Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2014. november 19., szerda

WANDA A PATKÁNY

with 0 Comment

                                 

GONDOLATOK  A  VÖRÖS TÉGLÁS
                      HÁZBÓL                                          


Hosszú-szőrtelen farka volt, ápolt bundája-erre nagyon adott-karmokban végződő rózsaszínű meztelen talpai.
Sötét gombszemei drágakövekként csillogtak a pince tompa fényében, azok a fajta szemek voltak, amikkel mindig és mindent észre szoktak venni.
Wanda sejtette, hogy valakinek reinkarnációja lehet, mert az utóbbi időben már ébren is fordultak elő vele furcsa dolgok, nemcsak álmában
Magányosan éldegélt a pince egyik zugában, a szétcsúszott pókhálós téglafal egy dohos mélyedésében, számára is érthetetlen okból nem igényelte társai jelenlétét.
A többiek fanyalogva méregették, nem tudták mire vélni ingerült elzárkózását, számukra különösnek tűnő szokásait, de hamar napirendre tértek felette, mert furcsaságával nem okozott semmiféle problémát.
Fejcsóválva figyelték, a szeméttároló finomságait utálkozva tudta csak megenni, nem akart sem egereket, sem beteg vagy fiatal galambokat, sem csúszómászókat magába tömni, szinte mindentől rosszul volt amiktől ők nem.
Álmában rendszerint különös dolgokat látott.
Látomásai mindig hatalmas porviharral kezdődtek majd sütni kezdett a nap. A kitisztult égbolton madarak ezrei szálltak, vijjogva-kiáltozva szólítgatták egymást, alattuk a tenger hullámzott, a parti homokon heverészett valaki, akiről tudta-ő maga.
Nagyon furcsa volt számára az egész, de jó érzéssel, izgalommal töltötte el a pillanat.
Ez volt az egyetlen ok, amiért ha lehetősége adódott-lefeküdt aludni.
Ez így zajlott éveken át, aztán egyszer eltűnt.
A többiek keresték pinceszerte, de nyomát sem találták.
Wanda a két világ közé szorult. Már, mint patkány nem létezett, de a tengerparti homokról is eltűnt.
Társai még napokig beszélték a megfejthetetlen rejtélyt, aztán elfelejtették.

Itt, az üres szobámban megszokott fotelemben ülve nézek ki az ablakon, bámulom a mozdulatlan semmit, hallgatom működő agytekervényeim ólomnehéz csikorgását, figyelve mit dob ki magából.
Az önbátorító szlogenek igen fontos kellékei az életnek, na persze azoknak, akik tenni akarnak valamit. Ahhoz hogy tégy, mentálisan el kell érni egy üzemi hőfokot, ha kellő nagyságú lelki erőhöz jutottál, akkor cselekszel.
Ha rossz idegzetű-bátortalan alkat vagy, kapkodni és túlműködni kezdesz. A feltámadt feszültségen kívül bonyodalmakat támasztasz, ez még jobban befeszít, kívülállóként érzékeled, nem jó irányt vett az ügy, korrigálni akarsz, de ebben az állapotodban nem megy,       ettől még dekoncentráltabb leszel, üldözőből üldözötté válsz.
Hibát hibára halmozol, az életbennmaradásért kűzdesz. Utólag próbálsz stratégiákat összefércelni, ami nem sikerül, ha te olyan spontán ember lennél, eleve nem indítottál volna haditerv nélkül. Saját ügyetlenséged és meggondolatlanságod következménye,       áttekinthetetlenné lesz számodra ügyed, elkezdesz vagdalkozni.
Ebben a katartikus helyzetben többször vágod meg magad, mint ellenfeledet-mert vívni sem tudsz- rémisztően amatőr vagy.
Harsogsz- velünk az igazság, velünk az Isten, hátha önnön ordításod erőt ad. De nem ad. Amiket harsogsz, te sem hiszed igazán.
Sejted, a győzelemnek semmi köze az igazsághoz, az Úr meg piszlicsári ügyekben nem exponálja magát. Csak neked fontos.
Lassan elveszíted a korrekt kűzdelem ígényét, ahogy romlik a helyzet úgy válsz sandává és jellemtelenné, a félelem nagy úr, te meg egyre jobban pánikolsz. Kivetkőzöl magadból,       rémülten fedezed fel idáig ismeretlen arcodat, ami éned  - általad kezelhetetlen.


Az események vad, kaotikus sodrása magávalragad, vakon csapkodsz, próbálsz megmaradni. Sok éve épülő Arc. Poeticád semmivé foszlik, egész életed egy önámításos tévedésen billegett.
Most, hogy butaságod diadalában örvénylesz - nem marad semmid. Nem maradt más számodra mint a csúfos vereség, a gyilkos kudarc.
Kiürült lélekkel, vesztett hittel, szlogenek nélkül fekszel a porondon, TE-a kihívó,       megsemmisülten heversz a totális vereség végállapotában. Tudod- nem fogsz felállni, és nem is akarsz.
Üres agyadban lélekharang cincog, élvezni kezded a legyőzöttek békéjét, a beletörődés kényszermentes nyugalmát.

A hátsó kertre néző épületrész harmadik szobájában sosem laktam. Valahogy így jött ki a lépés. A helység-pudvás hajópadlójával, kis kandallójával, egyetlen dísze párkányán álló töröttszárnyú angyal.
Festett kerámiaszobor, rajta is úgy ült a por mint mindenen. A pókhálós ablakot vagy ötven éve is lehet, hogy lemosták.
Sejtelmes képet mutatott a kibámészkodónak a vén fák és gondozatlan bokortömeg szinte tobzódva akarta átölelni- magába nyelni a házat. Látványában volt ami időtlen és megnyugtató, de éreztette, soha ne merjek kilépni haragoszöld-áttekinthetetlen homályos világába. Figyelte minden rezdülésemet.
A padló vastag porszőnyegén minden létező - anyagi történés nyomot hagyott. Akár a papírlapra vetett gondolatok, itt a por összefüggő- finom rétege őrizte meg az emléknyomokat. A kandalló szájáig - majd az ablakig, onnan az ajtóig vezetett egy furcsa lábnyom. Egy kis hegyes orrú lábbeli talpának rajza volt, összekeveredve valami hosszúfarkú rágcsálónak kígyózó lenyomatával.
Az ajtó melletti fal mentén állt egy vénséges ágy, magas fejtámláján különös faragásokkal,       benne ódon huzatú ágynemű, amit szintén belepett a por. Kis éjjeliszekrény rajta drótkeretes szemüveg, egy kiszáradt petróleumlámpa-egy bőrkötéses könyv társaságában- benne bársony könyvjelző-sárgult lapjain nem volt sem kép, sem betű.
Középen-egy nehéz tölgyfa asztalon-fonott utazókosár állt. Nyitott tetővel, rajta és körülötte nagy halom furcsa-régi női ruha hevert, valaki-valamikor lázasan kereshetett valamit, a halmot belepő porból ítélve nagyon régen.
Ritkán néztem be ebbe a helységbe. Mindig támadt bennem egy rossz érzés, olyan, mint amilyen egy betolakodóban szokott.
Mindenen érződött, ez valakinek a rejtett-belső világa, egy intim tér, ahol senkinek semmi keresnivalója.
Olyan feszengve álltam ott mint aki érzi, figyelik. Hol a kandalló felől érzékeltem, hol a szoba egész légteréből.
Ami meglepett, hiába járkáltam össze vissza, sem lábnyomaim, sem kezem lenyomata nem maradt meg semmin.
Gyanítom, olyan dimenzióba tévedtem, amiben nem létezem fizikai értelemben. Tehát nyomaim sem lehetnek.
Nagyon megkönnyebbültem mikor elhagytam a szobát. Mindig erős elhatározással mentem be, szét akartam pakolni az utazókosarat, az ágyneműt, megvizsgálni a kandalló belsejét,       átnézni a drótkeretes szemüveg homályos üvegén, hátha belelátok egy másik világba. De ahányszor csak megérkeztem elszállt belőlem a mersz.
Érdekes, ritka látogatásaimat követően, gondolom álmomban megjelent szobám ajtajában egy töpörödött anyóka hosszú kék vászonszoknyában, földig érő bő ráncai mozgás közben nem suhogtak. Testhezálló- hosszú ujjú hímzett fehér kabátban-apró kék virág girland díszítéssel-holland fejkötőben. Valószinütlenül vékony ujjain fekete cérnakesztyűvel.
Ráncos madár arcában két égő nagy fekete szemmel. Tekintetében tükröződött minden mélysége a tudásnak, múlt és jelen egyidejű létének dermesztő ténye. Ez a mindent látó szempár sosem hullik ki az emlékezetből. 
Jobb kezében ezüstfejű bot, könnyedén segítve súlytalan lépéseit. Egész alakját körülölelte egy leheletfinom kékes fény.
Most sem szólított meg. Elgondolkodó-töprengő tekintetét egy darabig arcomon pihentette,       majd tovalebegett szobájának ajtaja felé.
Ilyenkor mindig megfogadtam- sosem zavarom többé, és ez a fogadalmam mindig a következő látogatásomig tartott.
Ma sem tudom ki lehet, és miért nem látom ha szobájába lépek. Pedig érzem, ott van. A ház többi szobájában sosem érzem jelenlétét.
Biztos vagyok benne, hogy engem figyel. Nem tudom mióta, és meddig fogja ezt tenni, de érzem egyszer megtörik a varázs, és akkor történik velem valami. Valami sosem tapasztalt és felemelő, ami csodálatos és elmesélhetetlen.
Addig meg ülök kedvenc fotelomban, nézek ki az ablakon, és várok. A végtelen időben,       az örök változás megállíthatatlan folyamatában, emlékeimmel kergetőzve- ezerszer végigjátszva ugyanazt, mert kívülről csak látszom, élni belül teszem. Belső érzékszerveimmel látva és hallva, testembe temetett énem minden történését mert bennem csak én vagyok, és senki más.


Már megint az írógépem mögött gubbasztok és igyekszem úgy cigarettázni, hogy lehetőleg ne menjen füst szemüveglencséim mögé. Nehéz mutatvány, halvány siker.
A biztos az lenne, ha olyasmiket írnék, hogy egy zsebóra visszaemlékezései, vagy drámai feldolgoznám, egy légyfogón megtapadt utolsó sóhajok milyenségének modulációs görbéit-de nem teszem, mert nem csevegési téma és kellő tanulmányokat sem végeztem e tárgyban.
Itt, a vöröstéglás házban magas terméskő falak veszik körül az udvart, kinézni sem nagyon érdemes, a roskatag ablak mindig ugyan azt a látványt mutatja.
Írni amúgysem könnyű vállalkozás, vagy olyasmi téma kell ami másokat érdekel, vagy azt írom ami engem foglalkoztat, az viszont nem fog érdekelni másokat. Aztán vagy sikerül kompromisszumot tenni, vagy nem. Az utóbbi a gyakori. Legjobb ha az ember nem ragaszkodik görcsös egy témához hanem írja ami eszébejut, ha nem jut eszébe semmi akkor azt. Bár olyan, hogy semmi olyan nincs, valami mindig van, szétszórtan-mondatmaradékokban, kesze- kusza gondolatfoszlányok, érzetek és benyomások, el nem mondott hazugságok, és még számtalan önmagukban értelmezhetetlen rezzenések amik akkor is léteznek, élnek, ha el akarjuk fojtani őket.
A fojtogatás amúgy is brutális megoldás, emberhez méltatlan cselekedet, na meg ha sikerülne is-mire mehetnék egy mozdulatlanná vált üres aggyal. Ha nem szabok neki gátat vége a nyugalmamnak, minden összevissza működik fejemben, én meg csak hallgatom az elviselhetetlen kiáltozást, veszekedést és sugdosást, a tudatosan gerjesztett jóindulatú gondolatokat a spontán termelődő gonosz morgolódás-zsörtölődés ellentételezéseként,       mert félő-teljesen elhatalmasodik bennem a rosszindulat, és komoly veszélybe kerülhet az üdvözülésem.
Pedig semmi kedvem a pokolhoz, újat nem tud hozni számomra, a mennyországot meg nagyon unnám, lévén nem vagyok hozzászokva.
Bár születhetne bennem számtalan szebbnél szebb gondolat, de nem teszi, és mi a szebbnél szebb? Kinek mi a szép.
Egy rigónak mondjuk egy kövér hernyó, kutyának csont, és így tovább.
Egy törpének imponál egy babkaró, és nem hatja meg a dóm égbeszökő tornya, fel sem lát odáig. Egy megszállott hazafinak imponál a harcmezőn elesni, én meg a hátam közepébe kívánom ezt a szörnyű véget.
Minden szubjektív.
Amúgy a szubjektív is objektív, mert az egyén megítélésétől függ a döntés, ami az egyiknek reális, a másiknak lehet abszurd és fordítva…szólt, a szellem ordítva. /Ez egy hülyeség,       csak, úgy ide pászolt/
Általában a dolgok megítélése is illogikus, mert mi a logikus?
Ami ma előremutató, az holnap akár képtelennek is tűnhet. Ha elképzelem, hogy az ember idővel mennyire képes megváltozni, hát csak ámulok. Befogad és elutasít, nézeteket és ízlést vált, esküszik és letagad.
Folyamatosan nő az elfásulás ténye, már minden ismétlődött legalább tízszer, nem történik semmi ami feldob, legfeljebb kellemetlen eseményeknek lehetünk szenvedő alanyai.
Sötétben minden macska fekete, rájössz, az adott lehetőségekkel, ha élsz jó, ha nem-az sem baj, nem leszel semmivel rövidebb. Megtanulsz háttérben maradni. A kitérni tudás művészete igen fontos képesség, megóv attól, hogy elragadtasd magad, a jóságoskodás akkora hiba mint a gonoszság.
Bölcs sosem lehetsz, ha nem hiszed - majd rájössz.  Okosabb, ha önként belátod, a maximum éleseszűségedet-ami számodra talán elérhető-ne akarj több lenni mint lehetsz.. A kor legfeljebb tapasztalatokkal járhat, ami sajnos hasznát veszti az időközben beállt szenilitás miatt, aminek anyja a jótékony feledés.
Ebből is látni, az ember távolról sem tökéletes-ami gondolom Isteni döntés-mert ugyan mi a jó abban az Úrnak, ha teremt magaköré egy tömeges konkurenciát.
Isten bölcs, és van humorérzéke.
Már csak azért sem lehet igaz, hogy az Úr saját képére teremtette az embert, mert eszébe sincs magát blamálni. Ezt sovány vigaszként találtuk ki önnön megnyugtatásunkra, legyen végre egy kevés sikerélményünk is. Amúgy szép gondolat, kár, hogy nem igaz.
Na végre sikerült úgy elkalandoznom, hogy ember legyen a talpán aki visszatalál az eredeti fonalhoz.
Nagy szerencse, hogy nem a Minotaurusz barlangjában veszítettem el, Ariadné fonalvesztéséről nem is szólva.
Na persze, ha volt írásomnak egyáltalán fonala.
Most veszem észre, időközben beesteledett. Az épület téglái vörösből szürkére váltottak, a csendes udvar-ha lehet- még sötétebb némaságba szenderült.


A padlás vastag-szúette gerendaerdejében csak bogarak és egerek futkároztak, ócska bútormaradványok, cipők, rongyok között. A tetőtér egyik sarkában egy nagy, szekrényre emlékeztető szerszámoskamraféleség állt-deszkából. Nem hiszem, hogy van élő ember aki emlékezne rá mikor készült, és minek.
Én sem tudtam létezéséről, míg egyik este-kerti sétámból visszatérve felnéztem a tetőre,       és megláttam egy halk-bizonytalan gyertyafényt. Igen meglepett a dolog, fogalmam sem volt,       hogy rajtam kívül van még valaki az épületben. Egész éjjel ezen töprengtem, nem voltam biztos benne nem e hallucináltam.
Másnap reggel első dolgom volt megkeresni a rozzant falépcsőt, és óvatosan megindultam felfelé. Nagyon lassan ment a dolog, az volt az érzésem, porráomlanak alattam a korhadt lépcsőfokok.
Fent-a vastag félhomályban, csak az én lábnyomaim éles rajzolata látszott a szűz porban.
Szemeim lassan megszokták a homályt, még így is percekbe tellett, mire felfedeztem a sarokban megbúvó deszkaépítményt. Lassan, óvatosan elindultam felé. A lécek résein beláthattam a kis szobácska belsejébe. Ugyan olyan por volt mint mindenütt, berendezése egy íves lábú asztal, támlásszék, és egy puritán fekhely. Az asztalkán egy fémtányérban vastag gyertya égett, a széken ült valaki aki az előtte fekvő nagy könyvben teljes odaadással elmerült. A látvány nem keltett félelmet bennem-de szívem vadul kalapált-alig mertem levegőt venni.
Szorongó érzésem támadt, mintha a múlt és jelen közé szorultam volna, súlytalannak,       áttetszőnek éreztem magam, ami olyan képtelen állapot, le sem tudom írni. A semmi csendje dobolt füleimben, a felfoghatatlan üresség tompa zenéje.
Az asztalnál ülő alak szokatlanul magas, rendkívül sovány öreg nő volt, arcára szikkadt ráncaival-mérhetetlenül öregnek hatott.
Karvaly arca felett tornyosult hófehér hajtömege kontyba fésült, szinte lebegett madárfeje felett. Az előtte fekvő könyv egy fényképalbum volt. Percekig nézte a fellapozott oldalt. Amennyire láttam egy férfi, egy gyerek, és egy kutya volt a képen, szokatlan-ódon öltözékben.
Aztán csontujjaival lapozott. A következő oldalon is ugyanaz a kép volt. Ismét lapozott, és megint ugyan az a kép.
Nem tudom mennyi ideig állhattam ott lélegzetvisszafojtva, megvárva míg végiglapozza az egész vastag kötetet, de minden oldalán ugyanaz a kép jelent meg. Mire végzett, kezdte előlről. Látható érzelmek nélkül, nagy figyelemmel-hosszan vizsgált minden oldalt, a gyertyafény vibrált kő merev- szenvtelen ránctömegbe vont arcán, minden figyelmét lekötötte a művelet.
Megkíséreltem észrevétlenül visszahúzódni, elmerevedett tagjaim alig akartak engedelmeskedni, de végtére is-sikerült.
Zsibbadt lábakkal visszavánszorogtam kedvenc üres szobámba, belerogytam középen álló fotelembe, és nagyon megkönnyebbültem.
Azóta sem tudom ki van a padláson, csak állandó jelenlétét érzem. Nem fenyeget, nem közeledik, csak van. Igyekszem nem gondolni ottlétére. 


Nagyon izgatott vagyok. Várom a lefekvés óráját, hogy kipróbálhassam új álomtervemet. Abban maradtam magammal, befolyásolni fogom álmaim alakulását, mert ha nem avatkozom bele, mindig a rémálmok ködében kötök ki.
Nem is sejtem az eredményt, mert csak elalvásom utolsó pillanatáig tudom magam ellenőrizni, utána tehetetlenné válok. Szándékom ugyanakkor úgy felzaklat, hogy nem tudok tőle aludni. Ha mégis, jön a győztes álom bosszúja.
Valami ellentmondást nem tűrően nevemen szólít. Mint egy ostorcsapás. Megérkeznek a tenger felől a miazmás gőzök, kellemetlen-édeskés nehéz bűzt görgetve a part felé ahol állok.
Elfutni nem tudok, gyökereket eresztett mindkét lábfejem. Hajamba túr a szag, befészkeli magát bőröm pólusaiba, egész testemből dőlni kezd egy feketés-nyálkás folyadék.
Levonul karjaimról és mellkasomról a hús, sárgállani, látni előtűnő csontjaim, hústalan arcomban csak két szemem ép. Behunyni őket nem maradt mivel, kénytelen vagyok nézni a történéseket.
Az összesűrűsödött szagok amorf alakokként állnak elém, folyton forogva tekerednek körém,       és valami változatlan hidegen nevemen szólít. Az alaktalan tömeg közepéből lávaként buggyan egy sűrű-ragacsos váladék, olvadt-fekete kőzetként loccsan, így kerülve hozzám közelebb. Ez a hideg láva körülölel, egyre magasabb falat vonva körém, nem érintve csontjaim. Végsőkig fokozza az elviselhetetlent, árad belőle a dühödt gúny,       tehetetlenségem kiváltotta diadal.
Fölém tornyosulnak lángoló-vörös felhők, zöld és encián villámlásaik koponyámtól milliméterekre száguldanak el, éles csattanással érkezve a homokra. A körém vont fal nagysága miatt már csak az eget látom- az önmagából kivetkőzött hajdanvolt égboltot,       ami fejjel lefelé tükrözi a velem, és körülöttem történőket.
A víz felett fuvolaszó csendül, hangjai lomha loccsanással hullanak a hullámok közé. A víz alatt még gurgulázva hallatszik hangjuk, majd a hullámok széthordják őket.
A víz forrni kezd, felöklendezve antik vitorlások pudvás-korhadt roncsait. Sodródó árbócok,       felismerhetetlen fa részek segélykérő kezekként kapaszkodnak az ég felé, bár tudniuk kell, soha el nem érhetik.
A sors nem ad tíz múltért egy jövőt, minden könyörgés hiábavaló…
Idővel az egész forrongás csendesedni kezd, elhalkulnak az engem támadó villanások,       hűvös fuvallat  ringatja, simogatja vázamat. Emelkedni kezd alattam a talaj-már a körém vont várfal felett lebegek, emelkedem és távolodok. Megrázó helyszínem már messze és jelentéktelen, hatalmas az alattam kibontakozó kép, súlytalanul szállok, széttárt karjaim csontjai között szél bujkál.
Körülvesz a végtelen rendíthetetlen nyugalma, már a dühödt hullámzás dübörgését sem hallom. Ez lehet a halál csendje, a nagy megkönnyebbülés leírhatatlan zenéje ami elringat,       és felold.
Csak lebegek és szállok, háborgó lelkem elszenderül valahol a koponyámban.
Egy ismeretlen szívóhatásnak köszönhetően egyre nagyobb tempóban sodródom felfelé,       kifelé haladva az eseményekből.
Ágyamon fekszem, igyekezvén ébrenmaradni, ne jöhessen a rémálom. Vírrasztok, úgy döntöttem befolyásolom álmaim alakulását.


Megint úgy vágta be a  szél az ablakot, hogy majd lefordultam a székről. Gyakran megesik,       már nincs olyan érzésem, hátbalőttek. De megszokhatatlan élmény. Egyre edzettebb,       bátrabb vagyok, bár gyanakszom, ez erényem képzelethiányomból adódó génhiba.
Igyekszem nem gondolni erre-ami nem is rossz próbálkozás, ha sikerül. Az ember saját maga legveszélyesebb ellenfele. Az állandó összezártság, az elkerülhetetlen időnkénti konfrontáció folyamatos fenyegetése okozta tehetetlenség őrjítő.
Max Ernstnek van egy munkája amiben két cinke ül egy házacska tetején-és fenyeget egy gyereket.
A fenyegetettség érzése nem függ a fenyegető nagyságától.
Mindig csak olyasmiben szabad résztvenni, ami sikertelenség esetén kisebb sérülésekkel megúszható, és idővel a szóban forgó személy sok szerzett sérülése miatt veszélyessé válik,       mert már megtanulta hogy kell túlélni.
Ebben az öreg vöröstéglás épületben, négyszögletes udvarával, elvadult repkénytömegeivel és korhadékaival, állandó otthont ad a múlt árnyainak, a kódorgó emlékek örök jelenlétének,       mert az emlékek sokasodó képződményei összességében az én lelkem, csak velem tűnhetnek el. Ez igazán egy intim belső világ, hajópadlós-roskatag szobáival, korhadó-kopott ajtaival,       megfeketedett rézkilincseit le sem kell nyomni ahhoz, hogy nyikorogva feltáruljanak, és beléphessek a következő ugyanabba.
Az ember bolyong a szobák megszámlálhatatlan termeiben, mindig ugyanabból-ugyanabba lépve, ha nem képes bebeszélni magának, hogy mindig máshova jut…hát akkor vége a játéknak.
Valahol mind a Kékszakállú hetedik szobája, esetünkben mindegyik az első.
Ha már sokszor járja végig valaki a helységeket akkor érti meg Kafkát, aki azt írta: ”Fiatal koromban sosem értettem miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem,       hogy hogyan is kérdezhettem…”
A reinkarnáció, az emlékké válás folyamata nem érzékelhető, nincs mód nyomonkövetni,       csak észrevétlenül kikerül az ember a szobákból a kert áttekinthetetlen kuszaságába,       rátelepszik a csend és beáll a lődörgő emlékek sorába, amik már látszólag teljesen feledésbe merültek.
Velük botorkálsz a sötét-kusza és elvadult növények között, már részeként a kertnek,       hallgatva, a suttogó lombok racionális, korholó összefoglalását elszállt életed dolgairól,       hibáid halmazáról, akkor is hallva a tárgyilagos gúnyolódást, ha befogod füleidet.
Hogy az élet aktív vagy passzív- ez a rangsorolás teljesen hibás, e megközelítés a társadalom baklövése, hiszen csak élet van- ami tény, és a tényekkel nincs mit kezdeni, tudomásul venni lehet őket. Rendszerint azért elviselhetetlenek, mert sem változtatni, sem semmissé tenni nem lehet őket.
Csak élni lehet velük, és ha nem tetszik, hát ki kell színezni hiedelmekkel és értelmezésekkel-amik megtöltenek könyvtárakat, de megoldást nem tudnak ajánlani, legfeljebb annyit,       hogy addig beszélj be magadnak képtelenségeket amíg szilárdan nem kezded hinni őket,       akkor bűnbocsánatot adsz magadnak mert elhiszed, a köz érdekében cselekedtél, aki valójában szent vagy aki áldozat.
Úgy lebegsz téli éjszakákon a magad építette katedrális ormai felett mint Hamlet apjának szelleme, ijesztgeted a halandókat és a gyerekeket, azt hiszed teszel valamit, ami elégedettséggel tölti el hibás agyműködésedet.
Körüllebeged Gaudi égbeszökő tornyait, azt hiszed közelebb kerültél az éghez, mert rövidlátó szemeiddel csak vakon vizslatod a feletted hullámzó semmit-azt képzeled bele amit csak tudsz, hisztériásan ragaszkodva valamihez amiről nem mered belátni, magad költötte mesék. Szánalmas , bűnös kis fontoskodó vagy, aki nem mer tovább látni az orránál, reménykedsz, hogy úgy jársz mint  Pinokkió, akinek a hazudozástól éktelenül megnőtt az órra, ettől az állapotodtól várod, hogy előrelátásod hossza növekedjék.
Nem érzékeled, hogy a folyton dúló körforgás teremti az újat létrehozva annak értő közönségét, te régivé leszel akit mindenki un, páncélruhába-rizsporos parókában sétálsz a monokinis fürdőzők között a strandon, nem értve min röhögnek.
Képes vagy még életedben kiválasztani magadnak egy gyönyörű sírhelyet, eszedbe sem jut,       ugyan mi a fenét látsz az eléd táruló tájból szemek nélkül-két méterre a föld alatt.
Ezzel az erővel fekhetnél akár az arbaton a buszmegálló és a csatornafedél között,       hallgathatnád a feletted dübörgő új világ dobbanásainak hangjait- csak nincs mivel.
Mert aki este héttől-tízig nem hiszi el, hogy ő a spenótpityu az csapnivaló színész, ha viszont igen, akkor nem normális. Ilyen az egész élet. Vagy az a baj- hiszel, vagy az, hogy nem.
Hogy mikor kell hinni és mikor kételkedni, mindig utólag sül ki. A többszöri kudarc romboló hatása abban van, hogy túl gyanakvóvá tesz, akkor sem hiszel, ha kéne. Ezzel sikerül akkora gödröt ásnod magad köré, hogy még te sem látsz ki belőle, csak abban reménykedhetsz,       hátha akad jó lélek, aki rád lapátolja a földet- végét vetve szenvedéseidnek.
Nem igazán csábító perspektíva, Mert mi perspektíva?
Megtanulsz vízen járni. És akkor mi van?
A társadalom fele svindlernek néz, a többi hülyének.
Felmászol a legmagasabb hegycsúcsra. Jó. De egy helikopter percek alatt odavisz, ugyan az a látvány fogad mintha gyalog kínlódtad volna fel magad számtalan életveszélyen át.
Ja, hogy keresed a veszélyt?
Minek?
Ha eljön az időd, eltűnsz minden erőfeszítés nélkül. Miért fektetsz energiát olyanba ami akkor is megtörténik ha nem akarod. Csak nem öntetszelegsz ? Ennyire akarnál magadnak imponálni? Gondolod ez a rebellis viselkedés valami óriási és nagy, ami miatt majd téged többre tartanak, mint másokat? 
Botorság.
A te lényeged a jelentéktelen kisszerűségedben rejlik, esendőségedben, és rajtad kívül nem érdekel senkit. Egy szél bevágta ablak durranásától majd leesel a székről. Ez természetes reakció. Ha meg sem hallod, akkor süket vagy-ami állapot, és nem acélos önfegyelem. A hazudott különbség-ami szerinted a többi halandó fölé emel- csak önámítás és élénk fantáziálás következménye.
Itt az íróasztalomnál ahol írok, csend van. Tisztán hallom faliórám kettyenéseit, múló időm könyörtelen lépteit, és hallgatom.
Távoli és tehetetlen szemlélője vagyok önmagamnak, bénultan élem saját időmet, ami ellen zajba menekvés az egyetlen kiút. Mint a légycsapón a lyuk, hagyva nekem egy esélyt.
Egyenlőek csak a születésben és a halálban vagyunk. Nincs szánalmasabb, mint saját ravatalomról lefordulni a felismeréstől, hogy korrigálni nincs mikor.
Ronda vég, ezt lehet mondani.
Nagyon nagy a világ, rengeteg lehetőséggel, ami az idő múlásával fogy, szürke lesz a lét és egyhangú, elgyávít, elkedvetlenít, még tündérmeséid is unalmassá válnak, mert belátod- nincs fehér ló és aranycipellő, csak gumicsizma és szamár.
Az egészben van ugyanakkor egy káprázat, mert egyszeri és ismételhetetlen, ha kiszállsz,       belehalsz egy folytatásba-amit nem ismersz- ettől már eleve nagyon izgalmas.
Ott-abban a másban- előlről kezded a fontoskodást, bebeszéled magadnak értelmét,       mindent kezdesz, ugyan úgy és másként.
Lehet, szárnyaid is lesznek, kitágul számodra a világ, csak arra figyelsz ami neked jó.
Végre kibontakozhatsz, nincsenek konvenciók, talán ott lehetsz önmagadha azelőtt nem voltál.


Ebben az ódon épületben csak úgy jönnek-mennek a hajdanvolt emberek gondolatai. A légtérben érzem bársonyos aurájuk lebbenő emlékét, azt a bioelektromos töltetet, ami távozásuk után életük helyszínének közegében maradt, betöltve apró zugokat.
Már indulatok, érzelmek nélkül figyelve az élőket-néha elkeveredve azoknak kisugárzásaival
Lebegnek tovább, a más idősík ennyit enged.
Nem kell önmegtartóztassanak, eltűnt belőlük a vágy. Hogy abban a másban tökéletesedik e az ember-vagy ez a szó az ott történőkre használhatatlan…erről sejtelmem sincs. De nem zavar, mert a dolgok legnagyobb részéről nincs fogalmam, hogy egyel több vagy kevesebb-egészen mindegy. Nem befolyásolja azt aminek történnie kell. A tájékozatlanság annyiban még előny is, hogy enged reménykedni és fantáziálni.
Milyen szerencse, hogy tökéletlen vagyok. A tökély, egy átkozottul nagy felelősség. A magyarázni tudás, a történetek magam előtt való tisztázása léleknyugalmam megóvása okából igazán fontos. Igazságtalan lenne az alkotást büntetni. Tökélyre törekedni meg igazán durva neveletlenség, bírálati szándéknak tűnne az alkotóval szemben.
Ha viszont az alkotás tökéletlensége szándékos, akkor az eredmény tökéletes. A tökéletlenség, mint eszkábált fogalom-csak szubjektíve járható körül, ezért nem is szabad egyértelműen,       általános érvénnyel megítélnem helyzeteket. Nem tisztem semmit megítélni. Tehetném pedig,       mert nem vagyok tökéletes, az örök érvényű mentség rám is érvényes. Megalapozott tájékozatlanságom nemcsak az emberi tettek megítélésének képességétől foszt meg, de az Alkotó tettének milyenségét sem vagyok képes helyesen értékelni.
Élvezem a felelősség hiányának végtelen kellemességeit. Emelt fővel hibát hibára halmozhatok.
Sőt! Ha tökéletes alkotás vagyok, kutya kötelességem hibázni.
Bennem az Alkotónak nincs is miért csalódnia.


Az elmúlt napokban erősen el voltam foglalva azzal, hogy megpróbáltam a világot egy svábbogár szemével nézni. Nagyon nehéz ebből a képtelenül alacsony perspektívából átélni,       még a fény beesési szögei is mások. Óriási hangsúlyt kapnak sosem látott részletek. Ez egy született svábbogárnak, természetes-de nekem-aki a dolgokat egy másik perspektívából is ismerem…
Vegyünk példának egy cipőt. Bogárszemmel egy hihetetlenül nagy, és áttekinthetetlen objektum. Brutális vastagságok és varratok elképzelhetetlen súly. Az egészben van egy lélektelen agresszivitás, egy megfellebbezhetetlen gonosz szándék. Ha megmozdul,       mindennek vége. Fűzői vastag kötelek, rögzítenők kell a vastag lábat, ami aztán könnyedén megemeli .Ahányszor földetér, vastag porfelhőt fakaszt a szőnyegből, páni félelmet,       menekülési kényszert. A vétkes láb térdizülete felé, már a láthatatlan messzeségbe vész.
A csillár fényét érzékelem, de nem látom fényévnyi távolsága miatt. Talán fél méter átmérőre zsugorodott látható világom. Hajszálak, porszemek, kenyérmorzsák vastag tömegei miatt,-jobb, ha előrenézek, elkerülendők a fájdalmas ütközések. Sosem gondoltam volna, a padló deszkáiban, a falban ekkora barlangok léteznek.
Enni mindig van mit. Valami Isteni adományféle lehet a dolog, mert mindig-minden fentről potyog. Ha nagyon kényelmesen akarom tölteni az éjszakát - bemászom az ágynemű közé-persze ott is vigyáznom kell a benne lévő fantasztikus méretű valami mozgolódása miatt, ami        agyonnyomhat.
Egész életem telis-tele életveszéllyel. Egy svábbogár sosem álmodozik. Nem foglalkozik véges létének lehangoló tényével, nem kíván tűzmadárrá változni-süvöltve száguldva mese és valóság között.
Ez mérhetetlen előnye a svábbogárnak.

A félemeleti nagy ebédlő közepén üldögéltem, egy vénséges vén fotelban. A helység teljesen üres volt, kiszáradt-repedezett hajópadlója, elszürkült, pókhálós falai volt a látvány. Poros ablakszemein nehezen tört át a fény, csótányok és ászkák hangtalan jövés menése sem zavarta igazán a mozdulatlanság bibliai nyugalmát. Testem, mint elfelejtett magányos hegedűtok ült ott, csak az ég tudja mikor tűnt el belőle a hegedű.
Időtlen és gondolatnélküli révedezésemből egy ellentmondást nem tűrő-erős és jéghideg hang riasztott fel, aki nevemen szólított.
Az üres szoba csendjében felcsattanó kiáltás korbácsütésként hatott.
Sokáig mozdulatlanul vártam, de nem szólalt meg többé. Feszültségem lassan oldódni kezdett, óvatosan körülnéztem, honnan jöhetett a szó-de még irányát sem tudtam meghatározni.
Megszólítattam.
De ki, és miért szólított meg. Mit jelenthet…
Valamiféle figyelmeztetés? Olyasmi lehet, mint színházban az első csengetés? 
Elérkezett valaminek az ideje, vagy csak egyszerűen mindenki megszólíttatik egyszer? 
Esetleg tudnom illenék ki hívott? Ok nélkül nem szokás valakit megszólítani.
Ha ez figyelmeztetés volt, hát mire…valamit rosszul csinálhattam, ami rám nézve kínos következményekkel járhat. De miért akar figyelmeztetni az a hang, ha nem segít.
Úgy néz ki, ha nem jövök, rá miről van szó, akkor belepusztulok. Miért várja el az a valami tőlem, hogy a puszta nevemen szólítástól bennem megszületik a felismerés? 
Hány figyelmeztetés éri élete folyamán az embert, amit meg sem hall, vagy elmenekül előle?
Az embert nem elég figyelmeztetni, neki meg kell mondani, mert nem igazán tökéletes. Ezt a hangnak tudni kell, miért hagyja figyelmen kívül. Megszólalása egy látszat jóindulat és segítőkészség, csak a mit sem sejtő élőnek akarja utolsó idejét tönkretenni azzal, hogy szól- de nem beszél, és a megszólított szorongva és miértekkel telve időzik. 
A figyelmeztetésnek ólomsúlya van, nem tudni hány lesz még belőle, és melyik az utolsó. Másoktól nem tudok érdeklődni,  mindenki szégyelli, hogy már figyelmeztették, és letagadja. Ha sokat erősködöm, még hülyének is néznek. Nehéz beismerni, ha az embernek valamiről elképzelése sincs. Inkább magára fagyasztja mosolyát, és hazudik. 
De ki szólíthatott és miért ? Aki tudna válaszolni, az hallgat. Még azt sem árulja el, meghallotta e kérdésemet. 
Azóta is ösztönösen figyelem a hangot. A zord, és jéghidegen felcsattanó nevemet, amitől még erősebben elhatalmasodik rajtam a bizonytalankodó tehetetlenség.
Egyenlőre nagy a csend.


A marionett, egy bábszinházi bábu. Sem ruhája, sem arca. Csak törzse, karjai, és lábai. Egy igazi szánalmas semmi. Nem csúnya, nem szép. Ezek a fogalmak limittől felfelé érvényesek, lefelé nem. 
Nincs hogy belekötni, kritizálni, nem ad támpontokat. Csak van. 
Nagyon sok van belőlük. Fekszenek a láda fenekén, és egyformák. Talán még az őket rágó molyok sem tudják megkülönböztetni egyiket a másiktól. 
Ha kiválasztasz egyet, csonka nyakára ráültetsz egy koronás fejet, piros palástot raksz rá, akkor ő a király. Ha bozontos, fekete kalapos, nagyorrú fejet kap, fekete köpenyt, akkor varázslóvá válik. 
Aranyhajú, szép női fejjel, gyönyörű ruhában-tündér.
A nézők sokasága hiszékeny, el akarja hinni, amit lát. Kell a hit. Mindegy, igaz vagy káprázat-legyen. Ez a lényeg. 
Aztán felgördül a függöny, elindul a játék. A király rossz király, a varázsló szemfényvesztő, a tündér nem is tündér. Persze, ez nem véletlen. Ezek bábuk, üres tokok tartalmi lényegüket nézve. Spárgákon rángatják őket- ami látszik is, ha valaki látni hajlandó. De rendszerint nem hajlandó. Ezt a bábos is tudja. Nem is aggódik. 
Ha a néző gyanakodni kezd, azonnal elhessegeti agyából gyanakvását. Önmagától, a felismerés pánikjától fél. Formálisan retteg. 
Nem gyávaságból, csak mert ember. Ez a kiszolgáltatottság tudat rettentő szorongató tud lenni. 
Nincs mese. El kell hinni amit, látsz. A saját érdekedben. Na persze, ha élni akarsz. Ha meg nem, az más. Alanyi jogod. Senki nem róható meg azért, hogy élni szeretne. Én sem elmarasztaló szándékkal mondtam. 
Csak úgy eszembejutott.


Ma végre borús az idő, bátran kiülhettem a kertbe, a bokortömeg sűrű homályába elmélkedni. 
Életünk folyamán, mindig szerzünk, begyűjtünk valamit. Ezek lehetnek bármik, de miféleségük függ éveink számától, érdeklődési körünk mindig változik. Időnként emlékeink tömege elviselhetetlenné válik, selejtezni kell. Nagyon nehéz dönteni, minden eldobott emlék megrövidít. 
Csak a múlt rovására lehet az újaknak helyet csinálni. Aztán a jelen múlt idővé kopik, kezdődik elölről a válogatás. Ha a jelenben túl sok a múlt, egyre nehezebbé teszi az előreélést, bénult helyben járássá sorvad az ember napi élete, a végén lehúz a múlt. 
A körénk gyűlt lom és kacattömeg végigkísér egész életünkön át, mert a gyűjtemény, a gyűjtő maga.
Mária Terézia mondta: Nem ország az, aminek nincs történelme. 
A lomgyűjtemény az, ami hitelét adja az élőnek, mert az, az ő történelme, nélkülük csak múló árnyék, akit már életében el is lehet felejteni. 
Felidézheti egész életét, egyszerre élhet a múlt és jelen idősíkjaiban. 
Régi történések nem tűnnek réginek, a most, vagy régen, kitalált- erőltetett marhaság. Tárgyai is kötik létéhez. Minél idősebb, annál óvatosabban dob ki lomokat, mert azok egyre erősebben felértékelődnek. Kevesebb az új kacat, nagyobb súlyt kapnak a régiek, nosztalgiával szedi elő őket, ami bizonyíték arra, hogy ő volt. Hatalmasra duzzadt egyszemélyes világ, ami számára mindent jelent. 
Ha mi nem tulajdonítunk fontosságot emlékeinknek, nem lesz senki, aki helyettünk megteszi. 


Ennek a nagy és halott épületnek a pincéje rendkívül izgalmas lehet. Boltíves folyosóin végigterpeszkedik az öröknek tűnő homály, nyirkos levegője poshadtan üli meg a tüdőt, dohszaga beleivódik a lélek legmélyebb zugaiba, feledhetetlenné téve az elmúlás folyton érezhető jelenlétét. 
A benne botorkáló, hatalmasan érzi végtelen jelentéktelenségét, múlandó voltát, a csendnek és rezdületlen semminek mindent elsöprő győzelmét, ami a lét és nemlét köztes pillanata, viszont fenyegető és hosszú. 
Hallgatja ziháló tüdejének tompa – kétségbeejtő hangjait, az egyetlen zörejt, ami megbontja a végtelen tökéletes nyugalmát. 
A folyosót kísérő sötét fülkékbe be sem mer nézni, a belőlük áradó jeges hideg, még kíváncsiságát is megdermeszti.
Pedig az onnan kiszivárgó neszek és hangok síron túli zenéje mélyen tudatába mar, egész lelke egy hatalmas sikollyá duzzad, megbénítja a félelem. 
A folyosó szerteágazó végtelenje egyre mélyebbre vezet, a gőzös pára és bűz, még vadabbul fojtogat. 
Tompuló agyának elhaló gondolatai, kusza és erőtlen motyogássá halkulnak. Szinte tudattalanul, ólomlábakon vonszolja magát előre, a semmi hívogató – távoli éneke ellenállhatatlan. Az elenyészett időben és megszűnt térben, csak szárnyak simogató rebbenéseit érzi izzadt – falfehér arcán, az érintések okozta karmolásokat észre sem veszi. 
A fülkesorból sóhajok és imák foszlányai érnek füléhez, nem jutnak el tudatáig. A sehovába vezető hosszú út mintha sosem akarna végéhez érni, nem tudja mióta megy, nem érez fáradtságot. 
A falakról lelógó pókhálókötegek rátapadnak dülöngélő testére, arcára és hajára, tátott szájába hatolnak, még nehezebbé téve légvételét. A járatokban feltámadó porvihar homokszemcséi alakot öltenek, sosem látott torz figuráktól – ismerős arcokig, hadonászó karjaik hívogatón intenek, egyre beljebb csalogatva a labirintus belseje felé. 
Már sejtelme sincs merre jár, arra sem emlékszik, hol jött be a pincelejárón. Menet közben érzékeli, egyre erősödik a rázkódás, repedezni kezdenek a terméskő falak, vastag sugárban ömölve rá a mennyezet pora. A mélyről jövő dübörgés egyre durvább, majd elnyelődik a törmelékben. A harsogó morajlásban megszűnt szorongása és félelemérzete, csak egy blőd gyermekdal cincogott kialvó emlékezetében.      
Ez számomra, a messze elkerült pince üzenete lehetett. 

Az életút alatt mindvégig pincerendszerek húzódnak, a mit sem sejtő, önbizalommal – hittel, lelkesen sétál felette, hallgatva a madarak figyelem elterelő énekét, élvezi a fényt, a lágy szellőt, mindent, ami neki hitet és önbizalmat ad. Józan és bátor pillanataiban felrémlik benne, az út bármely percben beszakadhat, szemvillanás alatt elnyelve a gyanútlant, de a gondolatot még csírájában kisöpri agyából. 
Nem merve vállalni a tényt, hogy a körülötte felvonuló szépség, figyelem elterelő szándékkal tartózkodik látóterében. 
Utat változtatni amúgy sem tud, minden út alatt kanyarognak pincefolyosók, lábbal sosem érzékelhető hol a legvékonyabb a talaj, hol fog beomlani. 
Sehol tábla, ami figyelmeztetne a veszélyre, erre a halandónak kell ráéreznie, ami rendszerint nem sikerül. De ha mégis, nem hinné el. 
Mindenféle koreográfiákat eszelnek ki, életfilozófiákat, elhitetve magukkal, ezek betartása megmenti őket a beszakadástól, pedig sem megúszásra, sem ismétlésre nincs mód. 
Azt gondolom, ez az élettel járó kis séta virtuális élmény, az út alatt húzódó pincelabirintus a valóság. 
Én, itt a vöröstéglás házban tudom a pince hollétét, igyekszem messze elkerülni lejáratát, de úgy látszik,  így is időnként fellátogat, nehogy elfeledkezzem létéről. 
Egyszer le kell mennem…hogy mikor ? Még nem jelezte a látomás. 


Napok óta hallgatom a szél zúgását. Egyre inkább hatalmába kerít az érzés, hogy nem pusztán zúgásról van szó. Ez a változó erősségű hang tele van információkkal, olyan üzenetekkel, monológokkal, amit csak ő tud világgá kiáltani. Rengeteg gondolat, mondanivaló és figyelmeztetés kusza kavalkádja, szinte kibogozhatatlan, minden egyszerre beszél és kiabál. Van az egész élményben valami rettegés, aggódó félelem, hogy leáll a szél, megáll a mondanivalók sűrű áramlása, a következő szélviharig sok idő telhet el ahhoz, hogy újra kell kezdeni elölről az egészet, és nincs rá garancia, hogy akkor sikerül végigmondani. 
Távoli hősök, vértanúk és szentek üzenetei ezek, a ma élőknek szóló óvó szavak, figyelmeztetések és mentőkötelek. 
A mában élők siket fülei csak a zúgást hallják, a megfejthetetlent, csak a lélek vakon tapogatózó csápjai érzékelik az üzenetek fontosságát, fokozva a befelé figyelésre késztetést. A rengeteg hozzánk szólás homályos érzete bizonytalanná és idegessé tesz, érezzük, nagyon fontos lenne ezeket megérteni, de képtelenek vagyunk rá. Valahol mélyen sejtjük, nem értésünk ára leszünk, nem tudván mikor lesz a büntetés, és mikor. 
Mert az üzenetek nem ok nélkül szólnak. A már bölcsekké és mindent tudókká vált voltak szavait ugyan úgy nem tudjuk érzékelni, ahogy ők sem tudták annak-idején. 
Aggódó szeretetük kiáltásai siket fülekre talál, a „ Kiválasztottak „ megsejtenek a zúgásból valamit, de igazán ők sem értik. Csak érzékelik a szélben háborgó kiáltások feléjük nyúló alaktalan csápjait, a szüntelen vibráló villámgyors rebbenéseket, elviselve ruhájukat tépő, hajukat borzoló öleléseket. 
A tehetetlenség orgiája ez, a testet – lelket bénító semmivé válás diadala, ami alázatra késztet, a „ Semmi vagyok „ nyomasztó tudata, ami sajnos igaz. 
Csak ülők, és hallgatom az üzenethordozó orgonasípjainak zenéjét, hangjainak folyton változó magasságait, a támadhatatlan kompozíciót, ami öröktől van, és valahol a végtelenben tűnik el, ami szintén örök. 
A dühödt orgonista száz ujjával egyszerre nyomja le összes billentyűit, dühöngve az élők siketségén. Majd kedveszegetten elpihen, erőt gyűjtve a további szélmalomharchoz, ekkor van szélcsend. Sosem adja fel, képtelen az értetlenséget megemészteni. 
Elkeseredésében hajókat süllyeszt, házakat rombol. 
Az időtenger végtelenjében egyszer csak akad valaki, aki megérti süvöltéseit. Ez a reménye ad neki erőt.


Az idén, nagyon csúnyára sikeredett az ősz. Délután háromkor már szinte sötét van, folyton szitál egy hideg eső, minden ragad. Fotelemből nézem a homályba süllyedő semmit, hallgatom a víz monoton kopogását a háztetőn, és várok. Várom a tavaszt.
Hibernálódom, mint egy téli álmot alvó medve, lelassult életműködéseimben hanyadtfekve nyújtózom az idő hátán, és vagyok.  
Végtelen helyzetekkel nincs mit kezdeni, nem is értékelhető, olyan, mint az ajándékba kapott baba, nem kellett érte tennem semmit, hogy megszerezzem. A végtelenben véges voltom tudata nyújtja az érzést, becsülnöm kell a mát, mert elfogy. A Damoklész kardtól van a játéknak izgalma, mert a kedvezményezett végig tudja, ő veszít. A végnélküliségnek nincs rizikója. 
Na innen szép küzdeni – mondaná egy vérbeli optimista, és úgy harcol, ahogy egy esélyegyenlőség esetén kell. 
Ez káprázatos képessége az emberi fajnak, ami imponáló. Az innen szép veszíteni – csatakiáltással beleveti magát a hétköznapok tengerébe, tele derűlátással. 
Cseppet sem törődve a negatív végkifejlettel, mert a következmények biztos ismerete nem enged felesleges reményeket, mindössze a harc hossza marad tisztázatlan. 
Igaz, nem kérdezte senki kíván e harcolni, de ez csupán példa arra, tökéletes szervezés nincs. 
Csak hallgatom a tetőn szenvtelenül doboló esőt, átölel a már sűrű – ködszerű sötétség hűvös és megnyugtató simogatásaival, gondolataim álmos csordogálását tűrve, nem reménykedem. 
Nincs miben.
A vén falak, érzéketlenül figyelik lassú elmúlásomat, nem okoz nekik sem izgalmat, sem örömöt, már nem először látják. 
Várnak, és várok. Ők távozásomra, én a télre.


Ma igazán váratlan és rendkívüli dolog történt. A pincéből meglátogatott valaki. A csukott szobaajtón keresztül érkezett, földig érő fehér ruhában – vagy szemfedőben volt, hosszú haja vállain nyugodott. Furcsa módon, nem volt bennem félelem érzet. 
Velem szemben a komódon foglalt helyet, bámulattal töltött el súlytalan lebegése. 
Nem tudom elmondani miről beszéltünk, mert a maga álomszerű kuszaságában értelmezhetően elmondhatatlan, csak az érzés él bennem, amit nem lehet szavakkal helyettesíteni. 
A látogatás után eltöprengtem azon, mennyi minden létezik, amit nem létezőnek kiáltanak ki. Ha valamit nem értünk, vagy nem tudunk kézzelfogható bizonyítékokon keresztül érzékelni, azzal intézzük el, hogy nincs is, fantazmagória, hazugság, satöbbi. 
Holott rengeteg minden történik körülöttünk, csak véges képességű agyunk építette szűrő képtelen átengedni magán az őt meghaladó eseményeket. 
Akár a viccben, az állatkertben lévő család, már negyed órája nézi a zsiráfot, mikor a családfő megszólal: Már pedig ilyen állat nincs is. 
Hát valahogy így kezeljük mi is az általunk bizonyítékhiányosnak hitt, bár érzékelhetően létező dolgokat. 
Nem baj. Több is veszett Mohácsnál – mondják a műveltebbek. 
A föld akkor sem lapos. 
Különös egy ilyen régi ház, mint ez a vörös téglás. Az ég tudja, hányan éltek itt az idők folyamán, majd idejüket leélve meghaltak. Hiszek benne, minden itt zajló élet, az itt élt személyek lenyomatai beleivódtak a falakba, a padlókba és téglákba, kiűzhetetlenül. 
Ezért minden régi házban meglehetősen sokan élnek, ki láthatóan, ki érzékelhetően van jelen. 
Csak hangtalanul peregnek az elmúlt események – ezerszer ismételve önmagukat – egymásba gubancolódott családregények, bőrömön érezhető jelenlétük beleszívódik minden cselekedetembe, mert létezésük örök. 
Hogy a pincében lakó lények egy – egy hajdani lakó időnként materializálódó képe, és hányan lakhatnak még velem és alattam, nem mertem megkérdezni. 
Hogy hány féle formában folytatódik a létezés, ezt megint nem tudom. Mi jövünk, vagyunk, és megyünk. 
Ez tény, még végiggondolni is bátorság kell, beleavatkozni meg életveszélyes. Az ismeretek hiánya, ezen a szinten – ölni is képes. 
Ez, az egész egy két lábbal a levegőben állás története, a süketen és vakon handabandázó titkolt kétségbeesésé. 
Nem tudom mi az oka, hogy ekkora információ hiányban tartatik az ember. 
De mint mindennek, ennek is oka lehet. Sajnos, az ok – és okozati összefüggéseket nem értjük. 
De már kicsit hozzászoktunk, mert nem ez, az egyetlen.


Kép: Kapolyi György: Prostagutta Füzike




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.