Széphalmon

Ég-karistoló
gyertyánok lombhomálya
s mind súlyosabb
csönd.
Itt élt,
gondolkodott a Mester,
s tett nem múlón dicsőt
a nemzet nyelvéért, lelkéért:
igazi hazánkért!
Távoli hegyvonulat.
Ezt látta, felnézve
egy-egy áttöprengett gondolatból.
Hamvaihoz közel
neje, gyermekei nyugszanak,
s hű társa a szenvedésekben: Francz.
Kedvesem képeket készít,
s fül-helyettesként mondja,
gondolataim pedig
tudatomba hozzák
mókusok neszét,
madarak ismeretlen énekét.
A Mauzóleumnál
az első síremlék darabjai,
amit
Petőfi is látott.
Versbe írt haragjára
e kupolás épület
igencsak rácáfolt!
Hja,
a hálához csak idő kell,
mit számít, ha
közben meghal az ember?
„A Magyar Nyelv Múzeuma”.
Tárlók,
hatalmas asztal,
körben
nyelvharcos akadémikusok,
írók, költők arcképe, -
a nyelv gyökereinél járunk.
Vallomások,
hipotézisek - látom a heroikus
nyelvújítási küzdelmet.
Látom a Mestert, levelek sorait rója
lúdtollal, éjjel
gyertyafény mellett,
börtönben, rozsdába,
vérébe mártott tollal.
Látom a jakobinusok
kivégzését,
nyelvünk élő láncolatát,
nyelvünk nyelvek közti helyét,
köztük a jelnyelvvel.
A kavargás,
az örök küzdelem
gondolatfundamentuma:
ez vagy, magyar nyelv!
„Kazinczy Ferencz emlékének a hálás utókor.”
A boltozatos szentélyben,
relikviák közt
ősz hajtincse.
Fénnyé szótlanult idő.
A kupola felett
egy madár húz el,
szárnyai csapkodják a fényt.