Van Gogh diptiichon

Maradék színek tócsáit fölitatom,
tubusok palántáit tövestül kitépem!
Ne üvöltsön velem többé, ember sem állat!
Átrendezem a legbelső szobákat!
A spaletták fokozatosan csukódnak a tájra.
Már hiába döntöm föl a Napot,
ÜRES!
Elpárolgott a sárga,
az aranyból is csupán a súly maradt.
Minden festményem egy eltávolított daganat!
Húztam az időt, de csak ez maradt:
varjak és búzaföld.

*

Ki látta Van Gogh füle mögött a piszkot?
Ő sem, hát levette, mert épp LÁTNI volt mániája,
(s mindezt tükör nélkül), majd eliszkolt
mellkaslövés-alagúton egy új magányba,

de visszaszólt "'nézzétek, minden elrajzolásba
tökélyt teszek, buta szirmokon szánkáztatok titkot
a Doktor arcán minden gyógyítót fölnagyítok
s jövendő érkezőket festek virágzó Isten-házba.

Aztán a Híd, vetések, zöld gyertyaláng ciprusok,
s dolgos lények, a bolondokháza szép, aszott
ápolói, nos ők, együtt a Napraforgók szára,

de ott a váza, a víz, a párolgó (s a pára)...
...egyáltalán, ebben az egészben ÉN hol vagyok?"
kérdezte, s festett tovább felhők hátoldalára.