A művész zenéje

Testben virrasztva lopakodik a lélek,
nem tart örökké a díszes kíséret.
Szólóra vált hát a dallam,
mutatja, neki így is van hatalma.

Akár a nagybőgő bús, bú hangja
tört elő az érzés a szívet uralva.
Kérges kéz simult lágyan a viasz-fedte, finom húrra,
táncolni kezdett rajta a művész ujja.

Elsárgult bohóc-képek csak lesték,
s közben lecsordult torz arcukról a festék
feltárva lelküket a ténynek:
senki sem állhat ellen az érzésnek.

Ahogy a hangok falták a csendet,
a művész úgy kapott még nagyobb figyelmet.
Zenéje újra alkotta a szépet,
segített feledni a királis mételyt.

A húrokat feltépték - és az alma összetört...
A lány fehér ruhájára arcokat ölt.
Elégett rózsák úszni mentek a széllel...
Befőttes üvegnyi lélek
aluljárókban zenél....