Egy vagyok. Egy a sokból. Szappanbuborékban élek, szivárványon keresztül nézlek Téged, VILÁG. Szeretlek. De inkább főleg magamat. Magamat jobban, mint a gyermekemet, a férjemet. Hiszen saját boldogságomon dolgozom minden pillanatban. A biztonság illúziójának kedvéért fájdalmamat másokra vetített haragként élem meg.
Reggel van. A kedvtelen munkakezdés ismétlődő pillanata, terhes utazás a „SOK”-kal. Mosdatlanság és vizelet szaga kúszik mélyre az orrjárataimba. Elégedetlen undorral önt el a méreg. A szag forrását szigorúan végigmérem.
- Kérem, segítsen! Hontalan vagyok, fázom és éhezek… - nyújtja felém két kezét a bűnös.
Bőrét piroslóan pikkelyesre marta a fagy, én mégis megvetően hányom rá a dühös szavakat:
- Te vagy a hibás!
Rideg véleményem az arcába csapom, épp csak egy dologról feledkezem meg.
Rajta felejtem a szemem, belevájva lelkének szégyentől üveges tükrébe.
Ahogy nézem, egyre alaposabban, ismerős arc vonásai körvonalazódnak ki íriszének mélységében: én vagyok az, az én arcom.
Dühömet megélt félelem váltja fel, ujjam végeit jéghideg borzalom veszi birtokába. Fellibben a tudatlanság óvó fátyla, és a felismerés ólomként zuhan rám egyetlen pillanat alatt.
Szavaim ijesztően csengenek vissza emlékezetemben, miként is szóltam szemében a saját tükörképemhez: “te vagy a hibás”.
Egy vagyok, az EGY a sokból. Szappanbuborékban élek, s TUDOM, hogy szivárványon keresztül nézlek Téged, VILÁG. De NEM ÍGY SZERETLEK!
Riba
Szinay
