Charles Edigen

 Férfi áll fel a kocsma egyik asztalától. Lehörpinti poharának fenekéről azt a pár kortyot, ami még ott maradt, körbenéz, majd székét hanyagul félrelökve indul el a csapóajtó felé. Közben Joe, ki Szakállas Joe-ként volt ismert errefelé, bárgyú tekintettel követi őt. Ez a nézés némileg kifogásolható egy ilyen fajta, pohár hajigáló, függöny szaggató helyen, ahol az ember inkább mogorva, sebhelyes arcok társaságában érzi otthonosan magát. A kifelé tartó férfi szakadt, szürke, bő nadrágot, fakó, kék inget és fekete bőrmellényt visel. Derekán vastag, szegecselt sötét szíj feszeng, két oldalán egy-egy pisztolytáskával tűzdelve. Ezekben betárazott hatlövetűek csücsülnek. Joe látva a két méretes coltot, nyomban a férfi után kap, amikor az elhalad mellette.

– Hé! Ez itt nem az Inkák földje, haver! – Szorítja meg a még mindig rezzenéstelen arcú fickó jobbját. Mire az megtorpan, hátra lép egyet, de úgy, hogy jobb csizmájának sarkantyúja Joe nagylábujjába meredjen, majd képébe hajolva gúnyos vigyorral sziszegi oda:

– Nem, de a csajod is ezt sikította tegnap éjjel, haver! – Joe nyomban felugrik a székről, az asztalt is félre löki. Több vendég arca felvirágzik, és figyelmük a két fickóra szegeződik. Annak reményében, hogy jókat derülhetnek majd az elkövetkező néhány percben. Joe és az idegen szemben állva bámulnak egymás napégette, koszos képébe, majd egyszer csak:

– Hááá-há-há-há, Charles Edigen, öreg cimbora!

– Joe… Joe Hart?

– Az bizony, teljes seggszélességben! 

– Te itt?

– Én itt! De mondd csak, mi szél hozott erre, ahová a keselyű is csak szarni jár? – Felröhögnek mindketten, közben egymást átölelve paskolják meg a másikuk hátát. Néhány pillanat múlva azonban Joe taszít egyet Charles-on, aki ettől, meg talán a fél liter rumtól is, amit az imént öntött le a garaton, megtántorodik és hanyatt vágódik a kocsma padlózatán. Elhallgatott minden, és mindenki. Csak egy elhízott darázs keresi a kijáratot eszeveszett dünnyögéssel, de minduntalan a maszatos ablaküvegnek csapódva hátrál meg néhány szárnycsapásnyit, hogy újra - és újra nekimenjen. Senki nem figyel rá, inkább a földön fekvő méretes testet nézik.

– Ne csináld már Joe! – szólal meg a földön fekvő Charles, majd újabb röhögésbe törnek ki. Néhányan körülöttük azon tűnődnek, hogy miként lehet túlélni egy ekkora esést, ráadásul úgy, hogy Charles feje ért le először a puhának nem nevezhető, kőlapokból kirakott aljzatra. Négykézlábra áll, aztán a hozzá közel eső székbe megkapaszkodva feltápászkodik. Villámgyors mozdulattal kapja elő egyik revolverét, és két - három mutatóujja körüli pörgetés után annak csövét Joe szájába tömi.

– Meg ne próbáld még egyszer! – sziszegi a szakállas pofa fülébe, majd ugyanolyan hirtelenséggel ahogy előrántotta, visszapörgette tokjába a fegyvert. Széles vigyorral bámul meglepett barátja ábrázatába, aki jóleső gyomorütéssel viszonozza Charles kedvességét.

– Mesélj, mi van a bányával, megy még a termelés? – kérdezi az idegen, mintha mi sem történt volna.

– Ááá, a fene ott ette meg az egészet – mondja Joe, majd így folytatja: – Azok a nyamvadt piócák, minden vérünket kiszívták. Semmi nem volt elég nekik, semmi. – Megszívta az orrát, amolyan hörgősen, majd köpött egy szép adag nyúlós csulát a csizmái elé. 

– Dawson?

– Az hát, ki más?

– Meg az emberei?

– Azok bizony, az emberei. Egyik éjjel megleptek minket, és elvitték az összes aranyat, amit csak találtak. A nyavalyások, fordulna fel mind, egytől - egyig. Fulladnának bele a rohadt vagyonukba – dörmögte.

– Nyugi, öreg cimbora!

– Ne mondd, hogy nyugi! Az én szaros életemet tették tönkre, nem a tiédet – csattan fel Joe. Azután lesüti a szemeit és így folytatja: – Claire is elment. A kezeim között halt meg a nőm és nem tehettem semmit. Az a nyavalyás szarházi, kitépem a beleit ha…

– Hé, hé, hé – nyugtatja Charles, közben pedig öreg barátja vállára emeli kezét. – Megbánja tettét, azt garantálom. – Azzal sarkon fordul, leakasztja kalapját az ablak melletti fogasról, és a kivágódó csapóajtón keresztül lép a szabadba. Körbe pillantva veszi tudomásul, hogy a város nyugodt. Sehol egy lélek, csak a darázs fejeli az ablakot még mindig, halálos könnyedséggel, mintha arra várna, majd csak kitörik egyszer. Rég járt itt, talán tízenöt éve is annak. Emlékszik még, ahogy Dave és Szakállas Joe társaságában lovagoltak ki a csordával. A legelők frissítő, üde levegője csapta meg orrát, melyet reggelente érzett akkor tájt. Mélyet szippantva, teli tüdővel áll a kocsma bejárata előtt, amikor Joe hangjára lesz figyelmes:

– Hé, tesó, veled megyünk! – Charles hátra fordul, és meglátja barátját két másik jókora fickó társaságában.

– Ő itt Dave. Csak a neve ugyanaz, a szíve merőben más – mondja mosolyra húzott szájjal az öreg. – Ő pedig Sam!

– Charles… Charles – mutatkozik be az idegen, oda nyújtva a kezét Dave - nek és Sam - nek is. – Induljunk! – mondja határozottan, miközben szökellve ugrál le a lépcsőn, a másik három pedig követi őt. Balra veszik az irányt. Arra amerre a bank és a börtön is van. Ki gondolná, hogy e két épület egymás szomszédságában található, egyetlen közös fallal elválasztva. A bankból könnyen átkerülhet az ember a börtönbe. Csupán elég, ha pénzfelvét közben kendőt visel az arca előtt, és mire észbe kap, megjelenik mellette két legény; Rob és Bobby segéd seriffek, akik hónaljánál fogva megemelik őt, így szállítva át a félkegyelműt a szomszédos börtön egyik cellájába. Itt aztán átgondolhatja tettét, mivel néhány koplalásos és fényhiányos hónap alatt bőven akad rá ideje.

A seriff jön velük szembe, komoran, peckesen. Megemeli a kalapját, ahogy elhalad mellettük, majd elhagyva őket hátra fordulva méregeti Charles-t, mint valami áldozatot a hajtóvadászaton. Ö ezzel mit sem törődve surran az istálló felé. Odaérnek. Egy apró termetű fiúcska  éppen az ő lovának oldalán húzza tenyérnyi keféjét.  Belemártja a mellette álló vödör vízbe, majd újra ró vele néhány kört a kanca nyakától, egészen a faráig.

– Ki kért meg erre, Fiú? – kérdezi.

– Gondoltam, szívesebben üli meg, ha tiszta – mondja megszeppenve a kölyök.

– Nesze, aztán futás! – Legyinti meg a gyermek fejét, az pedig a kezébe nyomott aranyszínű kaviccsal, sebesen szaladni kezd csöppnyi lábain. Charles még nézi egy darabig, majd egyetlen lendülettel a ló hátán terem. A többiek követik őt. Vágtatva kanyarodnak ki az istálló kitárt ajtaján és a város nyugati széle felé veszik az irányt. Jó, egy órányi útra lakik innen Dawson, és ők, még napnyugta előtt oda akarnak érni.

Száraz bokrokat söpör a szél útjuk során, néha a lovak patája elé, néha csak úgy a távolban. A kietlen táj, még elhagyatottabbnak tűnik mint valaha. A vörös sziklák mentén haladva, kiszáradt fák mellett vezet útjuk, ők pedig nem szólnak egymáshoz egyetlen szót sem. Hajtják a lovakat, néha a sziklák közé felkanyarodva, vagy csak lenn a porban. Patáik dübörögve tapossák szét azt a néhány épp fűcsomót is, melyek szégyenkezve ugyan, de kimerészkedtek az aszott talajból. Eszeveszett tempóban hasítanak. Kb. fél óra telik el így, és a lovak fáradni kezdenek. Charles int a többieknek, hogy pihenőt tartanak, ők pedig engedelmesen megállnak. Épp egy elhagyott kút mellett ütnek tábort, amolyan gyorsat, néhány rövid perceset.

– Csak szusszanunk egy kicsit, meg némi vizet adunk a lovaknak, azután indulunk is tovább – mondja a férfi. A többiek helyeslően rázzák a fejüket. Dave a kúthoz lép. Csörlő híján, nagy lendülettel hajítja bele a kötélen fityegő vödröt. A mélység fölé hajol, mintha meg akarna győződni róla, hogy jó irányba dobta- e imént a vízmerítőt. Miután rendben találta, a hely és a mélység is megfelelőnek bizonyult, nekifeszülve húzni kezdi azt visszafelé. A kút melletti itatóba önti a kimerített vizet, majd újra megismétli az előbbi folyamatot. Megint vonszolni kezdi felfelé, amikor is a fém edény elakad. Megtámasztja magát bal lábával és nagyot ránt rajta, de a kötél így sem mozdul.

– Gyertek ide! – szól a többieknek, azok pedig köré gyűlnek. Mindannyian a kút hosszan lenyúló gyűrűit bámulják, amikor Sam szólal meg először:

– Az ott mi? – kérdezi, miközben egy tárgy felé mutat a fenéken. 

– Talán kabát, vagy rongy.

– Vagy egy hulla! – mondja Charles, és hangosan felröhög. A többiek is ezt teszik. Egymás hátára csapkodva vidámkodnak, amikor hirtelen az egyik ló felnyerít. Irányába fordítják fejüket, de már csak hűlt helyét találják a kancának. Porfelhőt hagyva maga utána, meg némi patanyomot.

– Ez lelépett – konstatálja az esetet Sam, akinek az arcán még ott ragadt az előbbi vigyor.

– A picsába te szerencsétlen, nem mondtam elégszer, hogy a kantárt ne csak a zablához erősítsd! – förmed rá Joe, közben köpött egyet.

– De mondtad, néhányszor.

– És?

– Mi és? A lovad kantárjához kötöttem az enyémet, így most elment az is.

– Te barom, mi a fenét csináltál? – mérgelődik tovább Joe, miközben a lova helyét vizsgálja fél szemmel, mintha nem látná valamiért. Pedig ott van az, csak eltűnt néhány pillanatra... Sam kancájával együtt szelik át a pusztát valamerre éppen, és csak egy bűzölgő lócitromot hagyott maga után a földön. Joe ismét köp egyet, tarkón vágja Sam - et, majd a méregtől dagadva a kút fölé hajol. – A mennydörgő Rozália dermesztő picsája... az meg mi a szar ott? – mutat egy jól kivehető alakra odalent.

