Pókfonálon függ az életem,
álmokat szövök szüntelen.
Álmodó vágyak vesznek körül,
míg szívem hazug álmokba menekül.
Tán csak álmodtam, hogy megismertelek
álom volt az is, hogy megszerettelek.
Ébren álmodom én az életet
megszépíteni már csak így lehet.
A valóság oly bántóan rideg
felébredni nem is érdemes.
Álmodom hát az életet Veled,
ki a valóságban számomra elveszett...
Hisz álom az élet,
melyben szíved másé lett.
Életem is álom, hol az álmok tengerén
vágyhullámok ölelnek át,
álom a tarka rét,
hol fehér pillangó kezemre száll,
álom a patakpart,
hol szelíd fűz bontja sátrát.
Álom a kék madár
s álom a boldogság,
mely két szemedből sugárzik rám.
S tán a halál is csak álom,
mely lassan szememre száll,
ha majd elszakad a pókfonál.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése