Az érelmeszesedés érces hangjai, csikorgása és recsegése pattogva töltötte be egész koponyáját, fülein csordogált kifelé végig nyakán, mellkasán, egészen bokájáig.
Fogalma sem volt arról, hol van.
Egyetlen gondolat sem kószált üres fejében csak alapösztönei működtek valamelyest, érezte nappal van és azt, valamin ül.
Néha, egy fehér ruhás valaki kérdezi, de nem értette. Valahogy az idő közé került. Nem érzékelt semmit, csak volt.
Kezdett egy olyan hegedűtokká válni, amiben egyre kisebb és felismerhetetlenebb a hegedű. Pedig valaha egészen más volt, e erre sem emlékezett.
Már csak úgy beszéltek róla, a 123/2-es.
Nevét, nemét, korát elmosta az idő, ő a mában csak egy meghatározhatatlan ember formájú képződménnyé vált.
Ő maga lett minden, ami volt, minden, ami múlt idő, a jelen hamis látszatában.
Aztán az érelmeszesedés kilépett az érfalakon, lassan meszes-törékeny kővé változtatva minden szövetét, izmait, csontjait. Bőre kifehéredett-már tisztán tartása is gondot okozott-nem érhette víz.
Az utóbbi időben nem merték ágyba fektetni sem, nehogy eltörjön. Éjjel-nappal ült, előre nézett, a semmit, mert a fehér falakon nem volt mit néznie. Már még meg sem szólították.
Így múltak hetek hónapok, nem történt semmi.
Aztán jött két fehér ruhás férfi, óvatosan felemelték karosszékéből, kivitték a tárgyalóba.
Ott helyezték el a sarokban-ami igazán védett hely-két fikusz közé.
Azóta is ott ül mereven előretekintve, színtelenné vált szemeit belefúrva a semmibe, hogy aztán az ott folyó értekezletek szövegéből hall e valamit, nem tudta senki.
Kép: Kapolyi György alkotása
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése