Vándorló időm
már kopottan kuporog,
pihen pillanat résén.
Alattomosan
szurokfeketén kísér,
szédülök mélységében.
Végtelenében
görcsösen kapaszkodnék,
koloncként lógok rajta.
Az álomhatárról rideg kézzel ránt vissza a hajnal, s téged idéz az első gondolattal: régi kedvesként nézek a szemedbe. Akarlak mohó...
Íratkozz fel friss híreinkre! ;-)
Email címedet bizalmasan kezeljük!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése