Kórházi ágyamon fekszem, és szememben
könnyem sós patakja elönti árterét,
s megáradt folyamként hullámzik szerteszét
Majd - ágyneműmön végül megpihenve -
kis tóvá szelídül tengernyi-kín cseppje
Gyógyulásom Napja - hiszem - felissza,
s éltető sugárral sorsomat simítja
Nem törődöm bele a progressziómba!
Hitemnek forrása kiapadhatatlan -
életvízzel öntöz - fölébem hajolva
Erejét kéri még testem és a lelkem!
Szteroid-lökéstől mindhiába kaptam -
Szűkülő határaim közé rekedtem...
II.
Szűkülő határaim közé rekedtem,
de gondolataim csapongnak önfeledten
Általuk bejárom én a nagyvilágot -
ha kell, virágot ültetek, s esőt szitálok...
Tomboló tüzekre küldöm - olt'ni - könnyem
Tikkadó apályba - tengerár-reményem
Oázist teremtve perzselő homok helyén -
megpihenni vágyom egy hűs fa lágy ölén...
Ám - ha jő a bús felismerés, hogy ennyi volt -
visszatérek, és magam vagyok megint
Rájövök, hogy álom ez csupán - groteszk vigyor
...S újra hangosodni kezd a szörnyű ének
Jeges dalát reám fagyasztva szól e rím -
...Rabja lettem testem börtönének...
III.
Rabja lettem testem börtönének -
életfogytig szól a benntartó ítélet
De cellám ablakán hunyor'g a holnap,
s éltető erőt sugároz alkonyomnak
Rajta hát!- feszítem satnya izmaim -
cellarácsra fonva már - elkékült ujjaim
Ám mindhiába küzdök - ellenáll,
s a csüggedés-fegyőrnek büntetése vár...
Megkötözve végül észre térek -
nincs menekvés - meg kell, hogy nyugodjak
sorsom ez - miért is tiltakozzak?
Priccsemen feküdve sírok egyre -
Itt maradtam - élve eltemetve!
Láncra verve szűkölnek remények...
IV.
Láncra verve szűkölnek remények...
Engedd - rusnya kór - letépnem már bilincsed!
Hadd kacagjak újra önfeledten -
bárányfelhők nyája bégessen felettem!
...És táncra kél a virgonc napsugár -
rajtam ropja - testem mióta erre vár!
Lábaimba is betér a ritmus,
s éltető erőt adón - kering e rigmus...
Eljutok talán a gyógyuláshoz,
hiszen reményem újra bennem ünnepel -
lehullt a lánc, s felszállt a szürke köd-lepel
Szívem is dobogja - rajta, rajta! -
Gyorsuló ütemmel azt vezényli - harcra!
Ám - amíg agyam tudattal átkoz...!!!
V.
Ám amíg agyam tudattal átkoz -
visszahúz a rút felismerés magához
S itt vagyok megint - e szörnyű Végre -
kis családom által meg nem értve...
Nem hiszik, hogy életemre tört - S.M. -
megjátszom magam - bajom csak színlelem...
S ha összerogynak térdeim: "Se baj!
háztartást vezess, de közben meg ne csalj!"
Férjem hangja szólt emígy, s a káosz
meggyötörte fáradt lelkemet nagyon
Úgy döntöttem hát, hogy egyszer elhagyom
Így maradtam egymagam, de érzem -
jóbarátaim segítenek, ha kérem...
Száll a képzelet, s repít magához
VI.
Száll a képzelet, s repít magához
Visszahúz a MÚLT - magába rántva átkoz
Kedvem oly' szegett - emészt a méreg
Lelkemet zabálja már ezernyi féreg
Jóapám dereng fel - árnya libben
Életét - konok fejére bízta - nincsen,
mi visszahozná sajnos őt - halott!
Orvosát vakon követve - végleg itt hagyott...
Magával vitte volt hitem, s a szándék
túl kevés ahhoz, hogy újra bízzak én -
Gyógyulásom így csupán hiú remény!
Doktorok, nővérek, fáradt ápolók -
tőlük függök, jól tudom, s bár nem csalók -
Minden új napom csalárd ajándék...
VII.
Minden új napom csalárd ajándék,
mégis boldoggá tesz engem, és a játék
folytatódhat addig, míg csak élek -
verseimmel holtomig zenélek...
Bennük sírok én, ha fojt a könnyem
Általuk - ha üldöz tegnapom - menekszem,
Messze-messze szállok, és a dalban
megtalálom álmom - gondolatban
Megkapom, mit oly régen szeretnék -
verseimben mindörökké élhetek...
Szeretteim!- ti el sosem veszítetek!!
Ám ha olykor rám tör némi kétely,
máris terveimbe váj, s emészt a métely -
Mert - mi teljesül - csupán a szándék!
VIII.
...Mert - mi teljesül - csupán a szándék...
Ó, miként lehetne minden úgy, akár rég'?!
Úgy, ahogy még néhány éve éltem -
csak önmagamtól kellett néha félnem...
...hogy meddig tart ki hűségem vajon?
Hisz' félreléptem olykor - nem tagadhatom!
S zuhantam mindig, minden új viszonnyal -
mégsem büntettem magam kellő szigorral!
Hát így hullnak rám vissza vétkeim!
Most tiporva - életemnek csalfa évein -
bűneim miatt - saját falamba zártan...
Túl sok ám e büntetés nekem, hiszen
mások vétkeit szintén magam viszem -
Nem mozdíthatom kezem, se lábam...
IX.
Nem mozdíthatom kezem, se lábam...
Megváltó csodára mindhiába vártam
"Kelj fel, és járj!"- mért nem zengi Jézus?!
Vagyok, mi fáj: összetört Milói Vénusz...
Hull't darabjaim nem állnak össze!
Csonka álmaimban is csak meggyötörve
indul útra - imbolyogva - léptem
Vár a fény, mi egyre szaporázza léptem
Nem is éri talpam már a földet -
magasra szárnyalok, hála új erőmnek,
mi visszatért belém egy álom-érán...
Ám a reggel felnyitja húnyt szemem -
Újra látom - naponta - zord ítéletem:
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám...
X.
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám -
Gyilkos tekintetét állom én, de bénán
lóg kezem, s így védtelen vagyok,
Segítsetek nekem, szívélyes angyalok!
És harcolok, hisz - együtt véletek -
e rusnya kórral is birokra kélhetek
Egyesült erőnk legyőzi könnyen,
s örömtől pereg szememből majd a könnyem.
És táncolok, vidáman dúdolok
Többé már semmi rosszra nem gondolhatok -
gyógyulásomat - ha megtaláltam...
Ám mi lesz, ha mindez csalfa álom? -
Ismét eljön értem - minden nap - halálom...
Félek - így visz el - magamba zártan!
XI.
Félek, így visz el - magamba zártan -
végzetem. Karom ki én hiába tártam!
Félreértették sokan, s e nyíltság
visszafordult ellenem - cudar naívság...
Pedig csupán mosolyt adok - kapok,
s begyűjtöm azt, mi engem illet, és vagyok,
ki életemben mindig voltam én -
fényre éhező virág az erdő zord ölén...
Kit vad vihar tépáz gyakorta szét
Ki akkor is feláll, ha gerincét a szél
apróra törte, mégis tűr keményen!
Ím, itt a sorsom - lássatok csodát!
Ítéljetek, ha kell, de bölcs feloldozást
adjatok nekem, könyörg've kérem!
XII.
Adjatok nekem - könyörg've kérem:
emberhez méltó életet, s ha végem -
azt, hogy kezembe vehessem sorsomat
Eutanáziára hadd adjam voksomat!
Nem akarok vegetálni, ó nem!
Jól tudom, hogy bajom szörnyűséges ómen,
s esélyem a gyógyulásra semmi,
de emelt fővel szeretnék majdan elmenni!
Nem kérek pelenkát, sem katétert!
Gyomorszonda ne töltsön énbelém ételt!
Tűszúrás szükségét rég nem érzi vénám!
Egyetlen cél, mi lebeg előttem -
Adjon az Úr, ha a szert magam belőttem:
gyors halált - ne kelljen élni bénán!
XIII.
Gyors halált - ne kelljen élni bénán!!
Én magam teszem, mi kell ahhoz, hogy énrám
ne várjon túl lassú agónia,
s ne süllyedjen belém a katatónia...
Segítőkre sajnos nem számíthatok -
nem hoztak még törvényt - nem írtak írnokok -
Az állatoknak van joguk csupán -
elaltatni őket szabad - mi több, muszáj!
Fiókom mélyén hát a kegyhalál
Ha szükségem lesz rá, azonnal megtalál
Benne bízhatom csak - útra készen...
Ha nem bírom tovább a szenvedést,
e bölcs italtól kérem majd az enyhülést -
Jussak át minél előbb a fényen!
XIV.
Jussak át minél előbb a fényen!
Kortyolom kegyes nedűm - dereng az Éden
Reszkető kezem kiejti múltam -
messze már a kor, midőn még érte nyúltam...
Már semmi sem marasztal itt - elég!
Habár családomért maradnom illenék,
de nem leszek terhükre, s így a jó -
őmiattuk is teszem - lelkem - hogy illanó...
Bódító, amint - kikúszva elmém -
él'tem zanza képeit vetíti szendén
Visszajátssza összes veszteségem...
Nem bántam meg életemből semmit
Mégis fáj, hogy nem kaptam - csupán csak ennyit:
Izmaimba sorvadt gyengeségem...
Mesterszonett
Izmaimba sorvadt gyengeségem...
Szűkülő határaim közé rekedtem
Rabja lettem testem börtönének -
Láncra verve szűkölnek remények...
Ám amíg agyam tudattal átkoz,
száll a képzelet, s repít magához
Minden új napom csalárd ajándék,
mert - mi teljesül - csupán a szándék...
Nem mozdíthatom kezem, se lábam!
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám -
Félek - így visz el - magamba zártan!
Adjatok nekem - könyörg've kérem:
gyors halált - ne kelljen élni bénán
Jussak át minél előbb a fényen!
Kedves Jolán!
VálaszTörlésKemény. Ezzel az egy szóval tudnám legjobban kifejezni, és egyszersmind összegezni az olvasottakat.
Tökéletes a szonettek összefűzése, a végén pedig, hogy az összefűző utolsó-első sorokból összeolvassuk a „Mesterszonettet”: briliáns megoldás.
Elkezdtem egyenként nézni a szonetteket, aztán mire a végére értem, rájöttem, hogy fölösleges. Két okból is: nem lehet külön tekinteni 15 műnek, hiszen ez egy, a versek közötti összetartás megbonthatatlan.
Globálisan tekintve a vers hibái:
A forma szonett, ennek vannak bizonyos kötöttségei – bár ezek manapság igen megbonthatóak. Alapvetően 2 „quatrina” és 2 „terzina” (tercina) alkotja. 11-es szótagszámú sorok kötött rímeléssel ( abab abab cde cde / abab abab cdc cdc) és ritmikailag időmértékes, jambikus.
Ennél a versnél ilyen értelemben nem beszélhetünk tehát szonettről, hiszen a strófák bár tartják a sorok számát, de sem rímképletben, sem szótagszámban sem pedig ritmusban nem egyezik. Bár az avantgarde óta már ezt is bátran nevezhetnénk szonettnek. Ami miatt mégsem merném annak nevezni, az a ritmusa: ütemhangsúlyos. Ez vitára ad okot. De mivel maga az író műformaként szonettet jelölt meg, így én hajlok a megnevezésre (de fontosnak éreztem megjegyezni a kikötéseket).
És itt már súroltam is az első problémát: a verssorok szótagszámai nem egyenletesek, nagy átlagban 10 és 12 szótagosak (persze találhatóak 9, 11 és 13 szótagosak is), mégis helyenként olyan szótagrövidítések figyelhetőek meg, amelyek indokoltak lennének abban az esetben, ha a forma ezen követelményéhez a vers egészében ragaszkodott volna az író. Ám mivel ez nem így történt, így például az „olt'ni” vagy a „hunyor'g” bátran kiírhatóak lettek volna.
Második mozzanat, amit globálisan nézve tapasztaltam: a stíluskeveredés. A helyenként intenzíven archaikus részeket minden átvezetés nélkül, akár egy strófán belül is meglepően modern, olykor (például ennél a sornál: „Ám - ha jő a bús felismerés, hogy ennyi volt - ”) köznyelvi fordulatokba ütközünk. Ettől stilisztikailag ambivalens lesz a vers, ami rombolja a jól megkomponált egységet.
Következő pontban a halmozott mondatvégi írásjelekre térnék ki (és ehhez kapcsolódóan emelném ki a „Visszahúz a MÚLT - magába rántva átkoz” sort). Fölösleges. A halmozott felkiáltójelek (főleg három pont után), a kérdőjel-felkiáltójel kombináció ront a vers értékén. Az ilyen „látványelemeket” lírában mellőzni kell (kivételt képezhet mondjuk egy kalligramma, ahol a kép részét képezhetik). Ugyan ez a helyzet a nagybetűvel történő kiemeléssel. Kalligrammában el tudom képzelni, hagyományos lírában nem.
Végezetül pedig még egy észrevétel: a vers egy ponton kettétörik. A IV. számozott rész után az az érzésem, mintha az író elfáradt volna, és már csak azért írja tovább, hogy az eltervezett forma miatt meglegyen a szonettek száma. Ellaposodik a vers, átvált egy olyan fajta kesergésbe, ami az előzőekben nem hogy nem volt jelen, de pont, hogy az ellentétét fejezte ki. Ezt a fajta hanyatlást, majd az ezt követő stagnálást nem tudom hova tenni.
Viszont maga a versélmény mindenért kárpótol.
P.