Néma szilánk

Kényes- íves szívek morzsájában,
feslett partjaidnál szorítom a Holdat.
Őszintén remegek sóhajaink dogmájában,
de álmaink ereklyéi alatt már ébred a holnap.

Szilánkjaidba fojtva ülünk tükreink felett,
megcsókolsz, majd elejtesz...
Unott szenvedélyből összekarcolod az eget -
az utolsó levélben ottfelejtesz.

Az emlék még kéjeleg
abban a lecsorgó mosolyban az üvegcipődön.
A kagylóhéj szívemben - aztán elenged...
Újrarajzolt lángokkal elnyúlik a földön.

Álmos reflektorok vágják fel az éjszakát,
míg testemen idegen füstfelhők nyúlnak keresztbe.
Majd a város rám ejti torz vigyorát,
s én fellógatom az arcom a csendre.