Az Egy (KK-SZB)

Egy vagyok. Egy a sokból. Szappanbuborékban élek, szivárványon keresztül nézlek Téged, VILÁG. Szeretlek. De inkább főleg magamat. Magamat jobban, mint a gyermekemet, a férjemet. Hiszen saját boldogságomon dolgozom minden pillanatban. A biztonság illúziójának kedvéért fájdalmamat másokra vetített haragként élem meg.

Reggel van. A kedvtelen munkakezdés ismétlődő pillanata, terhes utazás a „SOK”-kal. Mosdatlanság és vizelet szaga kúszik mélyre az orrjárataimba. Elégedetlen undorral önt el a méreg. A szag forrását szigorúan végigmérem.

 -         Kérem, segítsen! Hontalan vagyok, fázom és éhezek… - nyújtja felém két   kezét a bűnös.

Bőrét piroslóan pikkelyesre marta a fagy, én mégis megvetően hányom rá a dühös szavakat:

-          Te vagy a hibás!

Rideg véleményem az arcába csapom, épp csak egy dologról feledkezem meg.

Rajta felejtem a szemem, belevájva lelkének szégyentől üveges tükrébe.

Ahogy nézem, egyre alaposabban, ismerős arc vonásai körvonalazódnak ki íriszének mélységében: én vagyok az, az én arcom.

 Dühömet megélt félelem váltja fel, ujjam végeit jéghideg borzalom veszi birtokába. Fellibben a tudatlanság óvó fátyla, és a felismerés ólomként zuhan rám egyetlen pillanat alatt.  

 Szavaim ijesztően csengenek vissza emlékezetemben, miként is szóltam szemében a saját tükörképemhez: “te vagy a hibás”.

Egy vagyok,  az EGY a sokból. Szappanbuborékban élek, s TUDOM, hogy szivárványon keresztül nézlek Téged, VILÁG. De NEM ÍGY SZERETLEK!

ítÉLETút (KK-SZB)

Tenyerén hordozott sok szorgalmas népet, altatott hontalant, és látott milliónyi szépet. Selyem vásznát mosta az eső, marta a fagy: meghasonlott, felhasadt. Mindenkié volt ő, s övé volt a képzelt tehetetlenség minden szemhunyása. Tétlen percekből lett tengeren értéktelenedett el, megfellebezhetetlenül.                                               Groteszk alak, kilépve az árnyékból, nem állta nézni tovább hányatott sorsát, ecsetet és fantáziát ragadott.  Eképp alakult úgy, hogy ő, a Meghasonlott, a farsang ihletére talán, mozaik üvegnek öltözött. Ettől kezdve, kéken, pirosan, sárgán terítette vásznát a nagyérdemű elé. Mosolyt és haragot csalt ezerféle arcra, s tömegek figyelték miként válik önmaga komédiájává. A megalázás eszköze volt, és egyúttal áldozat. Gólyahír egy új nap alatt.

Hétköznapivá szürkült mivolta újra megosztóvá érett, és azóta hiába mossák el színét! Temérdek felnyílt szempárnak mindaddig festett üveg marad, míg fel nem karolják ügyét, és ki nem gyógyítják skizofréniába süllyedt állapotából... Nyitott kérdés, lesz-e alkalma még megvalósulnia önmagában, kimondatja-e még a tömeggel: ő nem mozaik üveg. Addig is, mi megtanulhattuk példáján, és tanulhatják még sokan:  ahhoz, hogy az út egy legyen, az útnak közösnek is lennie kell! 

Kaderjákné Dobák Viktória: (út)ÉLET(út)

Selyem vásznát mosta az eső, marta a fagy, meghasonlott, felhasadt.
Fénytelen halpénzként értéktelendett el, megfellebezhetetlenül.

Segítség nélkül nem tudott megvalósulni önmagában.
Aztán, talán a farsang ihlette, mozaik üvegnek öltözött...

Kéken, pirosan, sárgán terítette vásznát a nagyérdemű elé,
Nézték, csodálták, miként válik önmaga komédiájává.

Hiába mossák el színét mindaddig festett üveg marad,
Amíg ki nem gyógyítják skizofréniába süllyedt állapotából.

Hétköznapivá szürkült mivolta újra megosztóvá avanzsált.
De lesz-e vajon, aki  megmondja neki:Nem vagy mozaiküveg!