Ha suttogsz is, meghallom

Nagy a nyüzsgés, a jövés-menés. Ildikó békés nyugalomhoz szokott lelke ezt azonnal érzékeli, ahogy a többieket is maga körül. Szinte egyesével valamennyiüket.
Arcát még az erős fénybe emeli, lehunyt szemének még megnyugtató a megszokott ragyogás, de bőre már érzi a friss levegő enyhe áramlatát, mely odaátról kecsegtet.
Nincs lökdösődés, senki sem ér hozzá, miközben ő türelemmel várakozik a kapunál. Előtte egy idős úr kerül sorra, újabb pillanatok telnek el, majd átbocsátást nyer. A férfi átlép a kapun, tesz pár lépést, és Ildikó már látja, miként a szél belekap hosszú, szövetkabátjába, és már el is tűnik a szemük elől – egy még nagyobb forgatagba.
Ildikó ekkor veszi észre magán, hogy toporog. Már karjait is összefonta maga előtt, és lábfeje izgatottan kopog a padlón – el is kap néhány tekintetet, melyek némán figyelmeztetik. Biztos az ácsorgás teszi, a várakozás, a tény, hogy már ilyen közel van…
- Ildikó! – harsan egy éles hang a szomszédos sorból. A nő lelkesedése, és egész lénye is közelebb furakszanak hozzá, miközben helyét nem olvasztja össze a várakozók vonala.
- Nem hiszek a szememnek! Millió éve már, te jó… - azonban az érkező nem fejezi be a mondatot. Komisz mosollyal csak Ildikó arcát fürkészi, mert ő eközben próbálja felidézni az emléket, melyben rá ismerhet. És valóban nagyon hosszú időnek tűnik.
- Erika, örülök, hogy látlak! – Ildikó ennyit mond, és futó pillantást vet az előtte álló kislányra, aki hamarosan sorra kerül.
- Csak nem hazafelé?
- De igen, egy rövid látogatás… a lányomhoz… - feleli ő, és gondolatai újra visszafelé indulnak az időben. Sok idő telt el – Felétek minden rendben?
Ildikó óvatosan teszi fel a kérdést, hisz ez nem igazán alkalmas hely a privát beszélgetésekre, és amúgy sem lenne ideje kivárni egy hosszúra bontakozó történetet.
- Óh, igen! – legyint Erika, és füle mögé simítja göndör haját – Ez csak egy kis kiruccanás!
Ildikó figyelmét nem kerüli el az újabb vidám megnyilvánulás, a kacsintás, melyet követően Erika már indulni is készül – Még biztos találkozunk!
És sorra kerül. Arcát már egyenesen megcsapja a hideg levegő, mely automatikusan mély lélegzetet követel. Mélyen magába szívja, mint egy jól ismert, szeretett illatot. Az izgatottsága a tetőfokára hág, a hazatérés édessége váratlanul az ő arcára is mosolyt von, mikor átlép a kapun.
    A járdán azonban léptei már vontatottak, lelassulnak – Ildikó elbizonytalanodik. Talán nem is kellene itt lennie. Lénye egy része biztos benne, hogy szükség van rá, de egy hang belül azt súgja, ez talán nem jó ötlet. És épp az a rész mondatja ezt, amit még szálak kötnek ide, amelyik még idetartozik, amelyik hiszi, hogy ismeri a lányát. A lánya nem akarta, hogy meghallja, a lánya csak suttogta: mondd meg, mit tegyek… segíts nekem! De ő hallotta, és nem tehet úgy, mintha nem történt volna meg. Ezért van itt. Segítenie kell. Valamit biztosan tehet…
A lánya családjával egy kis, takaros, kertes házban lakik. Az emeleten halvány fény dereng, míg a földszinti szobából éles sárga négyzet nyújtózik az őszi éjszakába. A kertben kisebb káosz uralkodik, látszik, hogy még mindig nem értek a felújítások végére. Itt-ott egy-egy játék, az unokája már négy éves. Sosem találkoztak, de mikor a kisfiú feje feltűnik az ablakban, Ildikó szívverése azonnal meglódul. Márk orrát egészen az üveghez nyomja, úgy kémlel kifelé, felkönyököl a párkányra, és kis tenyereit a fülére tapasztja.
Ildikó megtorpan. Már a nyitott kocsibeállónál áll, de nem bír mozdulni. A bejárati ajtót fürkészi: be kellene mennie. Csak pár lépés, és ott lehet. De hogy mit is tehetne, arról fogalma sincsen. Mikor Márk megrezdül az ablakban, ő is meghallja a kiabálást. Kiszűrődik a házból, feketébbre, sűrűvé változtatja a levegőt, és ezt Ildikó pontosan érzi. Ahogy a rászegeződő tekintetet is. Előre lépett. Észre sem vette volna, ha Márk pillantása nem követné olyan nagy figyelemmel. Szemei kíváncsiak, megkönnyebbültek, már-már mosolygósak.
A kiabálás nem csillapodik, pedig ő már némán a házba lépett. Még Márk sem fordul felé, pedig ott áll mögötte, a nappali fényében. A kisfiú már nem szorítja tenyerét a fülére, arcát is elvonta a hideg üvegtől, de nem mozdul.
A konyhában, megterített asztal mellett Ildikó lánya áll. Karjai feszesek, remegnek. Nem látja lánya arcát, de tudja, hogy dühös és szomorú, zokogás rázza.
Vele szemben a férje áll, az asztal túloldalán, mégis mintha egy világ választaná el. Ő is dühös, ő is szomorú – fáradt és keserű. Ildikó őt sem ismeri, nem találkoztak még, nem volt rá alkalom, és bár most itt van, jelenléte elhanyagolható. Nem veszik észre, csak egymásra figyelnek. A veszekedés úgy múlik el, ahogy az erejük száll el. Fáradtan görnyednek meg, és kétségbeesett mozdulatuk, mellyel a hajukba túrnak, teljesen egyforma. Nem tudják, hogy a konyhaajtó kissé nyitva van, hogy az üvegen át jól látszódnak. Márk ez ellen védekezik, ő pedig ott áll a háta mögött.
Ildikó veje hátrébb lép, szavai oly halkak, hogy azokat csak felesége hallhatja és értheti meg. És ekkor Ildikó lánya az asztal lapjára támaszkodik, újra a zokogás rázza. Kezeit egy festett üvegtálra fekteti, ujjai rászorulnak, a düh jeleként.
Ő a földhöz csapná, Ildikó ismeri magát annyira, hogy lássa a mozdulatot, mellyel a feszültséget vezetné le. És bár zokogva söpörné fel a cserepeket, a megkönnyebbülés reménye csábítaná a mozdulatra. Ezt érzi a lánya is – bármi, csak múljon a fájdalom.
Ildikó közelebb lép, az üveg mintája elmossa lánya alakját, de látja, hogy múlik teste remegése, és felemeli a fejét. Keze a tál peremén siklik, és Ildikó rádöbben: az az övé volt, ő készítette, és most a vacsora asztal terítéke. Ezt ismeri fel a lánya is. A düh ingerelte mozdulat semmivé lesz, helyét egy melegebb érzés veszi át, valami állandóbb, és erősebb.
- Túl fáradtak vagyunk… - hallja lánya hangját, és Márk felé fordul, míg lánya egy székre ereszkedik – Nem szabadna ezt így… megbeszélnünk… nem most… Elég volt…
- Elég volt? – kérdi Ildikó veje, és ketten várják a nő válaszát.
- A vitákból. A vitákból volt elég… Ha suttogsz is, meghallom…
Ildikó újra rájuk figyel, mert a férfi futólag elmosolyodik.
- Melléd ülhetek? – kérdezi a férfi.
Ildikó érzi magán a megkönnyebbülést, hogy a levegő súlya újra természetes. A szobában nyugalom árad szét, béke. Kezét az ajtó üvegére emelte, és most újra nem mozdul. Tenyere épp betakarja lánya alakját, ki párja vállán zokog, miközben keze a tál mintáját cirógatja…
- Ha…- Márk valamire felfigyel.
Ildikó közelebb megy, hogy lássa, mi keltette fel ennyire a figyelmét. A kisfiú izgatottan áll fel a kanapé támlájára, és már mindkét kezével az ablaknak támaszkodik. Arca az üvegre simul, hogy olyan messzire lásson, amennyire lehet. A szemben lévő házból egy idős pár lép ki, ők is távolabbra tekintenek az úton, így Ildikót furcsa érzés keríti hatalmába.
Márk hátrafordul, de ő már nincs ott.
Kisiet a kertből, mintha saját nyomain haladna, visszasétál a járdán, így meglátja a kis csoportot.
- Mi lehet ez? – kérdezi egy nő.
- Valaki nyitva hagyta az ajtót – mondja egy kislány, és felmutat a csillagos égre.
A csoport felnéz, majd újra, egyszerre le, a sötét aszfaltra. Ildikó ekkor látja meg a fényes négyszöget a lábuk előtt, melyhez nem mernek közelebb lépni.
- Akkor valaki nagyon sietve távozott – feleli az idős néni, és a kislány hajára simítja a tenyerét.
- Vagy itt volt valami nagyon sürgős dolga…
Neki.
Ildikó nem érti, hogy történhetett, nem maradhatott nyitva… vagy már ki is nyílt volna? Akkor hogy botolhattak bele?
Ő is a ragyogó négyzethez lép, és egy pillanatra újra elfogja a megszokott, meleg fényből áradó béke. Nyugalom, mely már a távolból is árad.
Rádöbben, hogy nincs több teendője.
Hajába belekap az őszi szél, a fény kialszik, és visszatér a kapun.