Tömeg, zaj, az egymásba érő autók kipufogóinak fojtó bűze, vastag függönyként vette körül. A fullasztó hőségben, úgy érezte, nem kap levegőt. Csak arra volt ereje, hogy figyeljen, nehogy nekimenjen valakinek. A vele szembejövők végtelen sora, összemosódott arcaikkal, egy nagy masszára emlékeztették, valami nyúlós, valószínűtlen halmazra, amihez neki semmi köze.
Bizonytalan léptekkel ment, nem nézett sem jobbra, sem balra. A fülsiketítő zajok, egyre távolabbinak tűntek, eluralkodott agyában egy furcsa csend, ami nőtt, és egyre nagyobb lett. Egészen lelassultak léptei, úgy araszolt előre, mint egy alvajáró.
Rég elfeledettnek gondolt gyerekkori emlékei tolakodtak tudatába, nyaralások, arcok, hangok, régi, megfakult történések, amik erőszakos jelenlétükkel, mindenről elterelték lankadó figyelmét.
Odatántorgott egy járdaszegélyt díszítő kuszmadt ecetfához, átölelte, nem érzett mást, mint csendet, és valami sosem tapasztalt megkönnyebbülést.
Utolsó emléke, valaki kedvesen megfogja a kezét, ő súlytalanná válva emelkedni kezd.
A fának dőlve ült, kinyújtott lábakkal, előrebukott fejjel, arcán csendes mosoly. A tömeg, zavartalanul hömpölygött tovább, észre sem vette senki.
A lét racionalitása. Aki szem magasság alatt létezik, az nincs is. Azt lehet nem észrevenni, lekezelni, rátaposni. Viszont előnye, hogy nem lehet átnézni felette, semminek látni, felsőbbrendűséget fitoktatni, ami rendszerint nincs is, de ez nem zavarja a fitogtatót.
Feltámadt a szél, arcán érezte, a föld porának bizsergető jelenlétét, szinte simogatásnak tűnt, egy villanásra eszébe jutott, hajdani gyerekkorából, anyja kezének óvatos, szeretetteljes érintése.
Régen volt, talán igaz sem volt.
Mennyi cipő – gondolta, mennyi ember. Előrehajtott feje, csak ezt engedte látni, félig hunyt szemeinek.
Két pár, kisméretű cipő állt elé. Két, olyan hat éves forma gyerek lehetett.
Leguggoltak, arcát keresve. Szótlanul nézték egy darabig, aztán elszaladhattak, mert eltűnt a két gyerekcipő.
Ilyen az élet - gondolta. A cipők jönnek, vannak, és elmennek.
Csak a volt marad. Ebből áll a világ.
A végtelen is véges, és a véges is valahol végtelen.
Bizonytalan léptekkel ment, nem nézett sem jobbra, sem balra. A fülsiketítő zajok, egyre távolabbinak tűntek, eluralkodott agyában egy furcsa csend, ami nőtt, és egyre nagyobb lett. Egészen lelassultak léptei, úgy araszolt előre, mint egy alvajáró.
Rég elfeledettnek gondolt gyerekkori emlékei tolakodtak tudatába, nyaralások, arcok, hangok, régi, megfakult történések, amik erőszakos jelenlétükkel, mindenről elterelték lankadó figyelmét.
Odatántorgott egy járdaszegélyt díszítő kuszmadt ecetfához, átölelte, nem érzett mást, mint csendet, és valami sosem tapasztalt megkönnyebbülést.
Utolsó emléke, valaki kedvesen megfogja a kezét, ő súlytalanná válva emelkedni kezd.
A fának dőlve ült, kinyújtott lábakkal, előrebukott fejjel, arcán csendes mosoly. A tömeg, zavartalanul hömpölygött tovább, észre sem vette senki.
A lét racionalitása. Aki szem magasság alatt létezik, az nincs is. Azt lehet nem észrevenni, lekezelni, rátaposni. Viszont előnye, hogy nem lehet átnézni felette, semminek látni, felsőbbrendűséget fitoktatni, ami rendszerint nincs is, de ez nem zavarja a fitogtatót.
Feltámadt a szél, arcán érezte, a föld porának bizsergető jelenlétét, szinte simogatásnak tűnt, egy villanásra eszébe jutott, hajdani gyerekkorából, anyja kezének óvatos, szeretetteljes érintése.
Régen volt, talán igaz sem volt.
Mennyi cipő – gondolta, mennyi ember. Előrehajtott feje, csak ezt engedte látni, félig hunyt szemeinek.
Két pár, kisméretű cipő állt elé. Két, olyan hat éves forma gyerek lehetett.
Leguggoltak, arcát keresve. Szótlanul nézték egy darabig, aztán elszaladhattak, mert eltűnt a két gyerekcipő.
Ilyen az élet - gondolta. A cipők jönnek, vannak, és elmennek.
Csak a volt marad. Ebből áll a világ.
A végtelen is véges, és a véges is valahol végtelen.
Kép: Kapolyi György Nyugalom című alkotása
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése