Izmaimba sorvadt gyengeségem...
Kórházi ágyamon fekszem, és szememben
könnyem sós patakja elönti árterét,
s megáradt folyamként hullámzik szerteszét
Majd - ágyneműmön végül megpihenve -
kis tóvá szelídül tengernyi-kín cseppje
Gyógyulásom Napja - hiszem - felissza,
s éltető sugárral sorsomat simítja
Nem törődöm bele a progressziómba!
Hitemnek forrása kiapadhatatlan -
életvízzel öntöz - fölébem hajolva
Erejét kéri még testem és a lelkem!
Szteroid-lökéstől mindhiába kaptam -
Szűkülő határaim közé rekedtem...
II.
Szűkülő határaim közé rekedtem,
de gondolataim csapongnak önfeledten
Általuk bejárom én a nagyvilágot -
ha kell, virágot ültetek, s esőt szitálok...
Tomboló tüzekre küldöm - olt'ni - könnyem
Tikkadó apályba - tengerár-reményem
Oázist teremtve perzselő homok helyén -
megpihenni vágyom egy hűs fa lágy ölén...
Ám - ha jő a bús felismerés, hogy ennyi volt -
visszatérek, és magam vagyok megint
Rájövök, hogy álom ez csupán - groteszk vigyor
...S újra hangosodni kezd a szörnyű ének
Jeges dalát reám fagyasztva szól e rím -
...Rabja lettem testem börtönének...
III.
Rabja lettem testem börtönének -
életfogytig szól a benntartó ítélet
De cellám ablakán hunyor'g a holnap,
s éltető erőt sugároz alkonyomnak
Rajta hát!- feszítem satnya izmaim -
cellarácsra fonva már - elkékült ujjaim
Ám mindhiába küzdök - ellenáll,
s a csüggedés-fegyőrnek büntetése vár...
Megkötözve végül észre térek -
nincs menekvés - meg kell, hogy nyugodjak
sorsom ez - miért is tiltakozzak?
Priccsemen feküdve sírok egyre -
Itt maradtam - élve eltemetve!
Láncra verve szűkölnek remények...
IV.
Láncra verve szűkölnek remények...
Engedd - rusnya kór - letépnem már bilincsed!
Hadd kacagjak újra önfeledten -
bárányfelhők nyája bégessen felettem!
...És táncra kél a virgonc napsugár -
rajtam ropja - testem mióta erre vár!
Lábaimba is betér a ritmus,
s éltető erőt adón - kering e rigmus...
Eljutok talán a gyógyuláshoz,
hiszen reményem újra bennem ünnepel -
lehullt a lánc, s felszállt a szürke köd-lepel
Szívem is dobogja - rajta, rajta! -
Gyorsuló ütemmel azt vezényli - harcra!
Ám - amíg agyam tudattal átkoz...!!!
V.
Ám amíg agyam tudattal átkoz -
visszahúz a rút felismerés magához
S itt vagyok megint - e szörnyű Végre -
kis családom által meg nem értve...
Nem hiszik, hogy életemre tört - S.M. -
megjátszom magam - bajom csak színlelem...
S ha összerogynak térdeim: "Se baj!
háztartást vezess, de közben meg ne csalj!"
Férjem hangja szólt emígy, s a káosz
meggyötörte fáradt lelkemet nagyon
Úgy döntöttem hát, hogy egyszer elhagyom
Így maradtam egymagam, de érzem -
jóbarátaim segítenek, ha kérem...
Száll a képzelet, s repít magához
VI.
Száll a képzelet, s repít magához
Visszahúz a MÚLT - magába rántva átkoz
Kedvem oly' szegett - emészt a méreg
Lelkemet zabálja már ezernyi féreg
Jóapám dereng fel - árnya libben
Életét - konok fejére bízta - nincsen,
mi visszahozná sajnos őt - halott!
Orvosát vakon követve - végleg itt hagyott...
Magával vitte volt hitem, s a szándék
túl kevés ahhoz, hogy újra bízzak én -
Gyógyulásom így csupán hiú remény!
Doktorok, nővérek, fáradt ápolók -
tőlük függök, jól tudom, s bár nem csalók -
Minden új napom csalárd ajándék...
VII.
Minden új napom csalárd ajándék,
mégis boldoggá tesz engem, és a játék
folytatódhat addig, míg csak élek -
verseimmel holtomig zenélek...
Bennük sírok én, ha fojt a könnyem
Általuk - ha üldöz tegnapom - menekszem,
Messze-messze szállok, és a dalban
megtalálom álmom - gondolatban
Megkapom, mit oly régen szeretnék -
verseimben mindörökké élhetek...
Szeretteim!- ti el sosem veszítetek!!
Ám ha olykor rám tör némi kétely,
máris terveimbe váj, s emészt a métely -
Mert - mi teljesül - csupán a szándék!
VIII.
...Mert - mi teljesül - csupán a szándék...
Ó, miként lehetne minden úgy, akár rég'?!
Úgy, ahogy még néhány éve éltem -
csak önmagamtól kellett néha félnem...
...hogy meddig tart ki hűségem vajon?
Hisz' félreléptem olykor - nem tagadhatom!
S zuhantam mindig, minden új viszonnyal -
mégsem büntettem magam kellő szigorral!
Hát így hullnak rám vissza vétkeim!
Most tiporva - életemnek csalfa évein -
bűneim miatt - saját falamba zártan...
Túl sok ám e büntetés nekem, hiszen
mások vétkeit szintén magam viszem -
Nem mozdíthatom kezem, se lábam...
IX.
Nem mozdíthatom kezem, se lábam...
Megváltó csodára mindhiába vártam
"Kelj fel, és járj!"- mért nem zengi Jézus?!
Vagyok, mi fáj: összetört Milói Vénusz...
Hull't darabjaim nem állnak össze!
Csonka álmaimban is csak meggyötörve
indul útra - imbolyogva - léptem
Vár a fény, mi egyre szaporázza léptem
Nem is éri talpam már a földet -
magasra szárnyalok, hála új erőmnek,
mi visszatért belém egy álom-érán...
Ám a reggel felnyitja húnyt szemem -
Újra látom - naponta - zord ítéletem:
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám...
X.
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám -
Gyilkos tekintetét állom én, de bénán
lóg kezem, s így védtelen vagyok,
Segítsetek nekem, szívélyes angyalok!
És harcolok, hisz - együtt véletek -
e rusnya kórral is birokra kélhetek
Egyesült erőnk legyőzi könnyen,
s örömtől pereg szememből majd a könnyem.
És táncolok, vidáman dúdolok
Többé már semmi rosszra nem gondolhatok -
gyógyulásomat - ha megtaláltam...
Ám mi lesz, ha mindez csalfa álom? -
Ismét eljön értem - minden nap - halálom...
Félek - így visz el - magamba zártan!
XI.
Félek, így visz el - magamba zártan -
végzetem. Karom ki én hiába tártam!
Félreértették sokan, s e nyíltság
visszafordult ellenem - cudar naívság...
Pedig csupán mosolyt adok - kapok,
s begyűjtöm azt, mi engem illet, és vagyok,
ki életemben mindig voltam én -
fényre éhező virág az erdő zord ölén...
Kit vad vihar tépáz gyakorta szét
Ki akkor is feláll, ha gerincét a szél
apróra törte, mégis tűr keményen!
Ím, itt a sorsom - lássatok csodát!
Ítéljetek, ha kell, de bölcs feloldozást
adjatok nekem, könyörg've kérem!
XII.
Adjatok nekem - könyörg've kérem:
emberhez méltó életet, s ha végem -
azt, hogy kezembe vehessem sorsomat
Eutanáziára hadd adjam voksomat!
Nem akarok vegetálni, ó nem!
Jól tudom, hogy bajom szörnyűséges ómen,
s esélyem a gyógyulásra semmi,
de emelt fővel szeretnék majdan elmenni!
Nem kérek pelenkát, sem katétert!
Gyomorszonda ne töltsön énbelém ételt!
Tűszúrás szükségét rég nem érzi vénám!
Egyetlen cél, mi lebeg előttem -
Adjon az Úr, ha a szert magam belőttem:
gyors halált - ne kelljen élni bénán!
XIII.
Gyors halált - ne kelljen élni bénán!!
Én magam teszem, mi kell ahhoz, hogy énrám
ne várjon túl lassú agónia,
s ne süllyedjen belém a katatónia...
Segítőkre sajnos nem számíthatok -
nem hoztak még törvényt - nem írtak írnokok -
Az állatoknak van joguk csupán -
elaltatni őket szabad - mi több, muszáj!
Fiókom mélyén hát a kegyhalál
Ha szükségem lesz rá, azonnal megtalál
Benne bízhatom csak - útra készen...
Ha nem bírom tovább a szenvedést,
e bölcs italtól kérem majd az enyhülést -
Jussak át minél előbb a fényen!
XIV.
Jussak át minél előbb a fényen!
Kortyolom kegyes nedűm - dereng az Éden
Reszkető kezem kiejti múltam -
messze már a kor, midőn még érte nyúltam...
Már semmi sem marasztal itt - elég!
Habár családomért maradnom illenék,
de nem leszek terhükre, s így a jó -
őmiattuk is teszem - lelkem - hogy illanó...
Bódító, amint - kikúszva elmém -
él'tem zanza képeit vetíti szendén
Visszajátssza összes veszteségem...
Nem bántam meg életemből semmit
Mégis fáj, hogy nem kaptam - csupán csak ennyit:
Izmaimba sorvadt gyengeségem...
Mesterszonett
Izmaimba sorvadt gyengeségem...
Szűkülő határaim közé rekedtem
Rabja lettem testem börtönének -
Láncra verve szűkölnek remények...
Ám amíg agyam tudattal átkoz,
száll a képzelet, s repít magához
Minden új napom csalárd ajándék,
mert - mi teljesül - csupán a szándék...
Nem mozdíthatom kezem, se lábam!
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám -
Félek - így visz el - magamba zártan!
Adjatok nekem - könyörg've kérem:
gyors halált - ne kelljen élni bénán
Jussak át minél előbb a fényen!
Kórházi ágyamon fekszem, és szememben
könnyem sós patakja elönti árterét,
s megáradt folyamként hullámzik szerteszét
Majd - ágyneműmön végül megpihenve -
kis tóvá szelídül tengernyi-kín cseppje
Gyógyulásom Napja - hiszem - felissza,
s éltető sugárral sorsomat simítja
Nem törődöm bele a progressziómba!
Hitemnek forrása kiapadhatatlan -
életvízzel öntöz - fölébem hajolva
Erejét kéri még testem és a lelkem!
Szteroid-lökéstől mindhiába kaptam -
Szűkülő határaim közé rekedtem...
II.
Szűkülő határaim közé rekedtem,
de gondolataim csapongnak önfeledten
Általuk bejárom én a nagyvilágot -
ha kell, virágot ültetek, s esőt szitálok...
Tomboló tüzekre küldöm - olt'ni - könnyem
Tikkadó apályba - tengerár-reményem
Oázist teremtve perzselő homok helyén -
megpihenni vágyom egy hűs fa lágy ölén...
Ám - ha jő a bús felismerés, hogy ennyi volt -
visszatérek, és magam vagyok megint
Rájövök, hogy álom ez csupán - groteszk vigyor
...S újra hangosodni kezd a szörnyű ének
Jeges dalát reám fagyasztva szól e rím -
...Rabja lettem testem börtönének...
III.
Rabja lettem testem börtönének -
életfogytig szól a benntartó ítélet
De cellám ablakán hunyor'g a holnap,
s éltető erőt sugároz alkonyomnak
Rajta hát!- feszítem satnya izmaim -
cellarácsra fonva már - elkékült ujjaim
Ám mindhiába küzdök - ellenáll,
s a csüggedés-fegyőrnek büntetése vár...
Megkötözve végül észre térek -
nincs menekvés - meg kell, hogy nyugodjak
sorsom ez - miért is tiltakozzak?
Priccsemen feküdve sírok egyre -
Itt maradtam - élve eltemetve!
Láncra verve szűkölnek remények...
IV.
Láncra verve szűkölnek remények...
Engedd - rusnya kór - letépnem már bilincsed!
Hadd kacagjak újra önfeledten -
bárányfelhők nyája bégessen felettem!
...És táncra kél a virgonc napsugár -
rajtam ropja - testem mióta erre vár!
Lábaimba is betér a ritmus,
s éltető erőt adón - kering e rigmus...
Eljutok talán a gyógyuláshoz,
hiszen reményem újra bennem ünnepel -
lehullt a lánc, s felszállt a szürke köd-lepel
Szívem is dobogja - rajta, rajta! -
Gyorsuló ütemmel azt vezényli - harcra!
Ám - amíg agyam tudattal átkoz...!!!
V.
Ám amíg agyam tudattal átkoz -
visszahúz a rút felismerés magához
S itt vagyok megint - e szörnyű Végre -
kis családom által meg nem értve...
Nem hiszik, hogy életemre tört - S.M. -
megjátszom magam - bajom csak színlelem...
S ha összerogynak térdeim: "Se baj!
háztartást vezess, de közben meg ne csalj!"
Férjem hangja szólt emígy, s a káosz
meggyötörte fáradt lelkemet nagyon
Úgy döntöttem hát, hogy egyszer elhagyom
Így maradtam egymagam, de érzem -
jóbarátaim segítenek, ha kérem...
Száll a képzelet, s repít magához
VI.
Száll a képzelet, s repít magához
Visszahúz a MÚLT - magába rántva átkoz
Kedvem oly' szegett - emészt a méreg
Lelkemet zabálja már ezernyi féreg
Jóapám dereng fel - árnya libben
Életét - konok fejére bízta - nincsen,
mi visszahozná sajnos őt - halott!
Orvosát vakon követve - végleg itt hagyott...
Magával vitte volt hitem, s a szándék
túl kevés ahhoz, hogy újra bízzak én -
Gyógyulásom így csupán hiú remény!
Doktorok, nővérek, fáradt ápolók -
tőlük függök, jól tudom, s bár nem csalók -
Minden új napom csalárd ajándék...
VII.
Minden új napom csalárd ajándék,
mégis boldoggá tesz engem, és a játék
folytatódhat addig, míg csak élek -
verseimmel holtomig zenélek...
Bennük sírok én, ha fojt a könnyem
Általuk - ha üldöz tegnapom - menekszem,
Messze-messze szállok, és a dalban
megtalálom álmom - gondolatban
Megkapom, mit oly régen szeretnék -
verseimben mindörökké élhetek...
Szeretteim!- ti el sosem veszítetek!!
Ám ha olykor rám tör némi kétely,
máris terveimbe váj, s emészt a métely -
Mert - mi teljesül - csupán a szándék!
VIII.
...Mert - mi teljesül - csupán a szándék...
Ó, miként lehetne minden úgy, akár rég'?!
Úgy, ahogy még néhány éve éltem -
csak önmagamtól kellett néha félnem...
...hogy meddig tart ki hűségem vajon?
Hisz' félreléptem olykor - nem tagadhatom!
S zuhantam mindig, minden új viszonnyal -
mégsem büntettem magam kellő szigorral!
Hát így hullnak rám vissza vétkeim!
Most tiporva - életemnek csalfa évein -
bűneim miatt - saját falamba zártan...
Túl sok ám e büntetés nekem, hiszen
mások vétkeit szintén magam viszem -
Nem mozdíthatom kezem, se lábam...
IX.
Nem mozdíthatom kezem, se lábam...
Megváltó csodára mindhiába vártam
"Kelj fel, és járj!"- mért nem zengi Jézus?!
Vagyok, mi fáj: összetört Milói Vénusz...
Hull't darabjaim nem állnak össze!
Csonka álmaimban is csak meggyötörve
indul útra - imbolyogva - léptem
Vár a fény, mi egyre szaporázza léptem
Nem is éri talpam már a földet -
magasra szárnyalok, hála új erőmnek,
mi visszatért belém egy álom-érán...
Ám a reggel felnyitja húnyt szemem -
Újra látom - naponta - zord ítéletem:
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám...
X.
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám -
Gyilkos tekintetét állom én, de bénán
lóg kezem, s így védtelen vagyok,
Segítsetek nekem, szívélyes angyalok!
És harcolok, hisz - együtt véletek -
e rusnya kórral is birokra kélhetek
Egyesült erőnk legyőzi könnyen,
s örömtől pereg szememből majd a könnyem.
És táncolok, vidáman dúdolok
Többé már semmi rosszra nem gondolhatok -
gyógyulásomat - ha megtaláltam...
Ám mi lesz, ha mindez csalfa álom? -
Ismét eljön értem - minden nap - halálom...
Félek - így visz el - magamba zártan!
XI.
Félek, így visz el - magamba zártan -
végzetem. Karom ki én hiába tártam!
Félreértették sokan, s e nyíltság
visszafordult ellenem - cudar naívság...
Pedig csupán mosolyt adok - kapok,
s begyűjtöm azt, mi engem illet, és vagyok,
ki életemben mindig voltam én -
fényre éhező virág az erdő zord ölén...
Kit vad vihar tépáz gyakorta szét
Ki akkor is feláll, ha gerincét a szél
apróra törte, mégis tűr keményen!
Ím, itt a sorsom - lássatok csodát!
Ítéljetek, ha kell, de bölcs feloldozást
adjatok nekem, könyörg've kérem!
XII.
Adjatok nekem - könyörg've kérem:
emberhez méltó életet, s ha végem -
azt, hogy kezembe vehessem sorsomat
Eutanáziára hadd adjam voksomat!
Nem akarok vegetálni, ó nem!
Jól tudom, hogy bajom szörnyűséges ómen,
s esélyem a gyógyulásra semmi,
de emelt fővel szeretnék majdan elmenni!
Nem kérek pelenkát, sem katétert!
Gyomorszonda ne töltsön énbelém ételt!
Tűszúrás szükségét rég nem érzi vénám!
Egyetlen cél, mi lebeg előttem -
Adjon az Úr, ha a szert magam belőttem:
gyors halált - ne kelljen élni bénán!
XIII.
Gyors halált - ne kelljen élni bénán!!
Én magam teszem, mi kell ahhoz, hogy énrám
ne várjon túl lassú agónia,
s ne süllyedjen belém a katatónia...
Segítőkre sajnos nem számíthatok -
nem hoztak még törvényt - nem írtak írnokok -
Az állatoknak van joguk csupán -
elaltatni őket szabad - mi több, muszáj!
Fiókom mélyén hát a kegyhalál
Ha szükségem lesz rá, azonnal megtalál
Benne bízhatom csak - útra készen...
Ha nem bírom tovább a szenvedést,
e bölcs italtól kérem majd az enyhülést -
Jussak át minél előbb a fényen!
XIV.
Jussak át minél előbb a fényen!
Kortyolom kegyes nedűm - dereng az Éden
Reszkető kezem kiejti múltam -
messze már a kor, midőn még érte nyúltam...
Már semmi sem marasztal itt - elég!
Habár családomért maradnom illenék,
de nem leszek terhükre, s így a jó -
őmiattuk is teszem - lelkem - hogy illanó...
Bódító, amint - kikúszva elmém -
él'tem zanza képeit vetíti szendén
Visszajátssza összes veszteségem...
Nem bántam meg életemből semmit
Mégis fáj, hogy nem kaptam - csupán csak ennyit:
Izmaimba sorvadt gyengeségem...
Mesterszonett
Izmaimba sorvadt gyengeségem...
Szűkülő határaim közé rekedtem
Rabja lettem testem börtönének -
Láncra verve szűkölnek remények...
Ám amíg agyam tudattal átkoz,
száll a képzelet, s repít magához
Minden új napom csalárd ajándék,
mert - mi teljesül - csupán a szándék...
Nem mozdíthatom kezem, se lábam!
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám -
Félek - így visz el - magamba zártan!
Adjatok nekem - könyörg've kérem:
gyors halált - ne kelljen élni bénán
Jussak át minél előbb a fényen!
