Öt tankát követ egy haiku

PÁLYAUDVAR

Nem zakatol és
nem füttyent. Hangtalanul
gördül ki a könny.

LEPKEGYŰJTEMÉNY

Lepkéket röptet
a rét. A bennünk-lakó
gyermek ujjongva
nézi, de a felnőtt már
dobozt és tűket keres.

VERS

Szófiókákat
röpképessé nevelni
és mikor eljött
az ideje, csak nézni,
amint csapatban szállnak.

KIKELET

Viszketni kezdtek
az ágak. A rügyeket
lombbá vakarta
a tavasz. Vasárnap volt.
Elmosolyodott a szél.

SZERDA

Mire vadászott
a délután? Az este
testén csillagok
hege. Reggelre a Hold
is begyógyul. Szerda lesz.

MOSOLY

A mosoly, akár
ablakba kitett virág:
eltakarja  azt,
ami a függöny mögül
esetleg kilátszana.

Haikulánc

ÁRVASÁG

Padlásajtónál
két falnak-döntött árnyék
között, létrafok.

ÖLELÉS

Aurán ajtót
nyitsz, de nem tudod, tigris
vagy őz a vendég.

LEVÉL

Hernyóként lyukat
rágott bele. Hiába
rejtőzik alá.

KUKAC

Átrágta magát
az almán. Hogyan tovább,
ha világvége?

BALSZERENCSE

Hátad mögött a
tavasz. Előtted a nyár.
Sorsod hólapát.

FESTMÉNY

Búvópatakként
bukkan ki az ecsetből.
Színes csobogás.

PIRKADAT

Jegenye-ecset.
Fűszálon csorgó harmat
hangyaszomjat olt.

ZÁPOR

Szirmok fonákján
méh lapul. Tágulnak a
tócsák szemei.

VÁNDOR

Kinyitottam a
kaput, beömlött a táj.
Miért indulnék...

ELMÚLÁS

Belesimulsz a
tájba. Ki láthatja egy
pille lábnyomát?

SZEPTEMBER

A ráncos égen,
vándormadarak sminkjét
eső keni szét.

TÉL



Hópihék csöppnyi
aurája, takarót
terít a tájra.

IRÁNYTŰ

Régi. Beragadt.
A fák mohás oldala
nem rozsdásodik.

KÉRDÉS

Akarsz-e hernyó
lenni, hogy majd pilleként
lebbenhess tova?

MAGÁNY

Olyan szép virág,
hogy a méhek is csupán
bámulni merik.

HOLD

Felhőtlen égbolt.
Fénylő pezsgőtabletta.
Csillagbuborék.

ÉJFÉL

Nagy, fáradt virág
az éjjel. Csillagporzók.
Ezüst zümmögés.

KEVERCS

Neked csak fehér
és fekete a világ,
hiszen szürke vagy.

Négy évszak a tanyán

TAVASZ

Az ereszen jég
csillan, de a fagy foga
már ritkulóban.

Gyöngyszemrügyek.. Zöld
nyakláncok az ágakon.
Bálba megy a táj.

Levélablakok.
Telet szellőztetnek a
fák. Méhzümmögés.

Szirmok csöppennek
a földre. Kertünk tarka
kötényben pózol.


NYÁR


Madárhang-állvány.
Lobkőművesek eget
vakolnak kékre.

Szekér alá bújt
árnyékból kivillanó
piros pulinyelv.

Tó. Hason fekszik,
így látszik a hátára
tetovált csónak.

Tarlóbetűs táj.
A csalódott nyár sárga
búcsúlevele.

ŐSZ

Tócsa-zsebtükör.
Almafa sárga lombját
fésüli a szél.

Az udvart őrző
akác vállán, elhagyott
fészkek rendjele.

Kerítéslécen
pihetoll. Cseppsöréttel
lövi a zápor.

Párás üvegen
léket dörzsölsz. Ablakon
ablak. Hiába.


TÉL

Barkácsol a szél.
Felleget gyalul. Puha
hóforgács hullik.

Az udvaron egy
tócsával a fagy játszik
szembekötősdit.

Tar akác ága
között, elakadt vérrög
a szarkafészek.

Szégyenlős tanyánk
a hóesés függönye
mögé rejtőzik.

Salavador Dalí: Arc és gyümölcsöstál látomása a tengerparton c. festményéhez

ajándékot adok a tájnak
fényből porcelánt gyúrok és
teletöltöm hölgyem mosolyával
aki rejtett almavágyait
érett körtékkel leplezi

 a viadukt téglái közé szorult
vonatfütty alvadni kezd
hegesedik a csönd
a vizslahegy sem nyüszít már
kölykei az apró történések
jóllakottan hallgatnak alatta

régi szerelmeim abroszán selyemzsinór
ide nem hozhatok rossz híreket

Van Gogh diptiichon

Maradék színek tócsáit fölitatom,
tubusok palántáit tövestül kitépem!
Ne üvöltsön velem többé, ember sem állat!
Átrendezem a legbelső szobákat!
A spaletták fokozatosan csukódnak a tájra.
Már hiába döntöm föl a Napot,
ÜRES!
Elpárolgott a sárga,
az aranyból is csupán a súly maradt.
Minden festményem egy eltávolított daganat!
Húztam az időt, de csak ez maradt:
varjak és búzaföld.

*

Ki látta Van Gogh füle mögött a piszkot?
Ő sem, hát levette, mert épp LÁTNI volt mániája,
(s mindezt tükör nélkül), majd eliszkolt
mellkaslövés-alagúton egy új magányba,

de visszaszólt "'nézzétek, minden elrajzolásba
tökélyt teszek, buta szirmokon szánkáztatok titkot
a Doktor arcán minden gyógyítót fölnagyítok
s jövendő érkezőket festek virágzó Isten-házba.

Aztán a Híd, vetések, zöld gyertyaláng ciprusok,
s dolgos lények, a bolondokháza szép, aszott
ápolói, nos ők, együtt a Napraforgók szára,

de ott a váza, a víz, a párolgó (s a pára)...
...egyáltalán, ebben az egészben ÉN hol vagyok?"
kérdezte, s festett tovább felhők hátoldalára.

Kondorpurgatórium

szilánkos indulat ropog
zajló szavakon pontonok
faágon ördögarc-levél
fonákján vésett költemény

a kidőlt fény már nem vakít
villás fogóban álmaid
Ikarosz-álma-szerkezet
gumimotorral zümmöget

többé már nem lesz szárnyalás
betonként megköt a kalács
főangyal szárnya vízbe ér
röhög a tenger nincs esély

sikoly-derékszög-célkereszt
egy percig még fontos lehetsz
és hiheted nincs több mi fáj

de zümmög a Darázskirály

Kelebi Kiss István: Levélváltás

Nehéz leírnom ezt, de pénz kellene.
Nem ruhára nőkre vagy italra.
Tubusomból elfogyott a Nap heve.
Vakkeretet szögezek a falra
s mintha vászon volna, a mészre festek.
Zaccos vízzel Theo, mert festenem kell!
Böködnek a ciprusok! Be-belesnek
az ápolók, nevetnek, menthetetlen,
mondják s hozzák az újabb pirulákat.
Theo, bennem vetések izzanak,
hullámzó égbolt hűsít s még az árnyak
is színesek! Látom! A világ a vak!
Csak egy tubusra teljen, egyetlen egy
kenésnyi sárgát tudnék hozatni már!
Öcsém, tudod, a legkegyetlenebb,
ha jégcsapfogú szíved körül a nyár!

*

A pénzt délután postára adtam,
így vászonra is telik majd  és annyi
marad talán, ha visszatérsz, Arles-ban
bérelhetsz egy kis szobát. (Többet adni
most nem tudok.) Kezdetnek tán elég lesz.
Ma láttam néhány napraforgót. Sárga
tűztányérok. Rád gondoltam, így éghetsz
Te is. Lelked szirmok lángolása!
Megpörzsölődünk. Ezért is aláz
néhány fölfuvalkodott műítész.
Tán bántana, de nem szűnne a láz,
amelytől összeforr az Elme és a Kéz.

Kelebi Kiss István: Palackposták Nakonxipánból

---Gulácsy Lajos megtalált naplólapjai---

az eső Dante-tercinát dobolva
forró ablak-lelkemről visszapárolog
úgy nem vagyok senkinek a foglya
hogy Űrt őriznek bennem komondorok

nem találkoztam soha Beatricével
-de ismerem- a festett Költő én vagyok
szívet a téglafalra belülről véstem
és Pillanatból szőttem léthosszú napot

de immár nem tudom hogy nem tudom mit
felejtettem el és mire emlékezem
hogy merengő ámulat vagy gyógyszer bódít
s halálom stoppolom vagy sorsom lékelem

*

a fénynek
nincs szaga
mint kerítése
a képzeletnek

békák is
reménykednek
ha rút is a királylány
egyszer megtanul csókolózni
-talán-

túlfizetett koldusként
e néhány gondolat
nap mint nap visszajár
ide
hol minden csönd
és fal és fehér
a négy évszak
a szoba sarkai
-legszebb a nyár-

künn a közös csarnok
mégis őszbe hajlik
és fekete szél kapkod
lehulló sétáim után

*

billegő kósza árnyak
a Via Appián
múlt-foszforos
lábnyomokba lépek

a Trevi-kútban
csillagfillérek ragyognak
egyszer visszatérek
gondoltam a k k o r
és  m o s t  itt ülök
kiflit majszolok
(a kalandozás
karnyújtásnyi tér)

Csönd és Álom
mankói egybenőttek
(hová
hová)

nincs remény

lelkem metán-sújtotta tárna
minden vágyam emlékem
benne égett
s a forró fojtó sötétben
nem tudtalak megmenteni
Téged

Ó
mennyire ormótlan ez a lépték
Fecske és Giliszta bennem

a nyirkos sötétben mélyen
a szárnyak vágyát
tovább növesztem

*

vászon helyett
rácsok
a vakkereten

most
az a Nincs
ami Van

ecset nélkül
vajúdik a kéz
túlhordott képek
a lélek belehal

a test
tűri még
bíbelődik
benne
a salak
és hajózik
horizont-nélküli
termek
meszelt
égboltja alatt

*

sorsom színes
palettákra száradt
kőnek szárnyat festek
követ a madárnak

aranyló lazúrra
sötét pöttyöt ejtek
camera obscurát
bezárt képzeletnek

út-tudó csodám
mely volt készülőben
mint pille a bábból
röptét kirágta belőlem

próbál égre szállni
-fogyóban a fénye-

didergő nyárban
dérrel hímporosan
verdes a béke

*

ellopott hétfők
visszalopott keddek
elvesztett szerdák
megtalált csütörtökök
beomló péntekek
aládúcolt szombatok
kardfogú vasárnapok
között

és ugyanez
ki tudja hányszor
az ében
csönd belsejében

hol festhetnék
rácsokkal fölszeletelt Napot
meg-nem-szőtt-terveket
térképem fehér foltjait
melyek én vagyok

festhetném
még-ki-nem-ásott-kutak
vödör csobbanását
a remény bedeszkázott ablakát
melynek résein át
a Varázsló kertjére látok
(levedlett álmaim kígyóbőrliánok)

mégis pizsamában ülök
az ében csönd belsejében
és magányom lepkehálójával
ecsetszárnyú színekre vadászom

*

ki szomjúság ellen
csapot szereltem a végtelenre
és megpatkoltam az Időt
hogy lassabban kopjanak az évek
most nem lelek és nem remélek
tornyokat
jegenyéket

csonkig feketült szárnnyal
csonkon égő gyertyalángba
zuhanva
próbálok vásznat feszíteni
e vakkeret-világra

adni
adni
adni
kapni
kapni
kapni

és tovább ring
az inga

meddig

*

körben kiégett
földbe fúródott
repülőgépek
az évek
mégis élek

megmentett
az álmaimba szorult
katapult
egyetlen túlélője
lettem magamnak

ki mint rémült sün
lángoló kazalban
maradék sorsom
menthetném
e zűrzavarban
mégis csupán
tüskéim borzolom

és állok széttárt karral
eleven kereszt
érintek Délt Északot telet nyarat
levágok minden hajtűkanyart

Függőleges és Vízszintes origója
szívem a bója
lüktet jelez rezdül
amint rajtam keresztül
áramlok át mások emlékeibe
(ide)

voltam

pedig zsömlém körül
az asztalon még dong a légy
szöszös lábától
megzörren a zsírpapír

csupasz fák árnyéka
rajzol hieroglifákat a falra

Ehnaton verset ír

*

árnyékos oldal a lelkem
miért is készítenék napernyőt
ha rám omlik a készülődés
amint kinyílnék az életemben

most is
e tükörnek beszélek s látom
hátam mögött a falon
(mint ezernyi lőrés)
apró repedések
bármiként fordulok is
elvéthetetlen célpont maradok

a kockakő fugáin át beszivárog
a Cukrászda alá temetett sok halott
és egymásra rakódik

láthatatlan kezek emlékeimbe építenek
ne roppanjon össze ami megmaradt még

a nyitott ablakon át érzem a rizspor szagát
pedig a hárs virágzik

*

álmaim
csillagszemcsés dörzspapírral
fölsérti az éj
bennem pilleszárny
szirom és pehely lebeg
mégis véres álmokra ébredek

(sebek)

folytatnék egy történetet
ám az ébrenlét más alakzat
hegyekké gyűri a lepedőt
szörnyekké torzítja az asztalt
széket

a sebzett álom éhes
kiharap belőlem
pilleszárnyat szirmot pihéket
s amint a Hold halad
a csöndre órám ketyegése
szerel karmokat

háborús övezet lett ez az éj
fekete és fehér tábornoka
ülök magányom közepén
és mindkét sereget rendezgetem
Magam
Velem

(hiába)

Istenem
hány virradat férne ekkora éjszakába

*
...pedig ott volt a tábla

ÖNMŰKÖDŐ AJTÓ

mégis kiléptem
és rám csukódtam

most itt vagyok kulcs nélkül
Nakonxipánban a hóban

nem fázom
talán nincs is hideg
(vagy viszonyítási alap)

Hercegnő lebeg a mellvéd felett
és aki voltam játszani hív a kisgyerek
most ő az egyetlen barátom
csúszkálunk színes palettákon

neki mondogatom
nyár van
nyár van
ám a piciny fehér méhek
zümmögnek tovább

Nakonxipánban
hull a hó

*

szóközökben megfeneklett csend
evezője-törött mondatok
kikötő nélküli színek
de bennem az utazás éhe
szárnyakat növeszt

s futok futok
hogy magam alá gyűrjem a valóságot
és felemelkedhessek végre

csupán Nap-közelben érthető
a zuhanás veszélye

előbb egy-egy toll
kioldva alá pörög
mégis föl föl
tovább

(de a nővér mosolyogva mondja
megjött az ebéd Lajoska)
és megint SZIGET az ágy

*

percek fény és hanghatásait
színekké szublimálom

ecsetem szőre éj
palettám álom
testem vakkeret
lelkem a vászon

kopp-kopp-kopp
s egy árverésen
elkel a halálom

*

néhány óra még
s az első Napszelet
végig gurul az asztalon
és ketté fűrészeli
a nem-csobbanó Ladikot

néhány óra még és láthatom
szobám sarkában mennyit haladt
a Párkapók
néhány óra még hogy újra halljam
a fatorkú cinegét
( a fülemüle tökéletes énekét unom)

mert megmerítkeztem az éjszakában
mindig minden éjszakában megmerítkezem
virrasztásköpenyben járom Álmok útjait
a bolond iránytű nem csitul szívemben
az eltévedés félelme sem rémít engem
hiszen kisiklott vonatnak a pályaudvar emlék
de minden következő állomás vágya benne ég

...csupán néhány óra még...

*

csukott szemmel
(gyakorlásként) morzsákat tapogatok

egy kettő vagy három lépésnek nevezem
a szoba tárgyait  (kettő a szék)

ez megszokható
de a mind gyakrabban rám törő szín-nélküliség
(mikor füst a világ)
nehezen

néha nyílnak még bennem
rózsák és orgonák
s sziporkáznak kaleidoszkópok

de a zsákutcába szorult a fény
hiába tolatna már
falat emelt a retinám

és hirtelen
a Semmi elkezd történni velem

*

csöngetnek
(mint az iskolában)
kedd délután
ismét séta lesz
és járhatunk
körbe-körbe párban
talán az udvaron
(hisz nyár van)

készülődök lábam
már leér a kőre
de visszahúzom
akár a macska
ha vízhez ér
ma nem megyek
hiába szólítanak
hajlongok
hátra meg előre

és hallom
EZ
itt marad

igen
akár egy tárgy amelyre
12 éve rakódik a por
s hogy csillog alatta
már maga is letagadja

kedd
körbe-körbe
kinn
csoszog a csapat

*

apad a folyó
tengert érni reménytelen
lékelt papírhajók verődnek
p a t a k-köveken

de lassan elsüllyed ez a víz is

sivatag közepén nagy
zománcos lavór-oázis
a csöndnek pálma-árnyéka van

------(Gyula centis betűkkel
írt egy verset nekem
- így látom - de nem értem benne
magam)


Kép: Gulácsy Lajos: Önarckép

Dalí levelei Freudnak

elcsábított hogy beleforgasson magamba
Salvador-Dalí-mázba forgasson
engemmé tett az isteni NŐ
óriási négyzetrácsos lapáton
párzó kések voltunk szeretők
sikolyokra hasadt a hajnal
s mikor lefutottunk a partra
az álszent halászfalut meztelenségünkkel
összekaristoltuk
egy kavicsra álltam és
visszahajtogatott szárnyaim kibontottam
emelkedésem képe bennem tükröződött
könnyű tollak asszonyom érintései suhogtak
szálltam

*

ma megpróbáltam verset írni
miközben Gala körbe-lüktetett
betűket róttam szoknyaszélre
A-tól Z-ig néztem körhintaszékeket

még alig volt hajnal ám délután lett
mert az piroslón izzik (asszonytenyér)
és azon másként sülnek a napi tervek
(az állvány földőlt a vászon fehér)

s én néztem amint pillái lehunyva
(válla csípője combja hogy mondjam el)
aludt elomlón mint ki beleunva
a kéjbe párnák békés völgyében pihen

mint aki nem akar mást csak szenderegni
testünk-pattintotta ős-szikrák alatt
éppen a spalettát próbáltam résre nyitni
mikor Gala ezer kezével átfonta nyakamat

*

nagy kék általános
napok után tegnap
a kikötőben három
tervem kihajózott
nem tudom vissza-
térnek-e az útról
érdektelen hiszen
olyan játék résztve-
vői melyeket még
ki sem találtam
hiszen a tenger is
az én ötletem volt
távol egy sirály röp-
téből engem aláz
egy részeg augur
miközben nekidő-
lök a sziklának
melyet belülről
Jézus próbál
Máté evangéliu-
mába lökni dőlök
furcsa nem emberi
szögben látod ez az
mert leírva is elég
hülyén néz ki hogy
kilencvenfokos élet

*

behúzódok ide ebbe az
alig-jelölt lüktető Időbe
jégeső vagyok mit sem
használ ellenem
esernyőm hiszen saját
zuhanásom tovább
darabol apró meghatároz-
hatatlan részletekben hullok
de ki látja mindezt
ebben az éjszakában
mikor denevérek Top
Secret röpte is kifecseghető
ám nincs félnivalóm
mert Gala belém operálja
az öröklétet hiszen nem
fiókos akt Ő vagy fotelszáj
melyen kényelmesen
megpihennek a csókok

*

ki tudta mi mikor és hol
ki miért épít mólót és nem hidat
Anyám jaj én én a Te égre-tárt
tenyeredből hullottam ide
a Te kétségbeesett fohászod
vagyok mit velem kértél értem
hogy fogaskerék legyek
mások egyszeregyre-járó lomha
gépezetében
jaj Anyám mégis szögletes kerék lettem
idegen nékem a gurulás szállok
Anyám hús-vér-por vagyok
a mindennapi szélvészek közepette
ne imádkozz értem Anyám mert
gyönge vagyok és meghalnék
összekulcsolt kezeid satujában
látod itt van nékem a másához-hűtlen
asszony kinek az öle tűz és szava
lajtorja önnön padlásom előtt

*

a halászok hálóikat
mindennapokból csomózzák
keddet szerdához szorosan
vélik az Idő  nem férhet át
a hézagokon (szentül hiszik ezt)
és néha dalra fakadnak bennem
mert szeretnék  leljek otthonra itt
ezen a parton
így lettem háló kedd és szerda közt
melyben a látomások fönnakadnak
a halászok  pedig mit sem sejtve
belém halásszák a valóságot
de én (hogy megóvjam a csütörtököt)
ezt letagadom

*

tegnap a játszótéren
(mozi helyett oda járunk)
órákig néztem
amint le-föl le-föl lágyan
Voltaire vigyora
libikókázott Gala mosolyával
s bár a nappalt piros téglákkal
a délután már befalazta
mégis ablak nyílt az égre
a csönd hóna alól kigördült egy csillag
és akár1929 éve fölsírt a Csecsemő
József bennem esett térdre
ma mégis tépőfogakat festettem
a bárány tekintetébe

Vén tengeri medve

1

Ez is sík vidék. Bennem mégis
jegenyés út, biciklinyom, tyúkok,
gyík a ház meszelt falán. A távolban
torony, de haragszó helyett ütemes
fények. Kék mezőn hullámfüvek.
Szöcskék híján repülő halak.
Rum-marta hang kiált: végre föld!
Mégis ezt hallom: kész a reggeli.
Anyám hangja sirállyá változva
suhan s én nézem, amint
fölszívja a horizont itatósa.

2

Elmenni, jönni. Kocsmák. Kikötők.
Te vársz, ő vár. Nem vár senki.
Albatrosz. Hullámok. Horizont.
Zátonykaréjjal óvott szigetek.
Kérges tenyér. Kérges lélek.
Tülekedő történetek. Kalózok.
Vászonba varrt társak csobbanása.
Cápák. Sirályok. Delfinek.
Már nem tudni kint, vagy bent világít,
közel vagy távol van a fény,
de erős határozott támpont. Vezet,
mert nélküle reménytelen.

3

Mikor az albatrosz röptére figyelek,
miért is gondolnék a hajó aljára tapadt kagylókra.
Mosolygok: ismét szigetnek néztem a bálna hátát.
A vitorlák suhogása nem a vihar előjele,
gyors haladásom jelzi. Mozdul bennem a cél,
az utazás mámora bódít. Föl sem tűnik,
egyre magasabbak és szeszélyesebbek a hullámok.
Mire félni kezdenék, már túl közel a zátony.
Próbálok a sziget partjáig úszni.
Dobál a víz, és akkor egy pillanatra,
megpillantom a kagylókat a roncs hasán.