Múzsámhoz (KK-FP)

Ha félek, hozzád beszélek...
Ha sírok hozzád bújok...
Ha fáradt vagyok, TE vagy az ágy,
történhet bármi, Te akkor is visszavársz.

Mikor bajban vagyok, benned bízom,
ha őrült vagyok, az életem rád bízom.
Ha részeg vagyok, Te vagy a másnap,
őrült eszméim közt buja vágy vagy.

Ha behunyt szemmel nézek a fénybe,
vagy ha az álmaimmal küzdök az éjben,
ha remegő kézzel érek hozzád,
mintha az ütőeremet doppingolnád.

Mikor apró tűket döfök a karomba
És csak az anyag ringat álomba;
Még akkor is magam előtt látlak,
hatalmas, torz tükrömbe zárlak.

Papírra vetlek, úgy imádlak,
szárnyaimmal érintem a vállad...
A lelkedre vágyom, mégis a testedhez érek,
Hideg éjjeleken a testedben égek.

Perzselsz... és én hagyom,
hogy beadd az újabb adagom,
mely elröpít újra hozzád,
s múló pillanattá válik a hazugság:
hogy szeretlek és ez jó nekem,
csonka versekbe temetem;
És én újra papírra vetlek
Terhemet ontva benned.

Majd az arcomat az öledbe fúrom
S hagyom az álmot hadd boruljon,
Hadd törjön millió darabra...

S ha csak egy darabja marad meg nekem,
végső táncunk után... eltemetem.

Feltörölt képzelet (KK-FJ)

Vége a napnak-
fények futnak az arcba.
Színeket szülnek az árnyak,
vad színeik az érig vágnak.

Párás az ablak,
ahogy reggel hagytad.
A gitár meg csak döntve a falnak,
pont úgy, ahogy reggel hagytad.

Feszül a húr, de nem a kezedben,
az utolsó kották is elégtek már a fejedben.

Lassú a busz és robog az élet,
az aszfalton futnak a képek.
Még mindig vársz valamire,
még mindig vársz valakire.

Lassan sötétül el a fény,
a bőrödbe mar már az éj.
Egy utolsó csepp pillanat-
múltad kézen fog, majd elragad.

Reflektorfények vakítanak,
a neon nap az arcodba csap.
Ragyog a sok terhes álom...
lenyelem a kulcsot, majd kizárom.

Aztán érzed, ahogy eléri a véred.
Még nem is látsz, de már vakítanak a képek.

Minden éjjel ott találod,
még behunyt szemmel is látod...

Mielőtt megszakadna,
engedd szét magadban,
mert jön még egy utolsó lassú szám
melyben eltörik mindaz, ami fájt.

Minden pillanat,minden apró szárny
az utolsó mozzanat, az utolsó hatalmas magány.

Magadba vesztél

Mikor a fényben túlfeszül egy szál,
az idő megáll…
és zakatol a zaj,
most mindent a sötétség ural.

Tompák a fények,
zavaros képek
birtokolják tested
és a maszkod vad színekkel fested.

Feltör benned az indulat
csak mert később ébredtél,
hogy elvesztetted önmagad…
már magadba vesztél.

Néma szilánk

Kényes- íves szívek morzsájában,
feslett partjaidnál szorítom a Holdat.
Őszintén remegek sóhajaink dogmájában,
de álmaink ereklyéi alatt már ébred a holnap.

Szilánkjaidba fojtva ülünk tükreink felett,
megcsókolsz, majd elejtesz...
Unott szenvedélyből összekarcolod az eget -
az utolsó levélben ottfelejtesz.

Az emlék még kéjeleg
abban a lecsorgó mosolyban az üvegcipődön.
A kagylóhéj szívemben - aztán elenged...
Újrarajzolt lángokkal elnyúlik a földön.

Álmos reflektorok vágják fel az éjszakát,
míg testemen idegen füstfelhők nyúlnak keresztbe.
Majd a város rám ejti torz vigyorát,
s én fellógatom az arcom a csendre.

A művész zenéje

Testben virrasztva lopakodik a lélek,
nem tart örökké a díszes kíséret.
Szólóra vált hát a dallam,
mutatja, neki így is van hatalma.

Akár a nagybőgő bús, bú hangja
tört elő az érzés a szívet uralva.
Kérges kéz simult lágyan a viasz-fedte, finom húrra,
táncolni kezdett rajta a művész ujja.

Elsárgult bohóc-képek csak lesték,
s közben lecsordult torz arcukról a festék
feltárva lelküket a ténynek:
senki sem állhat ellen az érzésnek.

Ahogy a hangok falták a csendet,
a művész úgy kapott még nagyobb figyelmet.
Zenéje újra alkotta a szépet,
segített feledni a királis mételyt.

A húrokat feltépték - és az alma összetört...
A lány fehér ruhájára arcokat ölt.
Elégett rózsák úszni mentek a széllel...
Befőttes üvegnyi lélek
aluljárókban zenél....