Robog a sárga autó a hepehupás országúton. Gyér a forgalom, a bogárhátú utasai alig-alig találkoznak szembejövő járművel, miközben a kis falvakon haladnak keresztül. Szép az ősz idén, szokatlanul meleg és színpompás. Az országutat kétoldalt fák és bokrok szegélyezik, néhol egy-egy fatörzsre futó vadszőlő bíbor ragyogása élénkíti a sárga és rozsdaszínű monotóniát. A kőrisek, platánok összeborulnak az úttest felett, mintha csak egy aranyló alagúton haladnának keresztül. Ketten ülnek az autóban. Ágnes, a fiatalasszony vezet, és szomorkás gondolatok keringenek a fejében az őszi színpompás elmúlásról. Hamvas Béla esszéjének sorai jutnak eszébe az „Aranynapokról”:
„Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.”*
Gondolataiból fel-feleszmélve gépiesen válaszolgat útitársa fáradhatatlan monológjára egy-egy „tényleg”, „nahát”, „ó, de kedves” megjegyzés közbeszúrásával, hogy biztosítsa partnerét a lankadatlan figyelméről, amivel az ezerszer hallott történeteket követi. Ágnes jobbján idős asszony ül. Elegáns, barna kiskosztümjében engedelmesen gubbaszt az anyósülésen, lapos sarkú bőrcipőjébe bujtatott lábát szigorúan a padlózat gumiszőnyegén tartja, nehogy összepiszkolja a drága autót. A biztonsági öv vágja a vállát, szorítja a csípőjét, de restell panaszkodni, hiszen olyan kedves, aranyos ez a fiatalasszony, sokszor a segítségére van, miért kellemetlenkedjék hát ilyen apróság miatt. Az idős hölgy a mai alkalomra a körmeit is kilakkoztatta, és a szobatársától kölcsönbe kapott rúzzsal egy kis pírt vitt fakó ajkaira és orcájára.
Furcsa kapcsolat az övék. Több generációnyi kettejük között a korkülönbség, nem rokonok, mégis összeköti őket valami kötelék. Ági sokszor gondolkodott rajta, mi is ez a kapcsolat Piroska nénivel. Barátság? Egymásra utaltság? Mindegy, nem is fontos, hogyan definiálja a kapcsolatukat, szükségük van egymásra. Néhány évvel ezelőtt találkoztak először az idősek otthona előtti parkban. Ági a gyermekével sétált a csendes ligetben. Zsuzsika, a szőke copfos kislánya, égszínkék, tiszta szemeit rávetette a nénire, rámosolygott… Így kezdődött az ő történetük. A fiatalasszony először alkalmanként felugrott az idős hölgyhöz egy kávéra, süteményre, beszélgetésre. Ági később kiváltotta a néni gyógyszereit a patikában, elvitte orvoshoz, bevásárolt neki a hétvégére, és lassan a kötelességből kedvtelés lett. Kezdte megszeretni ezt a gyógyszer-, fertőtlenítő- és öregségszagú idősek otthonát, Piroska néni patyolattiszta garzonját. Még a falról ráköszönő „üdvözlet a Mátrából” feliratú műanyagszarvasokkal és az aranykeretes szentképekkel is megbarátkozott. Néha csak kötelességtudatból indult el az öregasszonyhoz vasárnap délutánonként, de az ottlét mindig felderítette a fiatalasszony lelkét. Szerette hallgatni Piroska néni történeteit, nézegetni a régi, megsárgult fotókat számára ismeretlen kalapos dámákról, öltönyös férfiakról, kantáros nadrágos gyerekekről. Ágnes később annyi mesét hallott, hogy Piroska néni addig személytelen és névtelen rokonai és barátai az ő kedves ismerőseivé is váltak. A legtöbb történet persze Pista bácsiról szólt, aki ötvenkét évig volt Piroska néni férje, míg kilenc évvel ezelőtt egy infarktus el nem ragadta. Azóta él a néni az otthonban. Az öregek még tizenévesen ismerkedtek meg egy hideg télen szánkózás közben a Kurca-parton. „Ez a fekete szemű kislány a feleségem lesz, ha visszanéz rám” – mondta az akkor kamasz Pista a barátainak. És Piroska félszeg kacérsággal, szikrázó fekete szemével visszapillantott a válla felett a nyúlánk, jóképű fiúra. Gyermekük nem lévén szeretetüket, gyengédségüket egymásra fordították, minden mesterkélt drámaiságot nélkülöző, boldog hétköznapi életet éltek, napjaink Philemonja és Baucisaként.
A néni mindig is vágyódott rá, hogy láthassa régi otthonát, beszélgessen a kedves szomszédokkal, már azzal, aki még megmaradt közülük, hiszen kilenc éve nem hallott az otthoniak felől. Sokára merte csak megkérni Ágit, akkor is félve, szorongva, elvinné-e őt a régi házhoz. A fiatalasszonynak nehéz volt elszabadulnia a családjától, a teendőitől, de ráállt a kis kiruccanásra.
Piroska néni az elindulásuk óta szóval tartotta Ágnest, mesélte századszorra is életük kedves történeteit. Ilyenkor az öregségtől megszürkült és megfakult szemébe visszatért az a régi tűz, amibe Pista egykoron úgy belebolondult.
– Ágikám! Úgy örülök, hogy hazaviszel. Majd meglátod, milyen szépen laktunk mi, apával. A nagy ház, az utcafrontra nyíló két gyönyörű ablakkal. A szép, nagy konyhánk és a tágas kamra, benne a sok finom befőtt és lekvár – mesélt a néni és lelkendezett. – Már tudom is, Kislányom, mi fog neked legjobban tetszeni – s választ nem várva már folytatta is a néni – az égig érő, terebélyes öreg tölgy a hátsó kertben. No, az valami csoda. Már akkor is ott állt a fa, amikor építkeztünk. Pistám nem engedte kivágni, „majd annak árnyékában ücsörgünk ott Piroskám”, mondta mindig.
Elcsendesedik a néni, ahogy beérnek a faluba, tekintete messze téved az aranyló fák felé, s mosolyog… Őhozzá beszél, szótlanul…
Ági lassan, komótosan hajt a sáros, szűk utcákon. A GPS géphangján diktálja az irányt: most fordulj jobbra, menj kétszáz métert és megérkeztél a célodhoz.
Sárgára meszelt kétszintes ház előtt állnak meg. Az öreg házra az új lakók ráépítettek még egy emeletet. Az ormótlan, fehér műanyagablakokat belülről vidám, bohócokat, pillangókat ábrázoló ablakmatricák díszítik.
Ági udvariasan kinyitja az kocsiajtót a néninek, aki csak ücsörög tovább az ülésen, a retikülje fülét úgy szorítja, hogy elfehérednek az ujjai, bizalmatlanul nézeget ki a házra, abban reménykedve, hátha rossz címre jöttek.
– Megérkeztünk, Piroska néni, tessék kiszállni, majd segítek!
Néhány pillanat, s az idős asszony vonásai rendeződnek, ajkai mosolyra húzódnak, de fekete szemei baljósan hallgatnak.
Ági becsenget a házba, és harminc év körüli asszony nyit ajtót, karján apró gyermekkel. Barátságosan invitálja beljebb a vendégeket. Tágas udvarra lépnek, balra homokozó, hinta, jobbra szép, faragott tölgyfa asztal padokkal, felette kifeszített csíkos vászonroló ad árnyékot a megpihenni vágyóknak. A hátsó udvarban újonnan épített garázs áll, előtte a betonon háromkerekű bicikli, pöttyös labda, félkarú játékmackó hever.
Ági kerüli Piroska néni jéggé fagyott tekintetét. „Milyen szentimentális, ostoba liba vagyok, hogy idehoztam őt” – gondolja, s udvariasan torz mosolyra húzza száját.
A háziasszony a lakásba hívja a vendégeket, büszkén mutatja a modern gépekkel felszerelt tágas konyhát.
– Itt kiütöttünk egy falat, no, és persze a dohos kamrát is megszüntettük, nincs rá szükség – csicsergi vidáman, s már suhan is fel az emeletre, hogy büszkélkedhessen a gyerekszobával és a két kisebb hálóval.
– Elfáradtam, Angyalom, menjünk, mentsük ki magunkat – súgja Piroska néni Áginak, és szinte menekülnek, úgy hagyják ott a csalódott háziasszonyt.
– És a szomszédok? Őket nem látogatják meg? Marika néni még megvan a huszonhatos házból, igaz szélütés érte két éve, de biztosan örülne maguknak – kiált utánuk.
Piroska néni már az autóban ülve szól vissza: – Majd legközelebb, Kedves, és köszönünk mindent!
Az időjárás is elkomorodott. Az október a könyörtelen, rideg arcát mutatja. Alattomos, sűrű, apró szemű, áztató esőt szór az utasainkra. A bogárhátú kis autó mögött eltűnnek a falu sáros utcái. Az országúton, az eső áztatta fekete aszfaltra helyenként egy-egy sárga falevél tapad, ami szánalmasan emlékeztet a néhány órával ezelőtti színpompára. Az autó utasai hallgatnak. Ági mellett ősöreg asszony ül, megkeményedett ráncaiba zárkózva.
Hirtelen, fákról lezúduló víztömeg csattan a szélvédőn, a zaj kizökkenti a két nőt a hallgatásból.
– Hát… mégiscsak kivágták…
Ági nem válaszol, inkább ő kezd most a mesébe Zsuzsikáról, a családjáról, a munkájáról. Piroska néni egy-egy „nahátot”, „ez igent” fűz a fiatalasszony monológjához.
Végre megérkeznek az idősek otthonához. Piroska néni felölti szokásos minden-a-legnagyobb-rendben-van maszkját és mosolyogva köszöni meg Áginak a kirándulást.
– Jövő vasárnap jövök, Piros néni!
– Akkor, gyere, Ágikám, amikor el tudsz szabadulni a feladataidtól – integet vissza Piroska néni.
Ági sokáig néz utána, mert meg akarja ölelni, megkérdezni, tényleg rendben van-e minden, de az idős asszony egyenes derékkal, magabiztos léptekkel belép az otthon üvegajtaján.
Áginak vacak hete van, álmatlan éjszakái, nyugtalan gondolatokkal átszőtt napjai. Szerdán, délután cseng a telefonja. A készülék kijelzője ismeretlen számot mutat. A fiatalasszony sokáig hezitál, felvegye-e egyáltalán.
– Halló, itt Kerekesdi Ágnes – szól bele a készülékbe az ötödik csengés után.
– Jó napot kívánok, az idősek otthonából hívom – beszél bátortalan, részvéttől lecsendesített hangon a nővér – mivel az Ön neve és címe van felírva értesítési adatként arra az esetre, ha… sajnálattal kell közölnöm, hogy Piroska néni…
Ági lassan leengedi a kezét az ölébe. Kinéz az emeleti ablakból a sápadt őszi délutánba. A két kis öreg is ott ül valahol az alkonyatban, egymás kezét szorongatják a faragott padon, ott, a terebélyes tölgy alatt.
* Részlet: Hamvas Béla, Babérligetkönyv c. esszékötetéből
„Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.”*
Gondolataiból fel-feleszmélve gépiesen válaszolgat útitársa fáradhatatlan monológjára egy-egy „tényleg”, „nahát”, „ó, de kedves” megjegyzés közbeszúrásával, hogy biztosítsa partnerét a lankadatlan figyelméről, amivel az ezerszer hallott történeteket követi. Ágnes jobbján idős asszony ül. Elegáns, barna kiskosztümjében engedelmesen gubbaszt az anyósülésen, lapos sarkú bőrcipőjébe bujtatott lábát szigorúan a padlózat gumiszőnyegén tartja, nehogy összepiszkolja a drága autót. A biztonsági öv vágja a vállát, szorítja a csípőjét, de restell panaszkodni, hiszen olyan kedves, aranyos ez a fiatalasszony, sokszor a segítségére van, miért kellemetlenkedjék hát ilyen apróság miatt. Az idős hölgy a mai alkalomra a körmeit is kilakkoztatta, és a szobatársától kölcsönbe kapott rúzzsal egy kis pírt vitt fakó ajkaira és orcájára.
Furcsa kapcsolat az övék. Több generációnyi kettejük között a korkülönbség, nem rokonok, mégis összeköti őket valami kötelék. Ági sokszor gondolkodott rajta, mi is ez a kapcsolat Piroska nénivel. Barátság? Egymásra utaltság? Mindegy, nem is fontos, hogyan definiálja a kapcsolatukat, szükségük van egymásra. Néhány évvel ezelőtt találkoztak először az idősek otthona előtti parkban. Ági a gyermekével sétált a csendes ligetben. Zsuzsika, a szőke copfos kislánya, égszínkék, tiszta szemeit rávetette a nénire, rámosolygott… Így kezdődött az ő történetük. A fiatalasszony először alkalmanként felugrott az idős hölgyhöz egy kávéra, süteményre, beszélgetésre. Ági később kiváltotta a néni gyógyszereit a patikában, elvitte orvoshoz, bevásárolt neki a hétvégére, és lassan a kötelességből kedvtelés lett. Kezdte megszeretni ezt a gyógyszer-, fertőtlenítő- és öregségszagú idősek otthonát, Piroska néni patyolattiszta garzonját. Még a falról ráköszönő „üdvözlet a Mátrából” feliratú műanyagszarvasokkal és az aranykeretes szentképekkel is megbarátkozott. Néha csak kötelességtudatból indult el az öregasszonyhoz vasárnap délutánonként, de az ottlét mindig felderítette a fiatalasszony lelkét. Szerette hallgatni Piroska néni történeteit, nézegetni a régi, megsárgult fotókat számára ismeretlen kalapos dámákról, öltönyös férfiakról, kantáros nadrágos gyerekekről. Ágnes később annyi mesét hallott, hogy Piroska néni addig személytelen és névtelen rokonai és barátai az ő kedves ismerőseivé is váltak. A legtöbb történet persze Pista bácsiról szólt, aki ötvenkét évig volt Piroska néni férje, míg kilenc évvel ezelőtt egy infarktus el nem ragadta. Azóta él a néni az otthonban. Az öregek még tizenévesen ismerkedtek meg egy hideg télen szánkózás közben a Kurca-parton. „Ez a fekete szemű kislány a feleségem lesz, ha visszanéz rám” – mondta az akkor kamasz Pista a barátainak. És Piroska félszeg kacérsággal, szikrázó fekete szemével visszapillantott a válla felett a nyúlánk, jóképű fiúra. Gyermekük nem lévén szeretetüket, gyengédségüket egymásra fordították, minden mesterkélt drámaiságot nélkülöző, boldog hétköznapi életet éltek, napjaink Philemonja és Baucisaként.
A néni mindig is vágyódott rá, hogy láthassa régi otthonát, beszélgessen a kedves szomszédokkal, már azzal, aki még megmaradt közülük, hiszen kilenc éve nem hallott az otthoniak felől. Sokára merte csak megkérni Ágit, akkor is félve, szorongva, elvinné-e őt a régi házhoz. A fiatalasszonynak nehéz volt elszabadulnia a családjától, a teendőitől, de ráállt a kis kiruccanásra.
Piroska néni az elindulásuk óta szóval tartotta Ágnest, mesélte századszorra is életük kedves történeteit. Ilyenkor az öregségtől megszürkült és megfakult szemébe visszatért az a régi tűz, amibe Pista egykoron úgy belebolondult.
– Ágikám! Úgy örülök, hogy hazaviszel. Majd meglátod, milyen szépen laktunk mi, apával. A nagy ház, az utcafrontra nyíló két gyönyörű ablakkal. A szép, nagy konyhánk és a tágas kamra, benne a sok finom befőtt és lekvár – mesélt a néni és lelkendezett. – Már tudom is, Kislányom, mi fog neked legjobban tetszeni – s választ nem várva már folytatta is a néni – az égig érő, terebélyes öreg tölgy a hátsó kertben. No, az valami csoda. Már akkor is ott állt a fa, amikor építkeztünk. Pistám nem engedte kivágni, „majd annak árnyékában ücsörgünk ott Piroskám”, mondta mindig.
Elcsendesedik a néni, ahogy beérnek a faluba, tekintete messze téved az aranyló fák felé, s mosolyog… Őhozzá beszél, szótlanul…
Ági lassan, komótosan hajt a sáros, szűk utcákon. A GPS géphangján diktálja az irányt: most fordulj jobbra, menj kétszáz métert és megérkeztél a célodhoz.
Sárgára meszelt kétszintes ház előtt állnak meg. Az öreg házra az új lakók ráépítettek még egy emeletet. Az ormótlan, fehér műanyagablakokat belülről vidám, bohócokat, pillangókat ábrázoló ablakmatricák díszítik.
Ági udvariasan kinyitja az kocsiajtót a néninek, aki csak ücsörög tovább az ülésen, a retikülje fülét úgy szorítja, hogy elfehérednek az ujjai, bizalmatlanul nézeget ki a házra, abban reménykedve, hátha rossz címre jöttek.
– Megérkeztünk, Piroska néni, tessék kiszállni, majd segítek!
Néhány pillanat, s az idős asszony vonásai rendeződnek, ajkai mosolyra húzódnak, de fekete szemei baljósan hallgatnak.
Ági becsenget a házba, és harminc év körüli asszony nyit ajtót, karján apró gyermekkel. Barátságosan invitálja beljebb a vendégeket. Tágas udvarra lépnek, balra homokozó, hinta, jobbra szép, faragott tölgyfa asztal padokkal, felette kifeszített csíkos vászonroló ad árnyékot a megpihenni vágyóknak. A hátsó udvarban újonnan épített garázs áll, előtte a betonon háromkerekű bicikli, pöttyös labda, félkarú játékmackó hever.
Ági kerüli Piroska néni jéggé fagyott tekintetét. „Milyen szentimentális, ostoba liba vagyok, hogy idehoztam őt” – gondolja, s udvariasan torz mosolyra húzza száját.
A háziasszony a lakásba hívja a vendégeket, büszkén mutatja a modern gépekkel felszerelt tágas konyhát.
– Itt kiütöttünk egy falat, no, és persze a dohos kamrát is megszüntettük, nincs rá szükség – csicsergi vidáman, s már suhan is fel az emeletre, hogy büszkélkedhessen a gyerekszobával és a két kisebb hálóval.
– Elfáradtam, Angyalom, menjünk, mentsük ki magunkat – súgja Piroska néni Áginak, és szinte menekülnek, úgy hagyják ott a csalódott háziasszonyt.
– És a szomszédok? Őket nem látogatják meg? Marika néni még megvan a huszonhatos házból, igaz szélütés érte két éve, de biztosan örülne maguknak – kiált utánuk.
Piroska néni már az autóban ülve szól vissza: – Majd legközelebb, Kedves, és köszönünk mindent!
Az időjárás is elkomorodott. Az október a könyörtelen, rideg arcát mutatja. Alattomos, sűrű, apró szemű, áztató esőt szór az utasainkra. A bogárhátú kis autó mögött eltűnnek a falu sáros utcái. Az országúton, az eső áztatta fekete aszfaltra helyenként egy-egy sárga falevél tapad, ami szánalmasan emlékeztet a néhány órával ezelőtti színpompára. Az autó utasai hallgatnak. Ági mellett ősöreg asszony ül, megkeményedett ráncaiba zárkózva.
Hirtelen, fákról lezúduló víztömeg csattan a szélvédőn, a zaj kizökkenti a két nőt a hallgatásból.
– Hát… mégiscsak kivágták…
Ági nem válaszol, inkább ő kezd most a mesébe Zsuzsikáról, a családjáról, a munkájáról. Piroska néni egy-egy „nahátot”, „ez igent” fűz a fiatalasszony monológjához.
Végre megérkeznek az idősek otthonához. Piroska néni felölti szokásos minden-a-legnagyobb-rendben-van maszkját és mosolyogva köszöni meg Áginak a kirándulást.
– Jövő vasárnap jövök, Piros néni!
– Akkor, gyere, Ágikám, amikor el tudsz szabadulni a feladataidtól – integet vissza Piroska néni.
Ági sokáig néz utána, mert meg akarja ölelni, megkérdezni, tényleg rendben van-e minden, de az idős asszony egyenes derékkal, magabiztos léptekkel belép az otthon üvegajtaján.
Áginak vacak hete van, álmatlan éjszakái, nyugtalan gondolatokkal átszőtt napjai. Szerdán, délután cseng a telefonja. A készülék kijelzője ismeretlen számot mutat. A fiatalasszony sokáig hezitál, felvegye-e egyáltalán.
– Halló, itt Kerekesdi Ágnes – szól bele a készülékbe az ötödik csengés után.
– Jó napot kívánok, az idősek otthonából hívom – beszél bátortalan, részvéttől lecsendesített hangon a nővér – mivel az Ön neve és címe van felírva értesítési adatként arra az esetre, ha… sajnálattal kell közölnöm, hogy Piroska néni…
Ági lassan leengedi a kezét az ölébe. Kinéz az emeleti ablakból a sápadt őszi délutánba. A két kis öreg is ott ül valahol az alkonyatban, egymás kezét szorongatják a faragott padon, ott, a terebélyes tölgy alatt.
* Részlet: Hamvas Béla, Babérligetkönyv c. esszékötetéből
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése