Monológ a Naphoz

Most csendesen agyalok, 

hol őszi szél betemet, 

még emlékszem, sugarad 

táncot járt testemen; 

kedvesen mosolygott

gondviselő arcod, 

míg felhőkkel vívtál

rendületlen harcot;

koronája voltál

az örökké forgónak, 

uraltad az eget, 

a hömpölygő folyókat; 

most csendesen agyalok, 

hová lett mosolyod? 

őszidő ellopta, 

s ködpokol kavarog;

lehullott koronád, 

elhagyod e kéket, 

keringő planétánk 

így halad a télbe.