Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2017. április 30., vasárnap

Órás

with 0 Comment


Egy jó ideje már a kert végében különálló kis házban lakott, mindenkinek jobb volt ez így, ő nem bírta elviselni a családi otthont, és a szülei, testvérei sem tudták már tolerálni őt.
Pedig Órás -ahogy otthon mindenki a becenevén hívta- mindent megtett, hogy elviselje a légkört, de rettegése miatti idegrohamai már olyan szintre emelkedtek, hogy éjjel még tartottak is tőle, és mindenki bezárt szobaajtók mellett mert csak aludni.
Tulajdonképpen teljesen átlagos embernek tartotta magát, csak az óráktól töltötte el valami iszonyatos érzés.
A kattogásuk már önmagában zavarta, de amikor ránézett egy számlapra, és belelátott az óra testében futó alagútba, ami mindig be akarta szívni őt, abba az elkanyarodó, beláthatatlan szűk, szürke falú folyosóba, teljesen kivetkőzött magából.
Ordítani, hadonászni szokott ilyenkor, azután menekül a ház szobáiban összevissza, és addig rohan, elsodorva ami az útjába kerül, amíg meg nem szűnik a hátában az a rettenetes vonzás.
Már minden órát elpakoltak a látótérből, hogy őt ne zavarja a látványuk, de akkor is hallotta azt a vészjósló ketyegést, folyton emlékeztetve őt az ígéretre, hogy egyszer be fog kerülni, előbb vagy utóbb az mindegy.
Így a kert végében a lomtárházikóban sokkal jobban érezte magát.
Rengeteg holmi volt bent, de óra nem.
Egy ideje azonban már amikor szellőztettek a nagy házban, akkor is kihallotta a szobákból a gonosz ketyegéseket.
Szinte érezte, és lelki szemeivel látta, ahogy a fondorlatosan, és idegesen futkosó kis mutatócskák gombolyítják tengelyük körül az időt, és képződik a lyuk, ami egyre tágul, és vonzza őt, befelé, abba az ijesztő mély folyosóba, ahonnan soha nem lesz visszatérés.
Már állandóan csak az ágyában feküdt, fejére húzott takarója alatt verejtékben úszó arccal hallgatózott, nem settenkednek-e alattomban a kis ház felé a hangok.
Az evést, ivást is hanyagolta, ráadásul így vécére is kevesebbszer kellett mennie, és kitennie magát a paplanon kívüli veszélynek.
A család végül úgy határozott, Órás nem maradhat itthon tovább.
Egyik nap eljött egy autó, és pár jól megtermett, nagyon kedves modorú ember, alaposan megfogva őt, nehogy beszippantsa valami, kikísérték egy szép nagy fehér autóhoz, és beültették Órást.
Biztosították róla, hogy azért fogják ennyire erősen, mert így baj esetén is meg tudják majd tartani.
Ez valamelyest meg is nyugtatta Órást, tulajdonképp szívesen ment el velük.
Az impozáns, rengeteg szobás épületben nagy béke, és nyugalom honolt, saját szobát kapott, ahol hatalmas volt a tömör, jóleső csend.
A falak puhán körülölelték, nem hallatszott semmi.
Az első időkben rengeteget aludt, jól étkezett, és kezdte egészen kellemesen érezni magát.
Már napi szinten beszélgetett az őt meglátogató ápolókkal, az orvosokkal, és néha a folyosón is sétált valamelyik kísérőjével.
Annyira szépen javult az állapota, hogy az intézetvezető úgy határozott, Órás nyugodtan lakhat egy rendes szobában, nem kellenek a párnázott falak, hiszen majdhogynem gyógyultnak is nevezhetnék.
Péntek reggel aztán a személyes holmijait átvitték két ápolóval az új szobába, ahol már ablak is volt, szép díszes rácsozattal, ami a régi angolkertre nézett.
Az ápolók kimentek, Órás rendezgetett, ajánlották neki, hogy nézzen csak szét nyugodtan a zárt folyosón is, ami a szoba előtt fut egy darabon, amíg ők nemsokára visszajönnek.
Amikor Órás végzett a pakolgatással, kilépkedett a kövezett folyosóra, itt is világos volt, két szép régi rácsos ablak engedte be a fényt.
Az ablakok közt egy asztal állt, a lapján néhány szép, virágos képeslap hevert, egy szék is oda volt tolva az asztal elé.
És fölötte, a falon egy nagy kerek számlapú óra lógott.
Olyan, mint a vasúti várókban szokott, a különbség csak az volt, hogy hangtalanul, sebesen rohant a másodpercmutató körben, és lassan, de némán követte a másik kettő.
Órás először szinte megmerevedett, és csak nézte a nagy méretű számlapot, de mielőtt teljesen elöntötte volna a vak rémület, valamit érezni kezdett, valami mást, újat.
Az óra jó volt.
Már nyílt az alagút, ahogy a másodpercmutató tekerte az időt a tengelyen, tágult a rés, érezte az enyhe szívóerőt, de nem akarta bántani őt, csak hívta, egyre sürgetőbben, ahogy nőtt és nőtt a nyílás, hogy jöjj, gyere, nincs sok idő, most kell elindulnod.
Újra fölengedtek a végtagjai, és már tudta is, mit fog tenni.
Körülnézett, de még nem jött senki, gyorsan az asztalhoz lépett, és a széket kihúzta mellőle, rálépett aztán fel az asztalra, gyorsan a széket felrántotta maga mellé, és már rá is állt, így már jól el is érte az órát.
A nyílás ekkor már hatalmasra tágult, ő megkapaszkodott az óra két oldalában, aztán előredőlt, és bemászott.
Az ápolók kizárták a folyosó ajtaját, aztán belépve maguk mögött visszazárták, beszélgettek.
Amikor meglátták a széket az asztalon, kiléptek, és azonnal besiettek a szobába, de Órást már nem találták.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.