– Az bizony az, amire gondolsz, öreg cimbora! – mondja Charles, mert ő is felfedezi közben amit Joe. Tisztán látszódó hulla a víz tükrén. Arccal lefelé fekszik kiterülve, lábai pedig lefelé csüngnek.

– A vödör hozhatta felszínre!

– Bizonyára így volt.

– Ki vállalkozik a menetre? – kérdezi Dave.

– Sam? Ha már a lovakat sikerült oly kegyesen visszaengedned a természetbe, akkor ennyit igazán megtehetsz a barátaidért – mondja Charles.

– Én? Biztos nem… – vonja meg a vállát a férfi.

– Pedig te mész! – förmed rá Szakállas Joe.

– Jó rendben, de a kötelet erősen tartsátok, mert különben…

– Mert különben mi lesz?

– Igazad van, semmi, megyek – mondja kissé duzzogva, közben pedig már hurkot erősít a derekára. Fellép a kút kávájára, majd int, hogy tartsák erősen. Megkezdi az ereszkedést. Kitámasztva magát a lábaival halad le a mélybe, a többiek pedig árgus szemekkel figyelik minden mozdulatát. Lassan araszol a henger alakú járaton lefelé, miközben egyre émelygősebbé válik a körülötte terjengő levegő. 

– Na, mit látsz?

– Csak azt amit te! … Barom! – kiáltja fel Sam, majd dünnyögve folytatja. – A rák csípjen seggbe ha értem. Mi a jó büdös francért kellett ennek pont itt megdögölnie, ebben az odvas, büdös kócerájban? Dave! Nincs nálad véletlenül abból a múltkori borsmentából?

– Nincs, kellene?

– Olyan szag van itt lent, hogy mindjárt kiokádok egy teherautónyi libaszart! – Azzal felhúzza kendőjét arca elé, hogy megakadályozza a förtelmes bűz beférkőzését orrlyukaiba. De ebben a pillanatban megcsúszik, és hatalmas csobbanással a kút fenekén lévő, ivóvíznek még csak jóindulattal sem nevezhető pocsolyában landol.

– A… a… a… francért nem tartottátok azt a rohadt kötelet, bassza meg! Most mi a picsát csinálok itt, bassza meg? – Hallatszik lentről, miközben Charles, Dave és Joe összenéznek. Szánalom, megbánás és káröröm ül ki arcukra egyszerre. Sam tovább mérgelődik a nyakig érő vízben, amikor meglátja azt a rémséges arcot maga mellett lebegve. – Jézusom, ez Dawson. Halljátok? Ez Dawson teteme! – sikítja fel a többieknek, akik erre mind a kút széléhez ugranak.

– Mi?

– Ez Dawson, bassza meg!

– Hozom a másik kötelet! – üvölti Joe. Odalép az egyik lóhoz, amely véletlenül pont Charles - é, és leemeli a nyereg szélére gondosan felakasztott kötéltekercset. – Itt van, engedjük le gyorsan! – szól Dave - nek, aki sebesen neki áll ereszteni a kötél egyik végét. – Megy már, Sam, figyelj!

– Rendben, csak toljad gyorsan, mert hamarjában összeszarom itt magam! … Gyerekek, ez nem ma purcant ki, az egészen biztos. Hogy büdös mint a dög, csak egy dolog, de fel van puffadva, mállik szét és… Jézus!

– Mi van?

– Semmi, add a kötelet gyorsan!

– Látsz valamit? Mond már!

– Add azt a rohadt kötelet! – visítja torkaszakadtából Sam. A szörnyűség amit lát, eltorzítja arcának egyébként gyerekes vonásait. Ölt már embert, nem is keveset, látott már magasból lezuhanó, széttrancsírozott testet, szétfröccsent agyú indiánt és levágott farkú pénzbeszedőt, de ez még számára is emészthetetlen. A hulla üres volt.

Ahogy megpróbált egyre jobb pozícióba kerülni a felmászáshoz, meglökhette közben, amitől az hanyatt fordult. A kibelezett váz, mert lehet így nevezni, hiszen egy csont és bőr között rothadó húsréteggel telített valami, aminek minden belsősége hiányzik. Egyedül a fej az ami teljességében “pompázik”. Felfúvódott, kipattanni készülő buborék szerű képződményeivel olyan hatást kelt, mint egy kiszőkített, násztáncát járó varangyos béka. Szemei élettelen homályban merengnek a semmibe. Az arc ennek ellenére is felismerhető. Dawson - é. Azé a felfuvalkodott, dagadt alaké, aki élete nagy részét a kizsákmányolásnak szentelte. Mások kínkeservesen összekuporgatott vagyonából tartotta fenn magát, és nem vetette meg “barátai” nőit sem. Egy minden hájjal megkent mocsok volt ő, aki nem hiányzik senkinek.

– Húzz, húzz! – kiáltja Sam, aki közben megmarkolva a lelógatott kötél végét, két lábával és szabad kezével segíti saját feljutását a mederből. Kapálózva rugdalja a kútgyűrűk belső falát, melyeken szép lassan araszol felfelé. Sietős neki, hiszen menekül ebből a mocsárszagtól és édeskés bűztől gőzölgő halálgödörből. Csak egy baja van, úgy érzi nem engedi a kút, hogy nem halad, pedig menne ő, de rothadó végtagok gátolják meg benne, amelyek a mélyből, a falból és minden irányból felé kepesztenek, hogy visszarántsák, bekebelezzék, hogy magukkal vigyék. Fél, hisz retteg a tudattól, hogy a pokolba kerül. Nem tisztességes az élet, melyet maga mögött hagyott, de változtatni már nem tud rajta. Érzi a sorsát, de mégis él benne a remény, hogy hátha az Úr megkegyelmez neki.

Sebesebb tempóra kapcsol, illetve csak kapcsolna, de tüdeje és ereje több terhet már nem visel. Miközben zihálva, már - már nyüszögve, könnyező szemekkel kapálózik kétségbeesetten, észre sem veszi, hogy kezek nyúlnak felé. Valódiak és jószándékúak.

– Sam, végre!

– Add a kezed, Haver! – Szól Charles és elkapja Sam jobbját, majd húzni kezdi kifelé. Joe is megragadja a másikat, így ketten hamar kivonszolják a reszkető férfit. 

– Bassza meg! – mondja Sam néhány pillanat elteltével. – A rohadt picsába! … Az a szemét megdöglött végre… a picsába! – Ahogy öklendezi a szavakat, nyál fröcsög szerte a szájából.

– Vége, Haver! Nem hinném, hogy ártani tudna még valakinek egyszer is – mondja Charles, aki elfordulva a távoli hegyeket fürkészi. A lemenő Nap vörösen izzó sávokkal tűzdeli meg az eget, a fák koronája sötét rajzolatként csillámlik a préri kopársága fölött. Az a néhány felhő az égbolton, foltokban tanyázik, miközben ő gondolataiba mélyed. Nem érti mi történhetett, hiszen csak egy golyót repített annak a rohadéknak a fejébe, semmi egyebet nem tett. Csak egy egyszerű kivégzés volt csupán, és Claire gyilkosa nyomban meghalt. Ott hagyta úgy, ahogy az a szargalacsin lefordult a székről, a vörös tócsával a feje alatt. Azután pedig, hogy mi történt vele, arról ő már nem tud semmit.

  Beszélgetésre figyel fel a háta mögött. Megfordul, és Sam - et látja, amint a kis csoport közepén ül és élménybeszámolót tart Joeéknak a kút mélyén töltött időről. Mindhárman jókat derülnek Sam szójárásán. Könnyen teszik mindezt, hiszen megszabadultak a nyomortól, a keserű szájíztől. Az igazság persze örökre rejtve marad. Arról csakis egy ember tudhat, az pedig Charles Edigen, a fejvadász.