Deres út szélére ülsz,
benned didereg a nyár,
szívedre sálat terít
egy aprócska fénysugár.
Kopott cipők kopognak,
néha hangot lop a sár,
és a csend előkerül,
belebújik a határ.
Pillantásod kóborol,
mint láncát eltépő eb,
dér mezőn egyre ugrálva
hol távol,hol közelebb.
Kökény kékjén áttetsző
zúzmara fátyol feszül,
mely mögül magány néz rád,
ahogy fázol egyedül.
Csend szökik, lábak lépnek,
a remény előtted áll ,
ő az úr,te a koldus
zsebéből: apró halál.
Megdermedt ujjaiddal
lehajolsz és felszeded,
hisz apró halálaid,
festik meg az életed.
Élni lehet bárkiért,
meghalni egyért csupán,
ezerszer is,még akkor is,
ha hiába valahány.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése