2017. március 1., szerda

Rent Krisztián különleges esete Luciferrel

with 0 Comment


Rent Krisztián különleges esete Luciferrel (részlet)


Hazafelé menet, vezetés közben egyszercsak felém fordította a fejét és így szólt.
- Mond, mi bajod van?
Erre meglepetten pislogtam. Mert jelen pillanatban az, hogy nem vagyok milliárdos. 
- Miért?
- Nemtudom, Te mondd meg! - vonta meg a vállát, de ezek után is csak némán bambultam, mint akit kiütöttek. - Olyan fura voltál ma!
 - Hogy érted azt, hogy fura? - méltatlankodtam az anyós ülésen rángatózva, hiszen ennek a szónak több értelmezése is lehet, Dani meg csak felém hajította, hogy "neszeparasztveddkibelőleamitetszik".
- Semmi lelkesedés nem volt ma benned - felelte végül, őszintén. - Máskor megállás nélkül nyomod a poénjaidat, nagyokat nevetünk de ma komolyabb voltál, mint egy ketrecharcos.
Felvont szemöldökkel néztem rá, de olyan lassan, hogy legyen ideje felém pillantani. Nem pillantott felém, az utat figyelte, de sebaj, hiszen addig vissza tudtam játszani mindazon elhintett humoros szólásaimat, melyekre ő szemrehányó tekintettel válaszolt. 
- Ezt most nem mondod komolyan? - hallatszott kislányos, sértődött hangom. Olykor ledöbbenek magamon, miért jönnek ki ilyen értelmetlen hangok a torkomon, melyek egytől egyi olyanok, mint egy pinafing. - Na és Frodó és Samu?
- Mi van velük? - ráncolta a homlokát, majd egy röpke pillanatra amikor rám nézett, már hátrahajtotta fejét és ötletesen felsóhajtott. - Jó, de nem azokról beszélek, hanem te annál sokkal több poénokat szoktál nyomni! Valami baj van?
Hogy én mennyire díjaztam, ezt a kérdést. Igaz, már másodszorra veti fel, de úgy érzem, itt a kellő ideje, hogy szót ejtsek arról, ami valóban nyomja a lelkemet.
- Ma kétszer majdnem meghaltam - feleltem, olyan egyszerűséggel a hangomban, mint amikor munkaidő végén árulom el a darabszámot, Vágó úrnak. A probléma, hogy Dani is hasonló érzéssel az arcán reagált erre.
- Miért is?
Akkor részletezem.
- Reggel, amikor kiléptem a lépcsőházból, a másodikról, valaki a fejemre akart dobni egy dobozt. Tele volt könyvekkel meg különös módon egy csillárral is. Nem tudni miért, de tényleg! Tudod mi volt a szerencsém? Hogy időben visszaléptem onnan!
Dani arca ezután sem változott. Nem is érdekelte, ha jól láttam rajta. 
- Na és a második?
- A második eset, pedig a munkahelyen történt. Éppen beszélgettem az anyagmozgató sráccal, amikor a targoncás csávó véletlen lecsúsztatta a villákról az öntvényekkel teli gitterboxot. Ott is pillanatokon múlott az életem! 
Olyan beleéléssel, vagyis sokkal inkább félelemmel meséltem neki, erre ő továbbra se nyilatkozott. Még csak vissza se kérdezett. Egyszerűen egy mély torokból jövő hümmögéssel nyugtázta, amit az édesapák szoktak, amikor a kisfiuk elmeséli nekik a sikeres távolugrás eredményét. Most komolyan, én lennék a kisfiú?
- Ehhez mit szólsz? - néztem rá, válaszra váróan és egy cseppnyi felháborodással a hangomban.
- Tudod, ezek mindenkivel megesnek - kezdte magyarázni, miközben a szemeim már kiugrani készültek a műszerfalra. - Úgy gondolom, túl sokat agyalsz azon, hogy nincs barátnőd és már egyre jobban tartasz mindentől ami körülvesz. 
- Te hülye vagy - állapítottam meg, s ha tetszett neki ha nem, nem kértem bocsánatot.
- Jól van - nézett rám sértődötten, bizony ezzel már sikeresen beleléptem a lelkivilágába. - Tarts annak, aminek akarsz, de nekem akkor ne hablatyolj ilyen marhaságokat mert nem vagyok rájuk kiváncsi! Meg ne is magyarázd be nekem, apukám hogy téged elkezdett követni a halál!
- A másodikról, érted? - harsogtam, a kezeimmel is mimikázva az esetet. - A másodikról dobták le a fejemre! Pont, ahol én áll...
- Renti, hagyd abba! - kiáltott rám, határozottan. Szabályosan, megijedtem tőle. Úgy nézett ki, mint akiből hamarosan kikel egy földönkívüli. Eddig olyan nyugodtan viselkedett, most meg váratlanul megrándult és nyitott szájjal intett kussra. Akkor ezek szerint, tényleg én vagyok a kisfiú. 
A főúton haladva, lámpás kereszteződéshez értünk. Dani gyengén fékezni kezdett, én pedig szótlanul bámultam a nagy kerek piros lámpafényt. Mögöttünk hosszú autósor torlódott fel a fél percnyi várakozás alatt. Tényleg csak ennyi volt, fél perc, nem több. Viszont ebben az elfojtott dühben ülni, amikor a visszavágások csak úgy pattognának ki a számon, maga volt az örökkévalóság. 
Végre valahára, a piros fény, immár zöld színűre váltott. Ennek gondolom mindannyian megörültünk. Elindultunk, de már nem értünk át a szemközti utcába. Oldalról belénk jött egy hófehér tranzit, méghozzá nagy erővel. Dani autóját könnyedén lesöpörte az útról. Naná, hogy nem úsztuk meg sérülések nélkül. Az egyik pillanatban még haladunk, lassú tempóval, finoman felépítve a sebességeket, de ahogy az az átkozott kis fehér pötty a távolból, hogy ért ide ilyen gyorsan, azt félek, már soha nem tudhatom meg. Méghozzá pont az anyósülés felől, - ahol jómagam tartózkodtam - csapódott be, szanaszét zúzva a bal oldalamat, a gerincemet, nem beszélve az arcomról, ami most nyugágy volt a beleröppenő üvegszilánkok számára. A nagy erejű karambol hatására, az autónk nekicsúszott egy buszmegállónak, így kétszer megélve a kellemetlen koccanást. Úgy tudom, ennél többet már nem mondhatok erről. Mert már nem voltunk magunknál. Remélem, azért valaki odajött, bepillantani a rommá zúzódott autónk anyósülés felőli részéhez, hogy elbotránkozó pillantást vehessen húscafatokban lógó orcámról. 



- Na, milyen érzés másodszor megszületni?
Amikor meghallottam a kérdést, ami egy erős dohányos, rekedt torokból hangzott, azonnal kinyitottam a szemem. Lassan körbevezettem a tekintetemet az ismeretlen, ám átlagos szobában ahol éppen tartózkodtam. Még a világosbarna szekrénysorokon húztam végig a szemem, amikor jéghideg pengeként hatolt a fejembe a borzasztó gondolat: karambolóztunk. Aki számára, érthetetlen hogy ezután miért nem folytattam a szoba csodálását, annak azt javaslom, menjen orvoshoz. Nem, valóban lehúztam azokat az ijedten vibráló szemeimet az amúgy is dögunalmat sugalló ruhásszekrényről és ekkor vezettem az ágy előtt álló csókára. Hogy is mondjam, mert hát gondolom a kinézete iránt érdeklődtök. Így első ránézésre, mint egy bukott varázsló akit az orr nélküli sötét nagyúr kirúgott, mert nem bírta elintézni, annak jó öreg, sebhelyes ifjú riválisát. Így ahogy mondom. Rozoga testtartás, hosszú göndör haj, borostás arc és olyan tekintet, mintha a kezedben lévő, utolsó csokoládé kockáért könyörögne. Vagy éppen ez lenne a normális arca? Mindenesetre, amitől olyan nagyon varázslósnak tűnt, az a hosszú fekete dzsekije, melynek alja bizonyára súrolja a koszos hajópadlót, hiszen ahogy észrevettem, még egy nyamvadt szőnyeg sincs alattunk. 
- Mi a franc, ez az egész? - kérdeztem tőle, mire ő felvonta a szemöldökét. Na, a szemöldökei legalább egészséges emberi mivoltot ábrázoltak. Nem voltak se dúsak, se vékonyak, hanem éppen olyan férfiasak, amilyennek lenniük kellett. 
- Persze hablatyolj, esetleg borítsd rám azt a pohár vizet, ami már nem is tudom hány napja van ott, azon az éjjeli szekrényen, de ha végeztél, akkor jó lenne a lényegre térni!
Úgy magyarázott nekem, akár egy lepukkant matektanár, akit nem vár otthon más, csak a szar élet és az ananászkonzerv. Viszont rekedtes hangját hallva, valahonnan ismerős nekem, valahányszor megszólal, biztos vagyok abban, hogy már hallottam valamikor.
- Hol a picsába vagyok? - tettem fel neki a következő kérdést, mire ő a fejét rángatta, zsíros hajtincsei pedig ugyanoda követték, minden egyes összetapadt loboncával együtt.
- Igazi, magyar mentalitás! Mindig a trágár szavak belépője! Nem menne ezek nélkül?
Erre kérdően széttárta hosszú, vékony karjait és összehúzott szemekkel meredt rám. Szája nyitva volt még, de hiába is vártam, hogy megszólaljon, az csupán véletlen maradt úgy. Volt, hogy én is így jártam. Sőt, még a felállás is hasonló volt. Valamiért hisztiztem a suliban, úgy tudom egy korty kóla miatt, és éppen szidtam az osztálytársamat, amikor pedig befejeztem, az ajkam ugyanígy tátva maradt. Mindenki röhögött. Vicces volt, aláírom, most ez is az, de én nem fogok nevetni. Mert írtó sok kérdésem van.
- Ki a faszom, vagy te?
- Ennyi - engedte le karjait a combjai mellé, egyenes testtartása pedig visszaállt arra az erőtlen, görbe formára, ahogyan eddig volt. - Gondolom, ez volt a válasz. 
- Nem tudom, ki a tököm vagy, de esküszöm ha nem engedsz el, te féreg...
- Először is - emelte fel csontos mutatóujját, könnyedén túlharsogva a hangomat és sikeresen belém fojtva a hisztit. - Nézz már körbe, úgy fest itt minden, mintha a foglyom lennél? Nem! Másodszor, megkérlek ne beszélj csúnyán, mert komolyan a hátamon feláll tőle a szőr! Megértelek, most tértél magadhoz, zavartnak érzed magad, fáj a fejed, de ha időt szánsz nekem, legalább néhány mondat erejéig, mindent elmagyarázok neked! 
Gondoljátok, türelmesen végighallgattam? Ugyan, dehogy! Még azt se engedtem, hogy elkezdje. Hirtelen felpattantam az ágyról és két ököllel rontottam neki. Bár fogalmam se volt, igazából miért folyamodtam erőszakhoz, lehet magamnak se tudnám megmagyarázni. Talán a feszültség megállás nélkül dolgozott bennem és végül ily alpári formában tört ki belőlem. 
Ez a fickó, olyan türelmesen és hatékonyan tessékelt vissza az ágyra, mintha egy alaposan begyakorolt, színházi darabot adtunk volna elő. Már akkor megállított, amikor a közelébe se jártam. Úgysem hiszitek el, hogy csinálta! Ám, én kénytelen vagyok, mert velem történt. Ez a nem mindennapi csóka, egyszerűen csak előrenyújtotta azt a seprűnyél vastagságú karját és rám meresztette kifehéredett tenyerét, széttárt betegesen sovány ujjaival. Jegyzem meg, egy ujjal se ért hozzám, de én viszont megtorpantam. Első érzésem az volt, hogy nem egyedül jött, hanem magával hozta három társát, akik gondosan kivárták ezt az alkalmat és előugorva az ágy alól, lefogtak. 
Nagy lópikulát! Valóban egyedül jött! Valóban úgy állított meg, hogy egy ujjal se ért hozzám! S ami a legijesztőbb volt számomra, az amikor az ujjait, ide-oda mozgatni kezdte én pedig magamtól visszafeküdtem az ágyra. Mint egy jól nevelt gyerek. Éreztem, hogy egyáltalán semmi közöm ehhez a mozgáshoz, amit most a testem teljesen önkéntelenül hajt végre. Akár egy játékautó, amit egy távirányító szabályoz. 
- ...harmadszor - szólalt meg, miután lassan leeresztette a karját és teste újból visszanyerte rozoga tartását. - Tanulj meg verekedni! Állj, ne szólj semmit! Látom, eszed ágában sincs végighallgatni, ezért engedd meg, hogy kölcsön vegyem az egyik fürdőszobai kellékedet! 
Ekkor sietős léptekkel kiment a szobából, majd hamarosan visszatért, egy nagy tükörrel. Közelebb jött hozzám és óvatosan fekvő testem fölé emelte a fürdőszobai tükröt, hogy én pontosan lássam annak a személynek a teljes arcát, aki egyáltalán nem én voltam. Nem, ám! Amikor a tekintetem találkozott egy szőke, holtsápadt fickó, tengerkék tekintetével, úgy éreztem, hogy még a szívem dobogása is alábbhagy. Megfagyasztott a látvány és minden negatív emberi érzés az ajkamra ült. Úgy bizony. Még csak a fejemet se emeltem, nem mozdultam, mint ahogy a tükörben annak a bamba képű ürgének sem moccant semmilyen, hullámos tincsei virágszirom alak formájában terültek szét a hófehér párnán.
Hiába is vártam, hogy a tükörből, bukkanjon elő az a jóképű, sötétbarna hajú, fekete szemű kölök, aki valójában én vagyok. Nem. Ennek az elszomorítóan inzulinhiányos krapeknek még csak a bőre színe se hasonlított az enyémhez. Majdnem hófehér volt. Mintha egész eddigi életében a pincében napozott.
Amikor a mellkasomban éreztem, hogy a szívem veszettül kalapál, s a tükörből a srác is sokkal feszültebb arccal mered rám, elfordítottam a fejem. Szét tudtam volna verni egy kézzel azt a kurva tükröt! Mert amikor metszetből újra a tükörre irányítottam a tekintetem, az a nyomi hipóreklám is rám nézett. Ez nem igaz! Ez valóban én vagyok?
- Ki vagyok én? - üvöltöttem teli torokból, mire a lepukkant varázsló, végre valahára leemelte arcom elől a tükröt és a ruhásszekrény aljának támasztotta. Visszafordult felém és együtt érző szemekkel nézett rám. Egy darabig olvasni próbált azokból a goromba, feszült - s most már kék - tekintetemből, végül kihúzta magát és így felelt.
- Aki eddig is! - majd ekkor hosszú, fakanálnyélre emlékeztető mutatóujját a mellkasához tartotta. Most figyeljetek. - Én pedig a te Őrangyalod, Fábrel! Kedves Rent Krisztián, most már beszélhetünk?




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.