Nap, nap után

Trata-ta-tam, trata-ta-tam, kattognak a kerekek, zakatol az agy, a szív. Tehetetlenül lógó fejem nagyokat koppan, amint a marhavagon szálkás, hideg falának csapódik. Kérlek, Uram, add, hogy ez a szörnyű monoton csattogás elnyomja a fülemben tomboló üvöltést: a nyakamba csimpaszkodó gyerekeim sivalkodását, és a vagon másik végében haldokló asszony kántáló agóniáját! Hagyjátok abba, kérlek, kérlek…

Végre felébredt. Mint a víz alól felbukkanó fuldokló, úgy kapkodott levegő után. Verejtékkel átitatott hálóinge a hátára tapadt. Fázott. A konvektort kikapcsolta éjszakára, spórolni kell a gázzal. Mindig ugyanaz az álom, a visszatérő múlt, ami beépült a csontjaiba, a sejtekbe, az idegekbe, irányíthatatlanul uralja az agyát. Ismerős tárgyai látványa – a falon bekeretezett gobelin a szép kis fekete-erdei házikóval, saját készítésű csipketerítő az éjjeliszekrényen, rajta az imakönyv és az olvasószemüveg, állandó kísérője, a faragott bot az ágy végének támasztva – megnyugtatták. Anna kicsoszogott a fürdőszobába, majd elfogyasztotta egyszerű reggelijét és hozzáfogott a napi teendői elvégzéséhez.

– Három nap múlva karácsony, kell a sok finom sütemény a gyerekeknek, unokáknak, ne azt a boltban kapható vackot egyék, ki tudja, mit kevernek bele jó tojás és finom, átszitált liszt helyett – motyogta félig hangosan. 

Gyönyörködött a látványban, ahogyan ráncos, vékony kezei között az alapanyagokból lassacskán összeállt a homogén massza, amiből takaros cipót formált és a kelesztő tálban egy tiszta ruhával letakarta.  Amíg a tészta pihent, leült ő is szusszanni egyet. Eszébe jutott miféle étkeken éltek Kadijevkában. Isten tudja csak milyen magvakból, gyomból, törekből sütött kenyérfélén tartották őket. De a szükség nagy úr, minden morzsát, minden falatot meg kellett enni, és hasznosítani, hogy erőt kapjanak a másnaphoz. Mindig csak a következő napra koncentráltak, ahogyan a szemellenzős igás ló teszi, lépésről lépésre, percről percre éltek. Reggeltől ki kellett bírni délig, majd a bányában minden csákánycsapással közelebb kerültek az estéhez. Nem tudták mennyi időt kell még ott tölteniük, de este a szalmazsákra azzal a tudattal hajtották le a fejüket, hogy bármennyi is legyen még hátra, holnap már eggyel kevesebb lesz. A férfiak nehezebben bírták, néhány hét után elsorvadtak, feladták a reményt. A nők erősebbnek bizonyultak, főleg az anyák, akik már maguk is életet adtak valakinek, akiket az tartott életben, hogy csak még egyszer láthassák a rózsás arcú gyermekeiket, hallhassák csilingelő nevetésüket, átélhessék, amint a lágy kis kezek szorosan a nyakuk köré fonódnak, érezzék a finom szagukat, azt a szagot, ami alapján egy anya ezer gyerek közül is megismeri a sajátját… Igen, az anyák voltak a legsikeresebb túlélők. A vágyakozás megsokszorozta az erőt és az akaratot. Persze voltak, akiket mégis legyőzött a munka, a dermesztő hideg vagy egy súlyos betegség. Soha nem fogja elfelejteni Mártát, aki hajdan a legszebb lány volt Garán. Hej, de büszkén hordta szép fejét, karcsú dereka ringott, amint végigsétált a falun, hosszú, sötét, fonott copfja a háta közepét verdeste. Az utolsó éjszakáján a lágerben hangosan zihált, rázta a hideg, Anna hajnalig ápolta. Mellé feküdt, hogy testével melegen tartsa, beszélt hozzá, azután őt elnyomta az álom az egész napi kemény munka után. Az ijesztő csöndre ébredt fel. Korán reggel, amikor jöttek a testért, Anna kényszerítette magát, hogy ne nézzen a halott Mártára. Az őrök szenvtelenül lemeztelenítették a halottat, majd a holttestet egy földön fekvő üres zsákra fektették, úgy húzták ki a barakkból. Anna mégsem tudta megállni, hogy ne nézzen oda. Milyen groteszk látványt nyújtott akkor az a súlyos, hosszú hajfonat a csontsovány testen, amint vaskos kötélként  húzta le az élettelen, sápadt fejet! Még szerencse, hogy a gyerekei, és a szülei nem látták hogyan lett vége!

– Elég a morfondírozásból – szólt hangosan Anna. A szépen megkelt tésztát a belisztezett deszkára tette és miután kinyújtotta, rákente a mákos tölteléket. –  Mák! – s elmosolyodott, mert felidézte 1948. október 28-át, amikor a szerelvény befutott velük Budapestre. Kikászálódtak a vagonokból, szemüket dörzsölték a hirtelen fény miatt, hiszen két hétig tartott az út hazafelé a marhavagonokban, elszoktak a világosságtól. Önkéntelenül is négyesével sorokba rendeződtek, úgy ahogyan a napi sorakozóknál a lágerben. A pályaudvaron bámészkodók megvető pillantásától kísérve egy váróterembe kísérték őket. Miután mindannyian megkapták a hivatalos írást arról, hogy hazaárulásért letöltötték a büntetésüket, leültették őket hosszú asztalokhoz, és nagy tálban mákos tésztát hoztak részükre. Ki kézzel, ki villával esett neki a lakomának. Percekig néma csend volt, csak falták, falták a tésztát. Amikor Anna jól lakott, ránézett az asztalszomszédjára, falubeli sváb asszonyra. Elmosolyodtak, és Anna meglátta, hogy a nő letöredezett, hiányos fogai tele lettek a mákszemekkel, és ma sem tudja mi ütött belé, de kitört belőle a nevetés. Csak nevetett, nevetett, még a könnye is kicsordult, és a kacagás úgy ragadt egyikükről a másikra, ahogyan a mák a foglyukakba, és ők ott, mindannyian, mint a bolondok csak hahotáztak egyre. Ettől a nevetéstől keltek életre újra.

– Ádámkám is biztosan nagyon fog örülni a kalácsnak, a mákos a kedvence – szólt Anna hangosan, hogy kizökkentse magát a múltból. –  Sokat dolgozik az a szegény gyerek, reggeltől estig, a sok stressz, a rengeteg rohanás. Őrült világ ez a mai! És akkor még őrá is figyelni kell, látogatni hetente…

– Csak nehogy leessek a lábamról és a terhükre legyek! – sóhajtott fel. Sokba kerülnek a gyógyszerek, az orvos, az unokáknak a különórák, az autó, a szép divatos holmik!

 Ezért szerette volna megkapni azt a kárpótlást, amit a kényszermunkában eltöltött évekért lehetett igényelni: a „malenkij robot” után – ahogyan mondják, hogy segíthessen a gyerekeknek, hogy könnyebb legyen számukra az élet. De sajnos a szabály, az szabály, ezt be kellett látnia. Ott, abban az Európai Bizottságban, a tudós, tanult uraknak valahogyan el kellett dönteniük kinek jár, és kinek nem jár az a néhány ezer euro. Találniuk kellett mértékegységet a szenvedés mérésére. Hiszen igaz, ami igaz, két év és tíz hónap, az pontosan hatvanegy nappal kevesebb, mint három év. Micsoda végtelen idő az a hatvanegy nap annak, aki számára nincs idő és nincs jövő: csak a vánszorgó másodpercek, egy-egy légvétel, egy csákánycsapás a bányában, egy falatnyi kenyér, egy újabb álom nélküli éjszaka…  Az is igaz, ő szerencsére nem veszített el gyereket a táborban, hiszen amíg oda volt, Oma* viselte itthon gondjukat. Amikor hazaért, mindkét gyerek megijedt tőle, sírtak, sivalkodtak, ha közelített hozzájuk, a nagymama szoknyája mögé bújtak, onnan lesték a rongyos, piszkos, fogatlan idegent. És hál’ Istennek a férje sem veszett oda Kadijevkában. István a férfi táborban dolgozott, és két hónappal korábban ért haza, mint ő. Nem halt meg, élt még a fogság után húsz évig: evett, aludt, dolgozott, de soha többé nem lett belőle ember. Megölték a lelkét, vagy talán a fejében ment tönkre valami. Éjszakánként szörnyű álmok gyötörték, hangosan üvöltött. Nem állt szóba többé senkivel, kerülte az embereket, gyakran még tőle sem fogadta el az ételt, azt hitte ő is meg akarja mérgezni.

Tehát semmi kritériumnak nem felelt meg, amiért járna a kárpótlás… De nem haragszik ő senkire, úgy, ahogyan a láger őreire sem haragudott sem akkor, sem most. Azért imádkozott minden nap a fogságban, hogy a lelkét ne ölje meg a gyűlölet. Hiszen az őrök is csak azt tették, amit tenniük kellett, amit parancsba kaptak. A fogság második évében, amikor már a foglyok kezdték érteni az ottani nyelvet, a tábor parancsnoka a sorakozónál eléjük állt. A lovaglóostorával, amit mindig a kezében tartott, egy nagy kört rajzolt maga elé, majd azt mondta: itt fogtok mindannyian megdögleni. Aznap este autóval a közeli faluba mentek a tisztek egy rendezvényre. Jól bevodkáztak, és a vissza úton felborultak a járművel. A parancsnok összezúzott, véres holttestét a táborban ravatalozták fel reggel. Egyik fogoly sem érzett örömet, vagy megkönnyebbülést, csak nézték-nézték az élettelen testet, ami úgy feküdt ott, mint egy összemocskolt rongybaba. 

Persze a foglyok közül sem tudott mindenki „ember” maradni. Sokakat megtört a szenvedés és az éhezés. A második nyáron néhányukat elvitték a közeli falvakba, hogy az ottani muzsikoknak segítsenek a betakarítási munkában. Valóságos jutalom volt ez a lehetőség a szénbányában végzett munka után. Az ottani parasztok igazi kenyeret hoztak magukkal. A legkisebb Bauer fiú nem bírta tovább az éhezést, a pufajkáját elcserélte az egyik muzsikkal egy egész kenyérért. Magas, szép szál legény volt, mielőtt elhurcolták, sok lány epekedett érte a faluban. A táborban a hús a csontjára száradt, egészen elfogyott, csak óriási fekete, makacs szemei világítottak a koponyájában. Este leült a zsákjára és nekilátott a szerzett zsákmányának. A többiek körülállták, nézték és könyörögtek egy-egy falatért, de ő még azokat is elrugdosta magától, akik a leeső morzsákat akarták felszedegetni. Falat, falat után tűnt el a szájában, falta a kenyeret, már nyelni is alig tudta, szinte fuldoklott, de az utolsó morzsáig elpusztította. Reggel holtan találták a barakktársai. 

Anna elfáradt a kalácssütésben, leült hát a kényelmes karosszékbe, az ablak elé, ahonnan láthatta, ha autó áll meg a ház előtt és valaki hozzá jött látogatóba. Folytatta a gobelin hímzését. Már csak néhány öltés volt hátra a képből, mindenképpen be akarta fejezni az ünnepre. András unokája feleségének szánta a meglepetést. Kedves fiatalasszony, gyakran jön hozzá látogatóba, még néha autóval is kiviszi a temetőbe, ha ideje engedi. Milyen jó is lenne több időt tölteni a családdal! De szegények mindig rohannak.

Lassan beesteledett. Ma sem jött hozzá senki, de nem baj, majd talán holnap!

Anna megágyazott, lefeküdt és bekapcsolta a televíziót. A hírek után egy akciófilmben a hős éppen halomra lövöldözte, aprította a rossz embereket, így onnan tovább kapcsolt. A következő csatornán az aktuális valóságshowban két tinédzser gyömöszölte egymást a takaró alatt a kamerák és a nézők szeme láttára.

– Édes Gyerekeim, mit szól szegény anyátok, ha ezt látja – sóhajtott fel Anna, és kikapcsolta a televíziót. A fűtés hőfokszabályzó gombját lejjebb tekerte, bebújt a paplan alá, a botját oda készítette az éjjeliszekrény mellé, ha éjszaka rosszul lenne, át tudjon kopogni vele a falon a szomszédnak.

Kezét imára kulcsolta: „Édes Istenem, ha már ilyen hosszú ideig megtartottál engem életben, kérlek, adj még egészséget, hogy méltóan élhessem azt, ami még hátra van, ne legyek senki terhére! Hiszen – és bocsásd meg Uram a gyarlóságomat – élni, élni azt mégis csak szeretünk!” 

* Megjegyzés:  Oma, németül a nagymama kedves, becéző, rövidített megnevezése