak, és nem dudálta le, mint szokta, miközben ráborítva az útszéli mocskos pocsolyát elszáguldott mellette. Szóval egészen különös módon ez a szerda kiérdemelte a rendhagyó jelzőt. Mégis sokak számára olyan volt ez, akár a tegnap, éledező kedvüket letörte a felismerés: csak az életük lett rövidebb, de vele együtt ugyanolyan hosszú még a rájuk váró megpróbáltatás.
Nóra és F. kézen fogva sétáltak. Amolyan szociális-munkás státuszuk biztosított némi szabadságot a „napinyolc” szisztéma szerint dolgozókkal szemben, ami korántsem jelentette azt, hogy kevesebbet dolgoztak volna, csak más időbeosztásban. Szombat és vasárnap helyett ilyenkor jutott egy kis idejük egymásra, és akik este a családot abajgatták, nos ők sem találták volna otthon őket olyankor.
A Rákos-patak magas, füves partjai mentén kószáltak, és a keskeny ezüst erecske minduntalan a szemükbe csillogott. De ez egyáltalán nem zavarta őket. Sőt kölcsönzött valami kis romantikus szálat is bele. A szabadon engedett ebek boldog ugrándozásán örülve nevettek. Hirtelen F. átölelte Nóra derekát és hosszan megcsókolta.
-Kedvesem, én olyan régen szeretném neked elmondani….-kezdett bele F. egy kellemesnek ígérkező vallomásba
-óh drága, hát mon…..
Egy közelükben elhaladó teherautó azonban úgy felcsapta a sarat rájuk, hogy pillanatra se láttak-se hallottak, prüszköltek. Azonnal odalett a romantika, és Nóra egy nagyon szokatlanul csúnyát káromkodott.
Haza kellett menniük, mert szörnyen elázott és mocskos lett. Ez az incidens kicsit átrendezte napirendjüket is. Előrébb kellett venni egy délutáni programot és elhalasztani egy soron következőt. Este bizonyos K.Zs.-ékhez voltak hivatalosak, újabb megoldanivaló családi tragédiával fenyegető sorscsapás – velük először randevúztak volna. Naptáraikat nézegették, mert közös háztartásuk ellenére elég változatosan eltérő életet éltek külön-külön, mikor is lehetne ismét két szabad órát lecsípni egymásnak.
- Ugye nem haragszol a ma reggeli…? –kezdte bátortalanul
- Szeretlek!...édes mackóm!..mmmm..!- jött válaszul- de most hadd siessek, egyre a központban várnak, te meg, ha jól tudom….de este találkozunk és akkor várom, amit szerettél volna….
Nórán gyönyörűen állt a fodros blúz és kivételesen (szándékosan?) rövidebb és szűkebb szoknyát vett fel, így észbontóan érvényesültek combjai. És dióbarna, vállára omló haja, amit most egyenesre vasalt, egyszerűen bombázóvá tette. Az SZTK-s helyett már rég keret nélküli, félopál egybecsiszolt átmenetes szemüveget viselt. Kozmetikumokkal és mindenféle gyümölcspakolásokkal még kisebb ráncait is úgy eltüntette, hogy simán fiatalabbnak látszott F.-nél. Irigyelte is a központos eligazítót.
Még F.-nek maradt egy kis ideje és így öltönyét próbálva az emeleti ablakukból figyelte, amint kedvese az úttestről lelépve átszalad. „Gyönyörű vagy drágám, ma is” - minden gondolata újabb szerelmes burkot vont köré.
Annyira valóságos volt és a jövő biztos öble felé ringott ez az édes csónak…
Lehetetlennek tűnt, hogy bármi eltérítheti már őket ettől.
Pillanatnyi révületéből durva dudálás, kerekek fékcsikorgása, csörömpölés, csattanás riasztotta fel, és egy távoli…. mintha ….(?). Szívébe mart a jegesség. Aztán felgyorsultak az események. Azonnal keresni kezdte Nóra sziluettjét…. Nem, ő nem lehetett, hiszen átért...vagy…? Gyorsan visszaidézte vizuális emlékét…és….nem találta azt a momentumot...
Feltépte az ablakot….és kiordított az utcába, ..hogy:
- Neeemm, Nóraaaa!
Félkészen, zokniban rohant le és hadonászott. Az emberek gyülekező gyűrűjében…nem lehet, …hogy …Nóra fekszik ott……
-…en….engedjenek….! – és akkor meglátta. Rohanásában megtorpant. Lendületét, értelmét vesztette minden.
Zihálva, fuldokolva, zokogva borult rá. Még meleg volt az arca, de olyan sérüléseket szenvedett, hogy egyértelmű lett: azonnal meghalt. Óvatosan felemelte, összevérezve kigombolt zakóján át a fehér inget. Félrecsúszott nyakkendője, rendezetlen külsője alapján akár őrültnek is nézhették volna. Bizonyára sokkot kaphatott, mert a mentősök határozott kérésére sem tudta elengedni, karjaiból úgy kellett kifejteni.
Még akkor is immár buta kérdését ismételgette neki:
-„Kedvesem, leszel-e a feleségem?”
50. rész
Soha többet nem jött rendbe. Azon a szerdán megállt az élet, elhervadt a világ összes rózsája és egy fekete hamuörvény felkapta, elfújta tőle az utolsó lehetőséget. Szerelem és élet, fiatalság és erő elhagyták.
Emlékből épített a halál ellen bástyát, melyet az idő pusztító kérlelhetetlensége mégis lerombolt.
A mai nap már csak egy eltört korsó egyetlen darabja maradt, és sok-sok segítséggel lehetett felidézni azt a korsót.
Mintha már ezt is végiggondolta volna valaha, mintha hallotta volna egyszer ezt a szemléletes hasonlatot is.
Mintha…
Kifutott a vetítőből a film és nem volt, aki visszafűzze.
Csupán egy megroskadt öreg, emberi test pihent a tolószékben.
Körülötte szanaszét hullott sárgás papírosok könnycseppekkel itatott levélhalma.
Valahol, közöttük egyiken feledett versrészlet vége látszott:
…megálmodott álmoktól mindvégig részegen,
a szerelem óráin időz csöndben lehunyt szemem,
s míg marcipános selymük szétolvad a számban,
szelíden kinyújtózom a halálban…
Úgy legyen
***
Vége a történetnek
2014.09.22 hajnal
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése