A hepehupás, hajdan macskaköves út, lassú ütemben emelkedett, ahogy haladt felfelé, egyre több gödör és hupli tarkította.
Mindkét oldalát bokrok és fák szegélyezték, furcsamód, a kanyarok után a növényzet áthatolhatatlanabb lett.
Már az volt az ember érzése, hogy mindjárt összeérnek, és egymásba nőnek a lombkoronák. Egy tompuló fényben fürdő, rezdületlen világot élő alagút, ahol megszűnt az idő.
Ebben a magasságban, már nem jutott fel a madarak éneke, itt az egyre sűrűbb, egyre vastagabb csend volt az úr.
Szikár, keskeny alakja előredőlt, jobbjában egy vastag ágat szorongatott, ezzel próbálta felkapaszkodását segíteni.
Minden csomagja egy lapos hátizsák, erősen kellett figyelni az talajt, nem akarta kificamítani egyik bokáját sem.
Ismét fordult az út, már nem emlékezett rá, hányadik kanyar.
Meg kellett állnia, izzadó homlokát megtörölni, és pihenni egy kicsit.
Félig nyitott száján nehezen kapkodta a levegőt, alig érezte zsibbadt lábait.
Aztán újra nekilódult, nehézkesen, inkább az akarat vitte, mint a kedv.
Ismét kanyar, és megint és mindig kanyar, hogy a francba lehet ilyen utat építeni, ez már nem is út, ez egy hegyi szerpentin. És hamár ennyire tönkrement, miért nem javítja senki, valaki egyszer kitöri a lábát, és akkor mit tud csinálni? Talán évek is beletelnek, mire jön erre valaki, és kérdés, hogy az mit tehet, ha egyáltalán tenni akar.
Mert elképzelhető, hogy nem segít a sérültön, mert mire idáig felkapaszkodott, épphogy él, nincs ereje még másokkal is foglalkozni, liluló arcát, és kapkodó lélegzetét hallgatva, nem is csoda.
A szerencsétlen meg lassan meghal, a nap, a jég elmállassza meggyötört testét, porát meg az egyik gödörbe söpri a szél.
Az idő meg arra haladtában, csak közönnyel figyeli a történteket, rengetegszer látott már hasonlót.
Az eső meg idővel kimossa a port, szétterítve a világon, hiszen oda tartozik, milliárdok poraiból épültek az évezredek folyamán a dombok, tán még a hegyek is, egyik- másik felnőve az égig, közel a teremtőhöz, de ezek gondolom a jobbak porai.
Ebből nőttek ki a fák meg a bokrok, mert a volt életek adnak táptalajt az újonnan sarjadó életeknek, és így minden él a maga módján, sem a por, sem a föld nem vész el. Csak minden másként létezik tovább, amíg a föld forog.
A szélben sustorgó lombok folyton mesélik ugyanazt, nem tudván betelni a történet békés valóságával.
Mindkét oldalát bokrok és fák szegélyezték, furcsamód, a kanyarok után a növényzet áthatolhatatlanabb lett.
Már az volt az ember érzése, hogy mindjárt összeérnek, és egymásba nőnek a lombkoronák. Egy tompuló fényben fürdő, rezdületlen világot élő alagút, ahol megszűnt az idő.
Ebben a magasságban, már nem jutott fel a madarak éneke, itt az egyre sűrűbb, egyre vastagabb csend volt az úr.
Szikár, keskeny alakja előredőlt, jobbjában egy vastag ágat szorongatott, ezzel próbálta felkapaszkodását segíteni.
Minden csomagja egy lapos hátizsák, erősen kellett figyelni az talajt, nem akarta kificamítani egyik bokáját sem.
Ismét fordult az út, már nem emlékezett rá, hányadik kanyar.
Meg kellett állnia, izzadó homlokát megtörölni, és pihenni egy kicsit.
Félig nyitott száján nehezen kapkodta a levegőt, alig érezte zsibbadt lábait.
Aztán újra nekilódult, nehézkesen, inkább az akarat vitte, mint a kedv.
Ismét kanyar, és megint és mindig kanyar, hogy a francba lehet ilyen utat építeni, ez már nem is út, ez egy hegyi szerpentin. És hamár ennyire tönkrement, miért nem javítja senki, valaki egyszer kitöri a lábát, és akkor mit tud csinálni? Talán évek is beletelnek, mire jön erre valaki, és kérdés, hogy az mit tehet, ha egyáltalán tenni akar.
Mert elképzelhető, hogy nem segít a sérültön, mert mire idáig felkapaszkodott, épphogy él, nincs ereje még másokkal is foglalkozni, liluló arcát, és kapkodó lélegzetét hallgatva, nem is csoda.
A szerencsétlen meg lassan meghal, a nap, a jég elmállassza meggyötört testét, porát meg az egyik gödörbe söpri a szél.
Az idő meg arra haladtában, csak közönnyel figyeli a történteket, rengetegszer látott már hasonlót.
Az eső meg idővel kimossa a port, szétterítve a világon, hiszen oda tartozik, milliárdok poraiból épültek az évezredek folyamán a dombok, tán még a hegyek is, egyik- másik felnőve az égig, közel a teremtőhöz, de ezek gondolom a jobbak porai.
Ebből nőttek ki a fák meg a bokrok, mert a volt életek adnak táptalajt az újonnan sarjadó életeknek, és így minden él a maga módján, sem a por, sem a föld nem vész el. Csak minden másként létezik tovább, amíg a föld forog.
A szélben sustorgó lombok folyton mesélik ugyanazt, nem tudván betelni a történet békés valóságával.
EPILOG.
Mert Villon mester is járt e fura tájon,
Ki nyakán érezte, segge mily nehéz,
A fák között, e csendes promenádon,
Döbbent rá, hogy ez volt az egész.
Kép: Kapolyi György alkotása
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése