Mikor még alszik

Hajnalban ébredek,

mikor az utcán még csak hideg szél rohan.

Útra kelek. Nézem, hogy alszik a város,

és minden álmos, ami csak mozdul lassan

a révedő félhomályban.

Lassan megérkezek,

a dermedt utcán keresztülvisz a kényszer.

S gyűlölöm előre, ahogy cseppet sem jó,

pokolhoz hasonló, kietlen börtönöm

rám zárja rozsdás rácsait.

És még fel sem vettem

e rideg világ dermesztő hangulatát,

én máris messze szárnyalok az időn át,

vissza hozzád, ahol hagytalak, harmatos

szerelmünk puha bársonyán.

Keservesen gördül

az idő lomha teste a szürke porban.

Robot-testem irányítja egy gondolat.

Fakó a mozdulat, de színes lesz újra,

ha felidézem arcodat.

Fáradtan indulok.

Lassú léptem felveszi szívem ritmusát,

- vágtatok! - hullnak lelkem örömkönnyei,

szépséged mennyei fényéből koldulok,

ahogy elérlek végre már.

Most ébren álmodom.

Haragom tűnt. Csak örülök. Csak szeretlek,

ahogy csak szerethetek gyarló szívemmel.

Durva kezemmel simogatom selymes tej

bőrödet s élvezed mégis...