Felriadva

Mint felrobbant híd vízbe zuhanó csonkja,
csapódott a csend a hömpölygő zajokba,
s megriadt fácánként nyugalom-fű közül,
a  szelíd gondolat nagy robajjal repül,
majd  a fényekben ázó légben megnyugodva,
fészkére simul, a hófehér lapokra.
S mint szövőmadár a füvek lágy szálait,
úgy fűzi a gondolat  betűk százait,
hogy arcot,  ajkat, szemet, téged  fessenek,
hogy kiírva magamból,  ne szeresselek…