Bálkirálynő

Egyszer, nem is olyan rég, amikor sírva kélt a Hold, a Nap meg nyugodni tért, rikkancs tette közzé a hírt: – Bál készül, s nem is akármily! – Horpasztottak ekkor a jó lelkek, otthonaikba bújván, nyugalmat ölelkeztek. A kandalló tüzek is rég kialudtak, gondolván: éjfélt kong lassacskán minden ócska vekker, kérlelve még harminc perc türelmet a távolodó ősztől. – Nicsak, megmozdult valami! – Korhadt asztallapján egy kicsiny, támaszkodó óra, melynek mutatója éppen akkor érte el a tizenkettőt. Jogtalanul. Hangos csörrenés kíséretében, remegő kalappal indult el az abrosz széle felé, majd odaérve megpördült, és levetette magát a mélybe. Elhallgatott. Csend lett. Olyan csend, mint amikor a szarkofág teteje lezárul. Örök csend. Hátborzongató hallgatás. Reccsenés hallatszott az egyik szobaajtó mögül. – Ki- vagy mi lehet az, nincs is senki odabent?! – gondoltam. A ház urai békésen aludtak a másik helységben, egy szalmával töltött deréktámasztón, szemeiket kendővel takarták le, hogy jobban láthassák a sötétséget. Elindultam. Át az imént említett asztalon, majd a reccsenő hangot adó szoba falán. Nem találtam semmit, így kinéztem az aprócska, rozoga ablakon. Már gyülekeztek. – Kimegyek én is – taszítottam magam a bejárat felé, de előbb a tükörnek mentem. – Mmm... nem is rossz! – nyugtáztam a mögöttem álló falra aggatott kép lenyűgöző rajzolatát. Aranyozott, sarokmintás keretben lapult a téglavörös falhoz, mintha attól félne, nyomban lezuhan. Egészen merészen bánt ecsetjével a művész. Az ábrázolt női alak egy kanapén fekve terpesztett, egyik keze pedig a lábai közt kutakodott. – Szép- szép a mulatság kis hölgy! – leheltem felé, és még mindig a földig érő tükörbe bámulva mosolyogtam. Tőlem balra egy fésülködő asztal állt ívesre faragott lábain. Rajta egy bögre, agyag talán, rozsda és fehéren maszatos. Benne tüskés fésű, a száján csíptetett csatok. Jobbra onnan ovális piperetükör. Belenézve a konyhába téved tekintetem, ahol megakadt a sarokba támasztott felmosórongyon. – Hmm… mint a vászonzsákom! Elindultam kifelé. – Hűvös a levegő, szinte már fázom! – harsogtam kilépve a tornácra, majd felkacagtam! – Hogy is ne lenne ily fagyos eme sugallat, hiszen halottak mind! – Elvegyültem a tömegben, közben pedig tekingettem erre- arra, a majdani bálozók seregét fürkészve. Volt itt minden! Bocsánat, ez illetlen volt! Voltunk szép számmal innen- onnan. Ki végtag nélküli, ki deréktól lefelé hiányos rongyokban, vagy ő maga volt romokban, kocsányon lógó szemekkel vizualizálva, mint zsákmányát leső kaméleon. De volt, ki fejét hóna alá cseszve botorkált. Viccesen terelte mozgását a sodró áradat. Pattogva billeget egyik szomszédjától a másikig. Közben a lábam alá került egy izé, én meg hatalmasat burkoltam. Fellökve boldog- boldogtalant. Legalábbis azt hittem, de mint kiderült, egyedüli vesztese voltam a balesetnek. Négykézlábra emelkedve körbenéztem, látott- e valaki. Persze, hogy mindenki. Felráncigáltam hiányos magamat, megigazítottam rothadó göncömet, meg a fejemen ékeskedő pántot is, ami már igencsak belenőtt az agyamba, és lépdelni kezdtem tovább. Rendesen elmaradtam. – Ki vagy te? – kérdeztem a felsegítő lovagom, aki mellettem vonszolta magát. Nem válaszolt, így továbbra is én jártattam a számat. – Köszönöm! – Ekkor láttam meg, miként a Hold kegyesen ráirányította nem túl erős fényét, hogy miért hallgatott. Állkapocs nélkül nehéz beszélni, ezért köszönet képpen intettem felé, majd odébb álltam. 

Egy csodás szökőkút, a Fontaine des Innocents mellett haladtunk el, és rádöbbentem, hogy még mindig nem akarok tovább lépni. Jó nekem a reneszánszok között. A Louvre is néhány hete kapott szép új szárnyat, miért  hagytam volna el a várost épp akkor. Volt, hogy kedvtelésből a Notre- Dame- híd fakorlátján ülve lógattam lábaimat, és néztem a Szajna gyöngyöző sodrását. Eszembe jutott a dal: – Édes bíbor hullámsírom, láncom csördül, nótám sírom. Édes halál rám találtál, jó anyám kedves, haza vártál! –  A fertőzés veszélye miatt, mindannyiunkat a Szajnába vetettek. Kit még élve, engem is, kit pedig holtan. Vászonzsákba csomagolva süllyedtem a mélybe, a folyó fagyos fenekére. Ott láncom tartott, míg életem végleg el nem hagyott. De nem haragszom… már nem. 

Láttam, amint rövid, buggyos nadrágú férfiak karoltak szívük választottjába, és ölelkeztek a lámpások halványan pislogó fénye alatt. Meg, ha jól emlékszem a nevére, Bonaparte Úr, aki lemezkalapjával kezében, véletlenül sem a fején, rótta a híd pilléreit oda- vissza, napjában többször is, köszönve fűnek- fának. Talán bolond volt a lelkem, nem tudom. 

Kalandozásom miatt fel sem tűnt, hogy megérkeztünk. Ritkán gyűltünk össze a színházban. Legtöbbször meghagytuk az élőknek, mi beértük a színház kertjével. A rendszeresen nyírt, kacskaringós alagútra emlékeztető sövények sűrűjében. 

A bejárat mindkét szárnya nyitva állt. Úgy tátogott vörös szalagjaival az oldalán, mint valami éhes zombi, aki vacsoráját várja. Ettől a látványtól régen megijedtem volna, ma már tudom mit jelent. Na mindegy, bejutottam. Igaz a pénztáros, mert az is volt, egy egykedvű, hiányos ábrázatú félnótás, aki valami szimfónia félét dúdolt, vagy inkább sípolt foghíjas pofájából, elém állva üdvözölt. Végigmért tetőtől talpig, átkutatott, benyúlt két oldalbordám között, a medence csontomat tapogatta, hogy belsőmet is tüzetesen megvizsgálja, – nem mintha vittem volna be magammal valamit –, aztán félreállva elengedett. Persze a fenekemre azért rábiggyesztett egy pacsit, amint elhaladtam mellette. Ezzel is bizonygatva irántam érzett szexuális vágyát. – Elmúlik ne félj! – szóltam kissé félrefordított fejjel, gúnyosan szaggatott ütemezéssel. Egyébként helyes fickó, mármint volt valamikor. Amikor még anyját és apját vezette utolsó útjára. – Addig jó, amíg fentről szippantod az ibolyát! – hangoztatták mifelénk. – De mit is beszélek. Most is földön járok, már, ha járok.

– Utat, utat kérek! – viharzik egy türelmetlen, szívtipró alak, aztán hason csúszva feltörölte a bejárat macskakövét. – Feje jobbra, törzse balra, szétesett az ökör- marha! – ismét jót derültem agyatlan (no ez igaz) magamon. Hörgést hallottam a hátam mögül. Krákogást, majd megint hörgést. Hörgést, aztán krákogást. Horkantást és hörgést... Kénytelen voltam megfordulni, mert szörnyen zavart, ha valaki ennyire illetlen. – Fújd már ki az orrod! – förmedtem rá az emberre. Nem kellett volna. Ő fújt, én meg csurom vér lettem.

– Friss hús! – kiáltották néhányan, aztán nem láttam többé a szerencsétlen.

Tehát begyömöszöltük egymást a terembe. Asztalok sorakoztak a táncparkett körül, rajtuk ínycsiklandó finomságok. Páran azonnal nekiláttak és tömték magukba a sült húst, salátát, ananászt, paradicsomot, és ki tudja még mit. Bort ittak, főtt tojást ettek kenyérrel és berúgtak. Persze minden, mi fogyasztásra került, a márványból mesterien rakott aljzaton landolt. – Ennyi erővel lesöpörhettem volna az asztalokat is! – húztam fel nemlétező szemöldökömet.

– Szabad egy táncra, kisasszony? – csendült a fülembe, én meg pillangó könnyedségével pördültem sarkon. Addig a pillanatig tartott szabad lelkem fényűző varázsa, amíg a száznyolcvan fok ki nem kerekedett. Sajnos nem hozzám szóltak, hanem egy másik, gyönyörű nőhöz, aki nemrég toppanhatott be selyembe öltözve, álarc mögé rejtőzve. Tátva maradt fogsorral álltam, földhöz taknyolt lábakkal, és minden bűzöm egy szempillantás alatt elillant, hiszen nem bírtam levenni róla a szemem. Az egyiket csak, mert a másikba sár ment ... azt hiszem. Legalábbis képtelenségnek tűnt kidörzsölni belőle az ottragadt valamit, úgy kétszáz éve. Tehát meredten tekintettem szépséges szemeibe. Kék vihar. Így neveztem el akkor. Hogy miért, azt nem tudnám megmondani, de magával ragadott, az nem vitás. Annyira, mint amikor a szellő boronálta kéklő ég alatt szaladgáltunk mezítláb, hajlongó kalászok között bukdácsolva, és sikítva szurkoltunk a bárányfelhő verseny győztesének. Vagy amikor vattacukortól ragadt össze ajkunk... de várjunk csak, az nem is akkor volt! Évet tévesztettem. Gyermekként, a cseperedésem első néhány napján, amikor már egyedül vittem a bilimet, na a vattacukor akkor volt. A felhős kaland viszont, nyolc... nem, nem, kilenc évvel később. Rá egy évre kaptam tüdőgyulladást, a többi meg jött magától. Láz, és kiszáradás...

Rég volt, nagyon rég.

– Tessék! – szólt egy mennyei hang, közben zsebkendőt emelt valaki az arcom elé. – Töröld csak meg! Ott, ott, a szemed alatt piciny patak csordogál. – Könnyeztem, és ráeszméltem, hogy ő az, a Bálkirálynő. Még egyszer sem adatott meg, hogy ilyen közelről láthassam. Felemeltem kezem a kis csonk elé, amit orrnak nevezünk, és összezártam ujjaimat. A fehér selyem puha tapintását éreztem öklöm szorításában. Hegedűk szólaltak meg távolabb. Szelíd könnyedséggel sercegtek vonóik vékonyka húrjaikon. Andalítóan hatott rám daluk, mely nem nekem szólt, hanem annak a nőnek, aki zsebkendőjét nyújtotta felém. Elvettem tőle, de úgy, hogy mindenképpen hozzáértem. Olyan mérhetetlen boldogság töltötte el aszott szívemet, hogy ha tehettem volna, ezért az érzésért újra meghalok. De nem tehettem, hiszen, mint tudjuk, már halott voltam.

Nem emlékszem, hogy meddig álltunk így, egymástól csupán egyetlen lépésnyire, de talán halálom legszebb percei voltak ezek. Az illata, mint rózsakert mézédes tövise, úgy hatolt bele szánalmas, maradék testembe. Szemeiben csillagok ragyogtak, szőke tincsek simogatták halántékát, és kékben pompázó ruhája ölelte körbe gyönyörű alakját. 

Ajándékot akartam adni. Egy olyat, mit soha el nem feled. Így született meg e néhány rímbe szedett sor, mi az én elmémből eredt. A Bálkirálynő címet adtam összegzésül, csak úgy stílusosan, jó emlékül.

Csípőjének délibábján,

pántlika libben dús ruháján.

Selymébe szőtt rózsák pecsétje,

csillanó éjjelnek szárnyaló lepkéje.

Divatjamúlt schneppe fedi el derekát,

eszi szoknyáját, s fodroknak anyagát.

Lehelete illat, parfümnek párja,

hűs pára, fényeknek varázsa.

Csókjára vágy mind, ki őt szolgálja,

szívet szaggató kacér pillantásra.

Mohón érinti holdfényű testét,

hontalanná festve a jó szándékú estét.

Keringőt járó szoknyája alól,

bokája szép íve bájával tarol.

Loknija fityeg ostobán,

konty öleli a tűt, mi eleven,

díszítő ékkövek csokrán,

csipkétől meredő fontage- n.

Pillantása tüzet szít szomorú szívekben,

szikráját szórja holtsápadt lelkekben.

Dühösen néz körbe,

nem érti a szót, mi görbe.

Nem kéri fel ifjú, se talpon maradt őre,

parókában bűzlő hitványnak hitt őse.

Nem azért szült századoknak hajnalán,

hogy korhűn lássa fiait ma vacsorán.

Felpattan és dúl a hiszti, s átkot szór a bálra,

ki nem látja el sem hiszi, hogy haragját sziporkázza.

Hamvassága rozsdába torkollik,

arcának szépsége mérgétől elporlik.

Hintázva sír egy bölcső, keserves a lángja,

tűz csapott fel ekkor, a falaknak is fájva.

Szellemek világa tépelődik hevesen,

ablakon röppen ki hússal mart sebeken.

Mind közöttük egy, tüll hálón át kacag,

könnytől ázó ruhája jócskán nedves marad.

Nem más ő, a báloknak királynője,

ki párt keres, és múltjának jövendője.

Nem lelte meg itt sem, barokk világ népében,

száz évek sorsát, emberöltők hevében.

Szánakozva zúdul porrá, kín nélkül omlik össze,

csillogva csordul le édes ízű gyöngye.

Eljön egy nap, százévente egy,

sírva kél a Hold, a kóválygó lelkeknek.

Nem nyugszik addig, míg nem talál csak keres,

szeretőt, – amolyan kedveset –,

kit esztendőkre magának eltemet.

Elmúlt a bál, én meg türelmetlenül vártam a következőt. A hegedűk hangja tovaszállt, a lant sem pendült többé. Egy sziluett, amely a billentyűket verte, elhalványult, majd eltűnt végleg. Az újabb száz év hamar eltelik, így elvonszolva magam a színházba, megint láthatom majd őt. Igaz, addigra többen leszünk. Százak, ezrek csatlakoznak hozzánk, múltjukat lezárva, új jövőt élesztve belénk. Mert hiszik, mert hinni kell, mi veletek vagyunk, halandók!