Salvation part 1.

Még mindig éreztem az érintését a bőrömön, amint láthatatlan sötét jegyként izzott fel. A késő éji szél csiklandozta az arcomat, s hosszú vörös hajam úgy lobogott, akár egy zászló. Innen, a vár legmagasabb tornyának az erkélyéből nézve minden olyan más volt. A keskeny utcák elnéptelenedtek, hiszen egy ember sem lépkedett már ilyen kései órában a szürke a macskaköves úton, és az egyetlen fényforrás is a tér közepén megvilágított halkan csobogó szökőkút volt. A telihold jutott eszembe, ami számomra egy újabb eltelt hónapot jelentett, s a gondolataimban újra meg újra csak ugyanaz a kérdés kavargott: vajon hányszor lesz még alkalmam megcsodálni, ahogy ezüstös árnyékot vet a szökőkút vizén? Túl sokszor, s ez keserűséggel töltött el.
    Az elszenvedett emlékek hatására lúdbőr pattogzott a két karomon, és hófehér bőröm még mindig Gordian undorító illatát árasztotta magából. Néhány perccel ezelőtt még a vérvörös selyemágyneműben feküdtem és engedtem, hogy úgy határozzon az ő számára kiszolgáltatottá vált testemmel, ahogy neki tetszik. Tűrtem, ahogy csókokkal halmoz el, néma maradtam, amikor férfiasságával egyre mélyebbre küzdötte magát bennem, ám amikor az ő száját egy elégedett sóhaj hagyta el, addig én belülről, s ha volt nekem egyáltalán olyan, a lelkem mélyén sikoltottam. Minden éjszaka után Gordian azt suttogta a fülembe: Mila, szeretlek.
    Nem, neki fogalma sem volt, hogy ez mit jelent. Ha szeretett volna, nem mocskolta volna be a testemet, miután az első csillagok felragyogtak az égen. Ez nem szerelem volt, hanem a mindenkit elvakító birtoklási vágy, és ő már lassan száz éve tartott fogva ágyam selyemtakarója és a teste börtönében. Hogy miért viseltem el ezt? Mert én tudtam, milyen valakit szeretni és érte feláldozni magamat. Mindent érted tettem, Ronan...
    Nem akartam, a gondolataim mégis önálló tudatra ébredve kínoztak engem a kedvesem emlékével… Úgy tartott a karjaiban, akár egy törékeny nőt, akit egyetlen érintésével a halálba küldhetne. Amikor puha ujjbegyei az arcomra vándoroltak, olyan volt, mintha a hűs nyári szellő cirógatná a bőrömet. Akárhányszor megcsókolt, gyengéden kóstolgatta az ajkaimat. Régebben ezekre az érintésekre létszükségletként tekintettem, ma már hálát adtam minden egyes egyedül töltött percért, amikor nem kellett megjátszanom magamat. Ilyenkor egy belső késztetés hatására úgy éreztem, hogy sírnom kell. Oh, azok a buta könnyek! Az emberek, ha szomorúak, sós könnyeket hullajtanak, vagy a szívük sajdul bele a fájdalomba. De nekem nem volt dobogó szívem, már érzéseim sem, hiszen a vámpírok erre képtelenek. Nem tudjuk kifejezni az érzelmeinket, vagy ha mégis, az csak erőszakos cselekedeteinkben mutatkozik meg. Olyanok vagyunk, akár egy gyönyörűen megmunkált éjfekete márvány szobor, ami ugyan látszatra tökéletes, csak éppen belülről üres és jéghideg.
    Csendességemből egy látomás riasztott fel hirtelen. Még ennyi idő elteltével is, de meg kellett kapaszkodnom, és noha már kétszáz éve, hogy utoljára dobbant volna a szívem, majd a rengeteg vámpír képességgel együtt megkaptam a jövőbe látás kétes ajándékát is, a vízió olyan erős volt, hogy meg kellett kapaszkodnom. Az idő lelassult, a körülöttem lévő világ megszűnt létezni, majd az előrevetített és nem is olyan távoli jövő képkockáinak lettem részese.
    Egy férfi, egy vámpír, aki a bokrok között suhant a bosszútól vezérelve. Újabb kép következett, már egy vár falán mászott fel sebesen, miután megölte a tíz vámpírból álló őrséget.
    Oh, nem, az nem lehet...  Még mielőtt sikolthattam volna, hatalmas és hűvös tenyér némított el, míg egy másik kéz az enyémeket tartotta béklyóban. Kissé meleg lélegzete, mely vad hörgéssé változott, némiképp megrémített. Ijedten kapdostam a tekintetem, de nem láttam semmit, csak a sötét éjszakát. Meg fogok halni, az egyik felem ezt akarta, már átengedtem magam ennek a szoros ölelésnek, mely most a nyakamra siklott cseppet sem gyengéden, hisz Ronan nélkül nem volt értelme tovább itt maradnom. A másik énem még harcolt azért, hogy tovább küzdjek. Sosem tudhattam meg a döntésem következményét, mert abban a pillanatban, ahogy vaskos ujjai belemartak a torkomba, két alak robbant ki az ajtón, majd leszedték rólam a támadómat. Valósággal fuldokoltam, a köre rogytam, de a betolakodó földöntúli ordibálását így is tisztán hallottam.
    - Meg fogsz halni, megfizetsz mindenért. Engedjetek!
    Nem akartam látni azt, aki az életemre tört, mégis, valami megmagyarázhatatlan erő hatására pillantásom a földön vergődő alakjára siklott. Két, vörös egyenruhába bújtatott vámpír fogta őt közre, de így is nehezükre esett ott tartaniuk őt. Meztelen felsőteste hullámzott a benne tajtékzó erőtől és dühtől. Megrészegültem a látványától, ám ekkor, szinte a semmiből, Gordian éjfekete köpenyének suhogását hallottam, és a következő percben már a karjaiban tartott.
    - Mila, kedvesem, itt vagyok – mormolta miközben magához szorított. Én legszívesebben elhúzódtam volna tőle, utáltam a közelében lenni, ha testem az övével érintkezett.
    A vámpírt már felállították, de ő sziklaszilárdan állt ellen, vadállat módjára üvöltözött. Eddig szemhéja vasfüggönyként védte szeme világát, de amint kinyitotta, rubinvörös írisszel találtam szemben magam, mely olyan intenzív volt, akár a pokol lángoló tüze.
    - Vigyétek a kriptába! – parancsolta Gordian hidegen.
    Ennek örülnöm kellett volna, hisz ha valakit odaküldenek, akkor a még hátralévő életét már csak elszenvedni fogja, és nem leélni, az elégedettséggel szemben azonban csak szánalmat éreztem. Pontosan tudtam, mit jelent ennek a helynek a vendégszeretetét élvezni, azt, hogy ez Amara játszótere, ahol kiélheti beteges hajlamait. Gordian nem hiába bízta őt meg az ellenszegülők kínzásával, annak ellenére, hogy Amara még csak tizenöt éves volt, amikor a teremtője megmentette őt a haláltól. Ötszáz  vámpírként eltöltött év pedig eltörölte gyermeki mivoltát, és tökéletes gyilkoló gépet faragott belőle. Gordianhez is csak később került, és ami a kezdetekben még az apai szeretetről szólt, azt később felváltotta a szenvedélyes, majdhogynem beteges szerelem, amit az ura iránt érzett. Ölni is képes volt érte, ám ezen túlmutatva vágyait és keserűségét a vámpírok kínzásában élte ki. Ha nem tett volna annyi szörnyűséget, talán még sajnáltam is volna.
    - Később lesz gondom a vendégünk méltó üdvözlésére. - Gordian ajka mézes-mázos mosolyra húzódott, melyből egy valamit lehet sejteni: Megbánod még azt a napot, amikor megszülettél.
    A két őr, mint engedelmes bábú arrébb vonszolták a támadómat, aki továbbra is dühöngő bika módjára hörgött és vonaglott. Gordian tekintete fagyos volt, akár egy jégtömb, de azonnal megváltozott, amint hűséges gyermeke, Amara lépett a szobába.
    - Dulakodás hangjait hallottam, azonnal ide siettem, de amint látom, még mindig elkél a segítség.
    Mily büszkén hajolt meg ura előtt, akár egy parancsra éhezett szolga. Hirtelenszőke haját szoros kontyba fogta, mintha ezzel idősebbnek hatna mások szemében. Akárhányszor láttam őt, valami megmagyarázhatatlan fájdalom kerített hatalmába, de amikor előttem is meghajolt, azt inkább hűségből tette, mintsem saját akaratából. Gordian ugyan megtiltotta, hogy akár egy újjal is hozzám érjen, de titkon örült, ha tűrőképessége határit rajtam keresztül feszegethette.
    - Gyermekem, a gondjaidra bízom az idegent, tégy vele, ahogyan jónak látod rendelkezett nagylelkűen a város ura.
    - Oh, igen!
    Amara szeme szinte csillogott, szikrázott a tenni akarástól, s amint kezeit fölemelte, a vámpír, aki eddig úgy látszott, hogy lecsillapodott, a földre rogyott. Meztelen felsőteste hullámokat vetett a szenteltvíz zsigerekig hatoló cseppjeitől, az agóniába merülve hadakozott a fájdalommal. Ordított, és egyfolytában egy nevet hajtogatott: Rose.
    - Ne, engedd el! - nyúltam volna a támadóm után, de Gordian kezei a csuklómra fonódtak, magához fordítva a testemet. A fejemmel még ellenkeztem, de hasztalanul.
    - Amara, talán nem ez a megfelelő hely és idő erre - intett határozott nemet a fejével,  mire a fiatal vámpír lány újfent meghajolt előtte, mielőtt sötéten vöröslő köpenyét meglobogtatva távozott volna az őt szorosan követő két őrrel és a már halálra ítélt vámpírral.
    Noha nem tudtam róla semmit, csak hogy a bosszúja hajtja, akár gépezetet az olaj,  úrrá lett rajtam a kíváncsiság, hogy megismerhessem a történetét, de legfőképpen, hogy megtudjam, ki is az a Rose.
    - Sajnálom, hogy ilyen szörnyű megrázkódtatást kellett elszenvedned – utalt a fogva tartóm a támadásra, miközben végigsimított az arcomon, amitől a hideg is kirázott.
    - Nincs szükségem a szánalmadra – vágtam neki vissza kimérten. - Jobban érezném magam, ha már halott lennék.
    - Ne mondj ilyet! - Gordian szemein egy percre keserűség suhant át, és elengedett engem. - Mila, kedvesem, mit kell még tennem, hogy szeress engem? - kérdezte csüggedten.
    - Nincs olyan e világon, amiért én képes lennék téged szeretni - válaszoltam dühösen.
    - Mila, olyan hihetetlenül csodálatos nő vagy, akivel még nem találkoztam hosszú életem során. - Vékony, csontos ujjai végigszántottak az ajkaimon, de én elfordítottam az arcom. - Azért, hogy az enyém lehess, a fivéreimmel hadakoztam, s egyetlen érintésedért, amely a szívedből jönne, majd’ megveszek.
    - Olyan dolog után vágyakozol, amit soha nem fogok megadni neked – vágtam közbe gúnyosan, mire ő biccentett egyet, ám ekkor a tekintete elsötétült, a szeme vörösen felizzott, és az államat megragadva kényszerített, hogy rá figyeljek.
    - Ne feledd, hogy csupán egyetlen szavamba kerül, és halhatatlan szépséged fátylát egy karó döfi keresztül. Nem fog érdekelni az irántad érzett gyengéd érzelmem. Ahogy most a szeretőd tudok lenni, úgy a gyilkosoddá is válhatok. Vigyázz, mit beszélsz, mert nem csak a saját életeddel játszol! - sziszegte, majd több száz éves erejét latba vetve felpofozott. Az ütése sziklakánt csapódott az arcomhoz, a földre estem, s innen, a méltóság legaljáról tekintettem fel rá.
    - Takarodj! - mutattam neki utat, ő még hezitált, a kezeit nyújtotta volna, de rávicsorogtam, és nem kellett sokat várnom, hiszen nem esedezett a bocsánatomért, egyszerűen csak magamra hagyott.
    Tehetetlen dühömben a kőpadlóban hagytam öklöm lenyomatát, forrt bennem a bosszúság, amiért gyenge voltam. Gordian tisztán és világosan a tudtomra adta, hogy a tűzzel játszom, és a lángjai nem csak engem égethetnek meg, hanem Ronant is. Összegömbölyödtem, mintha így könnyebb lett volna elviselni akármit is. Szemeim lustán körbepásztázták a szobát,  az arany szálas tapéta a mennyezeten függő hatalmas kristálycsillár fényétől csillogott, az előttem álló kandalló mélyében hamu parázslott, és a falon körbe-körbe festmények idézték fel a régi kor hangulatát. Ha nem egy kalitkaként tekintettem volna rá, még talán el is bűvölt volna. Mégsem felejthetem el, amiért itt vagyok, amiért itt kellett lennem! Inkább lehunytam a szemem, abba az illúzióba ringatva magam, hogy alszom, sőt álmodom, s ebből az édes öntudatlanságból senki sem ébreszthet fel…

Az áldozat

Jeges esőcseppek karistolták végig az elszánt katona arcát, miközben zsákmányát hurcolta keresztül a kavicsos tengerparton. Hajában mocskos keze nyomát hagyta a vérrel színezett föld, szemeiben a pokol kénköves lángjai csaptak magasra, s arcán az izmokat a düh fogta béklyóba. Határozottan tartott célja felé, és egy pillanatra sem fogta el a vágy, hogy egy percre megpihenve, tekintetét végigjártatva a tájon, elmerüljön a lenyugvó Nap narancs hullámainak tengerében.
    Nem, ő most harcolni akart, szembeszállni a bátorsággal és erélyességgel, szíven döfni az átkozott lelket, akiben e két jellem otthonra lelt. Pedig a lány még élni akart, fiatal testét hófehér menyasszonyi ruhába bújtatni, majdani férjét boldoggá tenni, végül gyermekeket szülni. A háború azonban közbe szólt, az életet legyőzte a halál, és az embereknek többé nem volt elég, amit magukénak tudhattak.
    Akárcsak a fiatal katonát, akit egy szigorú apa nevelt engedelmességre és hazaszeretetre, nem elégített ki a haza nevében kiontott emberéletek. Dicsőségre szomjazott kegyetlenség szítta szíve, ám legbelül, ahol sötétség honolt, az egyedüli fényforrás az a reménysugár volt, mely minden pontosan végrehajtott parancs után pislákolt fel benne. Franz bármit megtett volna egy kedves vagy elismerő atyai szóért, ő kevéssel is beérte, hiszen hamar elvesztette az anyai kéz oltalmazó melegét. Akkor sem ellenkezett, amikor a francia vidékre törtek be, hogy felkutassák a békés kis falu házaiban bujkáló árulókat. Nem érdekelte, hogy családok életét fogja feldúlni, csak mert a hazugság szikráit vélte felcsillanni a szemükben. Az engedelmesség súlyos láncai csörögtek a csuklóján, és a kulcs nem volt más, mint feljebbvalójától az apjának küldött egy üzenete, amiben csupán egyetlen szó állt: tökéletes.
    Miközben fegyverét a magasba tartva menetelt társaival is ez lebegett a szeme előtt, bár látását kezdte elhomályosítani a rémült embertömeg, ami fékezhetetlen csordaként vonult ki az udvarra. A hímek mellüket düllesztve védelmezték családjukat, a nőstények pedig egész testükkel próbálták elrejteni kicsinyeiket, persze hiába. A katonák tudták, hogy a sok hófehér arc mögött ott bujkál a fekete lelkű áruló, s nekik az a feladatuk, hogy rájöjjenek, kik is lehetnek azok.
    Elaine is érezte a lelke mélyén, hogy a szerelem, legyen az bármennyire tiszta és igaz, soha nem fogja tudni elfeledtetni vele azt a szörnyűséget, amit tenni készült. Ephraimmal első találkozásuk emléke boldog pillanatokat csempészett azokba a röpke percekbe, míg a heves szívdobogása éles harangként kondult meg a mellkasában. Egyre csak az járt a fejében, hogy Isten nem hiába küldte hozzá Ephraimot, kivel sorsukat arany betűkkel írták fel az égre. Hogyan is ellenkezhetett volna a féltés és óvás ősi ösztönével, mely akkor buzgott fel benne, amikor  a maroknyi német csapat fegyverdördülések közepette rontott a falu embereire. Nem a haláltól félt, hanem a megszámlálhatatlan percektől, amiket egyedül kell eltöltenie, és annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg, kész volt feláldozni a szomszédait, a barátait, de még a családját is.
    Franz szinte a csontjaiban érezte a vihar mágneses erejét, melytől égnek állt tarkóján a szőr, és bármennyire is tiltakozott a teste, a parancsot nem szeghette meg. Mielőtt belépett volna a kis nádtetejű ház  ajtaján, utolsóként még felpillantott a baljós szürkében játszó égre, ahonnan tengerkék szemébe felhős fészkéből kiröppenő esőcsepp hullott.
    A nappaliba érve megcsapat orrát a frissen faragott fa illata. A gyermekkorára emlékeztette, amikor az apja először adott kést a kezébe, hogy azzal formáljon az élettelen fadarabba életet. A halál mégis durván lökte ki kezéből a pengét, hogy más útra terelje a fiatal elme leleményességét. Halott anyjának koporsója az ő és apja keze nyomát dicsérte, s a könnye, amit érte hullajtott, láthatatlan, finom selyemként vonta körbe a fa ridegségét. A sarokba pillantva azonban nem koporsót látott, hanem bölcsőt, melyet piros rózsák díszítettek, és Franz már akkor eldöntötte, hogy ha mindenkit is, de a csecsemőt, akié e fekhely, nem fogja megölni.
    Már-már kezdték átvenni az újonnan jött érzelmi a józan esze felett az irányítást, amikor neszezésre lett figyelmes. A szobából egy alakot látott közeledni, már a ravaszt is felhúzta, célra tartott, hogy majd szíven találja a bujkálót, amikor egy női sziluett bontakozott ki a sötétségből. A lány nehéz bádogedényével egyensúlyozott, hóna alatt szürke rongy lapult. Ruhája valaha zöldben pompázott, ám az idő múltával halványodott élénksége. Az arcát egyelőre eltakarta a félhomály, de mire elé ért, az ablaküvegen átszűrődő kevés fény engedni láttatta fiatal arcát, íves szemöldökét és sötétbarna szemeit, melyek tökéletes összhangban álltak sötétebb tónusú göndör hajával. Próbált nyugodtságot erőltetni görcsös izmaira, de míg lehajolt, hogy sikálni kezdje a padlót, fél szemét a katonán tartotta.
    Mostanában gyakran dúlták fel németek a faluját, így már nem jelentett újdonságot számára a sok szőke, kék szemű férfi, ám aki most őt tüntette ki csodálkozó figyelmével, más volt. Világoskék írisze drágakőként csillogott a gyér félhomályban, és amikor találkozott a tekintetük, Elaine érezte, hogy a sok vért kioltó harcos a lelkébe lát. Félelem fogta el, az ajkai megremegtek, majd önkéntelenül pillantott a padlóra, és bár még csak ő tudhatta, hogy a deszkák alatt Ephraim lapul, talán túl sokat engedett sejtetni egyetlen félrecsúszott pillantásával.
    - Miért van még mindig itt? - szólalt meg kisvártatva Franz.
    - Nincs semmi takargatnivalóm, így hát semmi értelme, hogy kivonuljak az udvarra. Különben is, vár rám a házimunka – felelte vállvonogatva Elaine, majd felegyenesedett.
    A férfinek nem kerülte el a figyelmét a lány bőbeszédűsége, és talán annak is megvolt az esélye, hogy az előbb nem véletlenül fixírozta annyi ideig a padlódeszkákat.
    - Vagy éppen ellenkezőleg! Szökött foglyokat rejteget, és azzal próbálja meg elterelni a figyelmemet, hogy lyukat beszél a hasamba.
    Elaine a nyakát nyújtogatta idegességében, Franz pedig örült, hogy hallgatott az ösztöneire, és tudatta az előtte álló lánnyal, hogy esze ágába se álljon cselhez folyamodni, mert azt észre fogja venni.
    - Kutassa csak át a házat, itt bizony senkit sem fog találni.
    - Sétáljon a falhoz! - utasította őt keményebb hangon, fegyverével a szeme közé célozva. - A kezeit kulcsolja össze a tarkóján, majd álljon terpeszállásba!
    Ha pár órája még arra esküdött, hogy bármibe kerüljön is, ő megmenti a szerelmét, hamar megfordult a fejében, hogy könnyen áldozattá válhat. Remegő térdel lépkedett, nagy kortyokban szedve a levegőt. Izzadt tenyérrel támasztotta a falat, de félt megfordulni, nehogy idő előtt találkozzon a kéjsóvár tekintettel. A szíve majd meghasadt, hogy az ártatlanságát, melyet Ephraimnak tartogatott, most könnyen elragadhatja ez az idegen, és neki esélye sem lesz ellenkeznie. A könnyei eddig engedelmes szolgaként tettek eleget erős akaratának, ám az érzelmei heves lázadozásba kezdtek, így már nem tudta visszatartani a cseppeket, hát szabadjára engedte őket.
    A következő pillanatban hideg puskacső hűsítette le tűzforró nyakát. Franz zajtalanul jelent meg mögötte, hogy végleg megtörje a lányt. Arra számított, hogy esdekelni fog az életéért, és önként adja a kezére a munkatáborból megszökött foglyokat, ám a lány tökéletes némaságba burkolózott. Csak az a pár csillogó könnycsepp keltett zajt,  amint hangos koppanással a földre hullottak. A pszicho terror elérte a célját, az alany megtört, aztán eldördült egy lövés. Gyereksírás hangzott fel, jajveszékelés támadt, majd egy nő fájdalmában felordított. Elaine lehajtott fejjel állt, kezei a törzse mellé csapódtak, amikor anyja hangjára ismert. Vajon kinek a fejébe fúródott a lövedék, melyik szerette az, akit siratnia kell?
    Franz újfent az emlékeibe temetkezett. Viszontagságokkal teli életében kevés örömre lelt, és amikor senki sem látta, utat engedett a könnyeinek. Látva a lányt, ahogy magába roskadt, saját magára ismert benne. Gyengéden a kezéért nyúlt, apró köröket írva le a kézfején, majd maga felé fordította.
    - Hogy hívnak?
    - Elaine – dadogott a sokktól a lány.
    - Szép neved van, Elaine – mosolygott rá szelíden. - Az én nevem Franz – nyújtott neki barátságosan kezet, aztán közelebb hajolt hozzá. - Jól figyelj rám, kérlek! Tudom, kit rejtegetsz a padlódeszka alatt. Ha azt akarod, hogy ne halljon meg több ember, csak mert Te feláldozod magad érte, akkor azt kell tenned, amit mondok, mert egyedül én segíthetek neked – suttogta bizalmasan a lány fülébe, ám egy valakivel nem számolt: a kétségek között hányódó Ephraimmal.
    Halk neszezést hallva megpördült a tengelye körül, ám a következő pillanatban egy férfi magasodott fölé, ökleit a magasba tartva, gyűlölettől szikrázó szemekkel.
    - Mocskos fritz, a magadfajta miatt kell menekülnünk – vicsorgott vészjóslóan, majd jobb öklét Franz arcába mártotta.
    Ephraimnak már csak annyi ideje maradt, hogy a kábulattól magába roskadt szerelmét kézen fogja, hogy megszökhessenek, de már az sem volt elég. Franz ujja tökéletesen simult a ravaszra, miközben leadta halálos lövést. A vérrel vegyült gerincvelő rózsaszínes cseppjei zápor módjára hintették be a szobát, miközben Elaine sikolyai visszhangoztak a falakról.
    A katona megsemmisítette az ellenséget. A lány féreg módjára tekergőzött, körmeivel a kérges deszkába vájt, így araszolva az ajtó felé, majd amikor először szippantotta be a friss levegőt, már négykézláb egyensúlyozott tovább. A férfi pedig jogosan hihette, hogy szökni készül.
    - Megölted őt, megölted – bömbölte a szeretett férfitől megfosztott szerelmes, majd arcon köpte a halál szőke hajú, kék szemű angyalát.
    Egy ideig a földön viaskodtak, az arcukat a sebeikből folyó vér és sár lepte be.
    - Elég legyen! - rikkantotta el magát az ezredes, majd kicibálta Elaine-t Franz öleléséből. - Schulze, álljon fel!
    - Igen, uram!
    - Mit művel? Hagyja, hogy egy koszos cseléd játszadozzon magával? Szánalmas – köpött a földre megvetően.
    Franz-ban ekkor valami összetört. A tökéletesség illúziója egyszerre szertefoszlott, és ő ott állt megszégyenülve a parancsnoka előtt. Jeges rémület cikázott fel a gerincén, amint rájött, hogy ha ezt az apja megtudja, örök életre elpártol tőle. Vissza kellett hát szereznie a becsületét...bármi áron.
    - Uram, félreérti a helyzetet. Eszem ágában se volt elengedni, csak egy kis szórakozásra vágytam – magyarázott blazírt arccal. - A zsákmány mindig akkor a legédesebb, ha meg kell érte szenvedni – húzódott gúnyos mosolyra a szája.
    - Látja, ebben igaza van. Akkor hát mire várunk, kezdődjön a  vadászat! - Fegyverével a lányra célzott, majd lőtt.
    Elaine-nek nyomban cselekednie kellett, ha azt akarta, hogy a következő golyó se találja el, ezért utoljára még visszanézett az édesapját sirató családjára, aztán futni kezdett az életéért.
    Franz rögvest utána vetette magát, de némi előnyt adott neki azzal, hogy nem teljes erőbedobással küzdött, ám amint a partra értek, jó vadászhoz méltóan csapott le rá. Jeges esőcseppek karistolták végig az  arcát, miközben zsákmányát hurcolta keresztül a kavicsos tengerparton...
    A villámok karmok módjára vájtak a puha homokba, éles hangjukba a lány sikolyai vegyültek. A férfi durván a földre lökte őt, hullámos haját a víz simította ki, miközben pihegve nyeldeste a cseppeket.
    - Mindent elrontottál! - mutatott rá Franz kétségbeesett arccal. - Segíteni akartam, hagynod kellett volna – rázta meg a fejét, majd a lány elé vetette magát. - Ahogy megjelentél az ajtóban, egyből elbűvöltél. Gyönyörű vagy, Elaine – simogatta meg az arcát. - Érted még az elveimmel is szembeszálltam volna, de az a bolond mindent elrontott, és neked most miatta kell meghalnod.
    Franz könnyek között omlott Elaine karjaiba, ujjaival görcsösen kapaszkodott a szűzi testbe, ami kősziklaként állta a könnyek hullámait. Mindketten megtörten, szinte öntudatlanul ölelték egymást, a gondolataikat elfújta a szél, az érzelmeiket elmosta az eső. Kettejük közül azonban a férfi volt az, aki elvesztette az eszét. Szeretetet érzett a lány iránt, de a megaláztatást, amit miatta kellett elszenvednie, képtelen volt elfeledni. Sűrű pókháló módjára fonta be lelkében azt a kicsiny sarkot, amit kegyhelyként alakított ki ennek a francia a lánynak, ám ő becsapta, megszégyenítette őt a társai előtt, és nem volt más kiút, csak az, ha megöli őt. Finom kezekkel nyúlt a pisztolyáért, mintha csak porcelán tányért fogna, ujjai Elaine nyakszirtjére vándoroltak, aztán lőtt egyet, és utána még egyet...

Végtelen körforgás (KK-N)

   

    Mit is jelent családban élni? Ha ezt a kérdést egy óvodás gyermeknek tesszük föl, nyilván nem szociológia magyarázatot várunk, mindinkább egy színes rajzot, amin apa, anya, a testvérek és a nagyszülők kedvesen mosolyognak a családi ház előtt, amelynek szilvafa gyökerezik az udvarán. Ők így látják mindazt, amit a felnőttek már felelősséggel és kellő odaadással óvnak és szeretnek. Azt hiszem, sőt teljes bizonyossággal állíthatom, hogy egészen tizenöt éves koromig úgy vetítette elém a képzeletem a családomat, mint ahogyan azt óvodában rajzoltam le zsírkrétával. Majd elérkezett az életemben az a csalódás, ami végleg a felnőtté válás rögös útjaira taszított.

     Hiszen mit érezhet egy kislány, aki már soha többé nem rajzolhatta le úgy az apukáját, hogy tudta, csak meg kell mutatnia neki, és ő majd gyors puszit nyomva a homlokára elmondja, mennyire szereti. Nem, egyetlen filctoll vagy zsírkréta sem képes túljárni a halál eszén. A felismerés fájdalmas, az igazság megdöbbentő, az élet pedig kegyetlenül egyszerű és kiszámítható. Ahol becsukódik egy ajtó, ott kinyílik egy másik. Ha valakit elvesztettünk, soha ne törődjünk bele, hogy már nem lehet velünk. Az élet állandó, a természet körforgása akár a körhinta, végtelen és szemkápráztató.

     Gondolnánk, hogy akit életében szerettünk, majd halálakor sirattunk, képes új alakot felvenni? Valami mozgatja, talán a szeretetünk, vagy csak Isten lehelt beléje új életet még egy esélyt adva neki. Az ember, az okos bolond ember után az állatok következnek a hierarchiában, így talán nem meglepő, hogy egymás hűbérurai vagyunk. Isten a fő hűbérúr, mi pedig az állatokkal karöltve az ő hűbérurai vagyunk, ennek értelmében, ha az ember meghal, és ha a sors is úgy akarja, miért ne születhetne újjá állati testben?

     2010 januárjában úgy éreztem, a körhinta lassan beindult. Én, aki világ életemben féltem a kutyáktól, magamat nevetem ki, ha azt mondom, hogy én valaha is bele fogok egyezni abba, hogy a ház tájára egy kutya befészkelje magát. A mosoly pedig, ami megszámlálhatatlan köröket írt le, amikor megláttam a nyolc kis magyar vizsla kölyköt, édesanyámat ámulattal töltötte el. Úgy totyogtak apró lábaikon az anyukájuk után, mint a kiskacsák a kacsamama után. Önfeledten harapdálták egymás fülét, vagy bújtak oda a melegséget adó mamájuk bundájához. Ahogy figyeltem őket, magamra ismertem bennük, aki régen voltam, egy gyermek, aki csak játszani akart és mindenben felfedezni az újdonság varázsát.

     Aztán arra lettem figyelmes, hogy valami apró és most még erőtlen valami a lábam szárát harapdálja, és ahogy lepillantottam, megláttam őt. A szőre itt-ott sáros volt, de ahogy rám emelte gyönyörű tengerkék szemeit, már nem egy vásott kölyökkutyát láttam magam előtt, aki csak úgy nekem esett, hanem azt a kis állatot, akit a társammá fogadok. Ahogy lehajoltam érte, hogy a kezembe fogjam, nem ellenkezett, tűrte, hogy kisbaba módjára babusgassam, és amikor apró nyelvével forró csíkot húzott a kézfejemen, a tudtomra adta, hogy kész velem tartani. ,,Anya, rá van szükségem" - mondtam ki a varázsszót, mire azonnal előkerült egy kartondoboz, így hát engedtem, hadd búcsúzzon el a családjától. 

     Nehéz volt belegondolnom, hogy vajon mit érezhetett. Sírt, abban biztos voltam, kapaszkodott az anyjába, de mindez hiába volt, mert a gazdája elszakította őt a szeretteitől, a játszópajtásaitól, és attól, akinek az életét köszönhette. Az emberek többsége nem is hiszi, hogy az állatoknál a búcsúzás nehéz és fájdalmas, és talán fel sem tudjuk fogni, hogy annak ellenére, hogy ők képtelenek beszélni - vagy csak mi nem értjük őket -, még kifejezhetik a saját nyelvükön az elmúlás torokszorító szavait.

      Így került hát hozzánk a 2009. november 21-én született kis vizslakutya, akinek a Zéta nevet adtuk, igaz, ő magyar, mint inkább görög hős, na de ez csupán csak formalitás az ő esetében. Az első pár hét pokoli volt, nyüszített, nehezen szokott hozzá az új környezethez, és elkeseredésünkben már ott tartottunk, hogy visszavisszük őt, ám mégsem tettük. Most visszagondolva arra az időszakra és a mostani boldog pillanatokra, már el sem tudnánk képzelni az életünket nélküle. Úgy érzem, hogy amikor a ravatalozó ajtaja becsukódott, Zéta megjelenésével kinyílt a vigaszt szimbolizáló ablak, amelyen besütött a reménység napsugara, és annak ellenére, hogy ő csak egy kutya, néha pontosan olyan melegséggel és szeretettel tekint rám, mint annak idején édesapám.

Kísértés

    Ki hitte volna, hogy amióta a nők szavazójoghoz jutottak, sőt engedélyt kaptak rá, hogy végre a férjük segítsége és irányítása nélkül is lélegezzenek, hogy a 21. században még mindig akadályba ütközhettek. Nos, bármennyire is kiábrándító, attól még igaz! A történetem pedig, amit vénülő kezeimmel készülök papírra vetni mintegy memoárként, szolgáljon hát példázatként a fiatal lányok számára, akik mernek nagyot álmodni és a céljaikért mindent megtenni.
    2012 nyarán 21 éves egyetemistaként már pontosan tudtam, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel: írni akartam, csak írni, mindarról, amit már megtapasztaltam és ami még rám várt. Persze semmit sem adnak ingyen, mondogatta egykoron a nagymamám, és bizony én is nagy árát fizettem a vágyaim elérése érdekében.
    Az irodalom tanárom volt a bölcsész kar magyar szakának egyik legjobbja, általános iskoláknak lektorált könyveket, továbbá számos verses kötetet jelentetett meg. Egyetlen hibája volt csak, hogy gyűlölte a nőket. Akárhogy teljesíthettem az óráin, beadhattam neki életem legjobb irományát, a szeme sem rebbent, szinte észre sem vett, és csak akkor húzott elő a fiókból, ha elrettentő példával kívánt előállni. A vizsgákon persze átengedett, hiszen az feltűnő lett volna, ha egyedül csak a hölgyeket buktatja meg, a jó hírére ugyanis gondosan ügyelt. Szívesen tetszelgett a mecénás szerepében, aki segédkezik egy-egy – férfi – diákja pályakezdésében, vagy indított pályázatokat, amelyeknek a nyereménye általában egy ajánlólevél volt a könyvkiadók számára.
     Mint sok más csoporttársamat, engem is a kínálkozó lehetőségek vonzottak, amikor jelentkeztem az egyik ilyen pályázatára. Miután végre elég bátorságot gyűjtöttem, hogy felvéssem a nevemet a résztvevők közé, az asztala elé érve felkapta a fejét, és a jobb szemöldökét gúnyos ívbe feszítve adta a tudtomra, hogy semmi esélyem. 
      - Mit akar?
      - Megmérettetni magamat – válaszoltam magabiztosan.
    - Biztos benne? Ha azt hiszi, hogy holmi nagyravágyó női hősnőről szóló olcsó komédia elnyeri a tetszését a bizottságnak, hát nagyon téved – ábrándított ki jéghideg tekintettel.
    - Még el sem olvasta, honnan tudja, miről fog szólni?
    - Két éve kényszerülök a firkálmányai olvasására, és ez idő alatt még sohasem csalódtam Önben: mindig ugyanazt az unalmas és semmitmondó stílusban összetákolt tucatesszéket adja le. Mit gondol, a kettes osztályzatokat mivel érdemelte ki?
    Az ellenszenve olyan volt, akár egy savval átitatott köpeny, ami a csontomig lemarta a húsomat és kiölte belőlem a remény utolsó csíráját is. Miközben felfirkantottam a nevemet, a könnyeim szépen lassan átitatták az elefántcsontszínű papírt, mire ő elégedetten hátradőlt a székében, majd negédes mosollyal az arcán köszöntötte az újabb jelentkezőt, aki természetesen már férfi volt.
    Amint visszaértem a kollégiumi szobámba, a szobatársam azonnal kérdezgetni kezdett, hogy mi a bajom, s amikor már negyedszer is csak a fejemet ráztam, pár percre rá már azt mondogatta, hogy akármi is legyen az, idővel megoldódik, és nem érdemes miatta sírnom. Igaza volt, bár amikor a folyosón lépkedve meghallottam, hogy összesúgnak a hátam mögött, kedvem lett volna újra könnyekben törni ki, ám mégsem tettem, helyette felszegett állal és szorosan a mellemhez vonva a laptopomat folytattam az utamat a szabadba.
    A természet hangjai, illetve illatai teljesen elvarázsoltak, szinte feltöltődtem a napsugaraktól és a kedvesen dalolászó verebektől. A nyugalom takaróként vonta körbe a megtépázott lelkemet, az ujjaim azonban őrült módjára pattogtak a billentyűzeten. Olyasmit alkottam, amit addig még soha, kiírtam magamból minden keserűségemet és dühömet, az örömömet és a bánatomat. Az érzések olyan színes skálán mozogtak a történetemben, akár a szivárvány színei, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a lenyugvó nap narancs sugarai tükröződnek vissza a monitorom képernyőjén.
    Ha akartam se tudtam volna dolgom végeztéül visszakullogni a szobámba, mert a tettvágy úgy buzgott bennem, akár a vulkáni láva, és nem hagyhattam ezt a biztonságos érzést elveszni, ezért  a tanárom irodájába indultam, mivel tudtam, hogy valószínűleg ebben a kései órában is a fotelébe süppedve olvasgat egy verseskötetet. Mielőtt bekopogtam volna az ajtaján, gyorsan útba ejtettem az irodát, ahol kinyomtatták az írásomat.
    - Szabad! - szólt ki.
    Amikor beléptem, az asztala előtt állt, és egy könyvet szorongatott a kezében. Kíváncsian figyelte minden mozdulatomat, miközben átadtam neki a művemet, azonban szótlan maradt, míg én az idegességemet palástolva hátrasimítottam egy hajtincset.
    - Csak azért, mert Ön adta be elsőként, ne bízza el magát! - térített vissza a realitás talajára.
    - Higgye el, meg sem fordult a fejemben a győzelem – vágtam vissza hetykén.
    - Sosem értettem a női logikát, de Ön még nehezebbé teszi a megértését. Annak viszont igazán örülök, hogy végre rájött a korlátai szűkösségére. Ne is haragudjon, de a női kezek nem írásra születtek, és most igazán visszafogottan fogalmaztam.
    Az arcán elterülő vicsor egyszerre sugallt undort és perverziót. Azt világosan a tudtomra adta, hogy a szerinte gyengébbik nem semmire sem képes, ami az irodalommal lenne kapcsolatos, ám amikor a kéjsóvár tekintete kalandra éhes vándorként járta körbe a testem, kirázott a hideg.
    - Arról azonban korántsem szabad elfeledkeznünk, hogy a nők bizony semmitől sem riadnak vissza a céljaik elérése érdekében – szólalt meg kis idő elteltével.
    Ezután lassan az asztal lapjára helyezte a könyvet, majd felém indult. Az agyamban valamiféle vészcsengő kongott irtózatos hangerővel, és a végtagjaim teljesen lebénultak. Akkor még nem is sejtettem a közeledése valódi okát, de később már világossá volt a számomra, hogy miért simogatta a karomat.
    - Hagyja abba! - utasítottam rendre határozott hangon.
    - Ugyan, kérem, ne játssza a hülyét! Pontosan tudom, hogy mennyire kétségbeesetten vágyik arra, hogy író legyen, és én vagyok az egyetlen, aki ebben a segítségére lehet.
    A felismerés pedig, hogy sarokba szorított, elemi erővel döntött le a lábamról. Egészen kiskorom óta az a cél lebegett a szemem előtt, hogy írónővé váljak,  még az életemet is eszerint alakítottam. Most pedig itt állok, a szívem túlcsordul a reményeimtől, az ereimben azonban a félelem mérge csörgedezik. Tényleg ez lenne az egyetlen megoldás? Hagyjam porba hullni az erényeimet, és engedjem, hogy azt tegyen a testemmel, amit csak szeretne?
    Egyetlen pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy akár híressé is válhatok a szárnyai alatt, de a kép, ami ezüstös derengésként vakított el, hamar szertefoszlott, amint rájöttem, hogy soha többé nem tudnék tükörbe nézni.
    - Nem fogom megadni azt az örömöt, hogy megtörjön! - adtam hangot a gondolataimnak.
    - Meg is keseríthetem az életét – közölte higgadtan.
    - Nem érdekel – ráztam meg a fejem -, az egyetlen ami fontos, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretem. Állíthat elém akármekkora akadályokat, le fogom küzdeni őket, és bármennyire is hihetetlen, köszönettel tartozom majd, mert ezek tanítanak meg küzdeni...
    És hogy mi volt a tanulsága a történetemnek? Gondoljunk csak azokra a híres nőkre, akik az életüket kockáztatva merték alakítani a történelmet, mint Éva, amikor engedett a csábításnak, és evett a tudás fájának almájából. Első nőként határozott nemcsak a saját, de Ádám sorsa felől is, ezzel fosztva meg párját a domináns fél szerepétől. Talán éppen ezért alakult úgy a történelem során, hogy a férfiak, rettegve és ismerve a nők tudását, visszahúzták és elnyomták őket, nehogy hatalmat szerezhessenek felettük.

Gloomy Sunday

Az erdő fáinak lombjai engedelmes szolgaként hajoltak meg előttem, hogy átgázolhassak rajtuk. A Hold mutatta az utamat, az árulkodó nyomokat, melyeket még az eső sem volt képes elmosni. Az állatok az odújukba bújtak előlem, féltek előmerészkedni, mert tudták, hogy a haragom elpusztítaná őket. A lábam alatt a fűszálak úgy roppantak szét, akár a gerincet tartó csigolyák.
    A lépteim nyomán halált hagytam magam mögött, de az érzést, ezt a fájdalmat a szívemben semmi sem szüntethette meg, csak a bosszú. Ez volt az egyetlen megoldás, hogy kiöljem őt magamból. Körbepillantottam a hegyoldalon, és szinte magam előtt láttam őt, az örökké kacér pillantását és a gyönyörű vörös haját, amely lepelként fedte formás testét. Azt a testet, amit birtokba vehettem és az enyém lehetett, ami annyi gyönyört ajándékozott nekem az együtt töltött éjszakák mámorában. A szabad kezem ökölbe szorult, és sziklaként morzsolta szét a könnycseppet, amit érte hullajtottam. Ahogy a szél feltámadt, a kacaja visszhangzott a fejemben. Önkénytelenül mosolyra húzódott a szám, szinte már eszembe jutottak a csókjai, amikbe annyiszor nevetett bele, azonban mindez csak egy illúzió, amit az elmém a saját magam szórakoztatására teremtett. Utolsóként még farkasszemet néztem a sötét, csillagtalan égen fénylő Holddal, majd folytattam utam a várva várt megváltás felé.
    A kis házikó eltörpült a körülötte ültetett fűzfák lenyúló ágai között. A patak vize csendesen csordogált észak felé, hogy vizével ellássa a szomjazókat, ám mit nekem az éltető forrás, én csak az elégtételre szomjazom! A lakból kiáradó fény különös árnyékokat vetett a testem mellett hanyagul leeresztett ezüstön. Az ajtó elé érve hangok szűrődtek ki. Egy sikoly, ami a vágyból táplálkozott, és az apró nyögések, amelyek elárulták a szeretőjét. Az ujjaimmal még utoljára felhúztam a megtorlásomként testet öltő fegyvert, aztán halkan elfordítottam a kilincset.
    A sötétséghez szokott szememet fényfoltok ezrei lepték el. A hang, mellyel az ágy támlája a falnak ütközött ágyúként robbant a fejemben. A vörös démon, akit sokszor engedtem túl közel magamhoz, egy férfi teste fölé hajolva hajszolta az élvezeteket. A mellére ömlő göndör fürtjei cirógatták a mellbimbóit, ahogyan a csípője fel és le emelkedett. A szeretője vágytól szikrázó szemmel falta fel a testét.
    Bemocskolták az érzéseim, a becsületem, a nevem. Először nem akartam elhinni, amit az öregasszony súgott nekem, helyette durván elhajtottam őt. Hazafelé azon mérgelődtem, hogy is feltételezhette azt, hogy a szerelmem, aki örök hűséget fogadott nekem, megcsal. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, de újra előröppentek, amikor a családi fészkünkbe érve nem találtam őt. Az agyamban a kattogó kerekek zaja egyre erősebb lett, mígnem morajlássá csitult, de akkor már messze jártam. A lábaim pontosan tudták az utat, még akkor is, ha az idős anyóka csak egyszer magyarázta el, merre is találom meg őket. Oh, én veszedelmesen naiv és bolond férfi, akit a szívénél fogva vezettek! A szívemet összetartó rostok pattanásig feszültek, majd egyszer csak elszakadtak, ahogyan a kedvesem hátravetett fejjel őrjöngött. Pontosan tudtam, mi megy végbe a testében, ahogyan az ölében szétterjed a forróság, az izmai görcsbe rándulnak és a gyönyör szétömlik az ereiben. Annyiszor szeretkeztünk úgy, hogy mindezeket a fülembe suttogta.
    A pisztoly a kezemben szinte könyörgött, hogy használjam őt, és miért is ne hallgattam volna rá! Remegő karral tartottam célra a fegyvert, és közben azért imádkoztam, hogy a legvégén maradjon erőm magammal is végeznem. Nem is én húztam meg a ravaszt, szinte egy, az agyam által az izmaimra küldött rángás adta meg a halálos lövést. A golyó átdöfte a verítékben fürdő mellkasát. A férfi megmerevedett, és kétségbeesetten felém pillantott. Kegyelemért esedezett, miközben most is csillogott a szeme a kéjtől. Ma este azonban én voltam a halál szolgája, és minden parancsát teljesítettem. Az ítélete így szólt: Legyen vége az életének! Újabb lövést adtam le, a szerető ajka elnyílt, majd egy végső sóhaj szakadt fel a mellkasából.
    Csend lett egy percre, a gondolatok lelassultak, a heves szívdobogásom csillapodni látszott. Éreztem, hogy az elégtétel megnyugtató érzése átveszi felettem a hatalmat. A kedvesem halott és a szeretője is. De visszakaptam ezáltal az elveszett boldogságomat? Nem kaptam semmit, csak elvesztettem egy érzést, a szerelem édes érzetét. Hát megfosztanak minden jótól az életemben? Térdre rogytam, a fegyver kiesett a kezemből. A látásom elhomályosult a forró könnyektől, amelyek felmelegítették az arcomat. A puskáért nyúltam, majd egy szebb világ reményében a kedvesem után indultam.

Halálos gyönyörűség

Kiválasztottnak lenni hatalmas és megtisztelő feladat lehet azok számára, akik önként vállalják magukra a terhet, ám én, akit nem kérdeztek, hanem köteleztek, rövid életem igazságtalanságának fogom fel a rám váró feladatot. Vagy mondjam inkább hogy áldozatot?!

Apám, törzsünk egyik legmegbecsültebb tagja világ életében szigorú bölcsességgel követte törvényeinket, s akkor sem szólt vagy ellenkezett, amikor a vének személyesen kérték fel, hogy áldozza fel legidősebb lányát. Ha ő csendben tűrte, hogy elveszti a lányát, akkor én hogyan ellenkezhettem volna? A sorsomba beletörődtem, mert én voltam ama elsőszülött lány gyermek a családban, akire halál várt, hogy megmenthesse a népét. Hát nem csodálatos úgy meghalni, hogy rengeteg szeretted életét mented meg...

Amikor apám közölte velem a kötelességem, anyám zokogásban tört ki, a többi testvérem pedig megszeppent, mert soha nem gondolták volna, hogy én leszek a következő. Azt hiszem, én először fel sem fogtam igazán, csak egy álomnak hittem, egy rossz álomnak, amiből bármelyik pillanatban felébredhetek. Aztán egyszerre a rémkép lidérces valósággá vált, amiben törzsünk sámánja, Azareth és a segédje, Than készített fel engem.

- Tyabe - szólított meg az öreg sámán. Színes tollakkal és talizmánokkal díszített fejfedője alól komoly szemek bukkantak fel, amik sötétségükkel a rám váró halált juttatták eszembe. - Isteneink előtt halálunkig tartó feladatunk áldozni. Nekik köszönhetjük a tüzet, a vizet, a levegőt, még az életünket is. Halálod nem lesz más, mint zálogban maradása az életünknek - szónokolt Azareth fennkölten.

Mit felelhettem volna? Létezett olyan szó gazdag nyelvünkben, ami kifejezhette volna, amit éreztem? Inkább tökéletes némaságba burkolóztam, s csak bólintottam, hogy amit mondott, megértettem.

- Tyabe, fiatalságod kincs számunkra, de még jobban az Isteneinknek. Férfi még nem érintette sem a tested, sem a lelked, és a tudatodat sem szennyezte be semmilyen bűnös gondolat. Olyan vagy, akár a legtisztább hó hegyeinkben, ami az égből hullott alá, hogy szűziességével betakarja a mocskos földet. Te vagy a mi reménységünk! - nyúlt öreg kezeivel az enyémekért, majd homlokát a kézfejemnek döntve imádkozott értem.

Íme, a nagyhatalmú sámánunk, aki egy nő kezei között esdekel. Hová jutottam? A minap még a mező fűszálai között heverésztem, most meg itt ülök egy öregemberrel szemben, aki elkeseredetten szorongatja a kezem. Aztán Than vajmi kevés zajt keltve felemelkedett, és óvatosan arrébb támogatta mesterét. Sötét, hollófekete haja között tollak sokszínűsége bújt meg, amiket narancssárgára festett a sátor közepén ropogó tűz. Csupasz felsőtestét karcok díszítették, ősi indián motívumok, amiket fiatalon karcoltak a bőrébe. Ő is egyfajta kiválasztott volt, mégpedig népünk elkövetkezendő sámánja, aki bölcsességével válik majd szellemi vezetőnkké. Az egész megjelenése erőt sugárzó volt, azonban a szemei tették őt igazán gyöngévé és gyönyörűvé. Rézvörös bőréhez képest világító fénygömbnek hatott színes írisze, ami a napsárga búzát juttatta eszembe. Mintha csak egy búzamezővel találkozott volna a pillantásom, amint rám emelte a tekintetét, hogy szavak nélkül bírjon maradásra.

Nem tehettem mást, meg kellett várnom őt, míg segített lepihennie öreg mesterének.

- Elfáradt - jelent meg zajtalanul mögöttem Than, majd elém sétált és törökülésben helyet foglalt előttem.

- Sajnálom - hajtottam le a fejem.

- Nem a Te hibád. Azareth mester elméje kitűnő egészségnek örvend, csak a teste beteg. Alig van hátra pár hónap földi életéből - szólt halkan Than.

- A törzsnek fájdalmas lesz elveszítenie őt - meredtem a tűzbe, miközben merőn bámultam a pattogó parazsakat.

- Ez az élet örök körforgása. Azareth mester jobb létre szenderül, de a lelke spirituális utazásra indul az Örök Mezőkön - felelte Than bölcsen.

- Akárcsak én - suttogtam párás szemekkel, hogy azt csak én hallhassam, senki más, ám az előttem ülő férfi mégis felfigyelt rám.

- Te nem fogsz eltávozni közülünk - egyenesedett fel, és mire rá emeltem a tekintetem, már előttem térdelt szomorú szemeit rám függesztve. - Tyabe, áldozattá válsz, de nem halsz meg, csak a lelked kilép a testedből, hogy kövesse Isteneinket, s majdan fél évszázad elteltével, mikor már a lelked minden tudást magába szívott, amit Isteneink adhattak neki, visszatér a földre egy újszülött testébe, akiből később vezető válik - mesélt nekem Than magába temetkezve, miközben én minden szavát magamba szívtam, akár tavasszal az első napsugarak melegét. Noha a halálomról szónokolt, bársonyos hangja képes volt velem elhitetni, hogy ami rám vár, az tulajdonképpen áldás és nem átok.

Alig emlékszem, hogyan kerültem az alvóhelyemre és miképpen takartak be, de tiszta gondolatokkal a fejemben szenderedtem álomba, az én fordított valóságomba, ahol nem áldozat voltam, hanem annyi indián nő közül az egyik.

Az éjszaka közepén azonban heves szívdobogásom keltett fel. Még aludni sem tudok a félelemtől és a kétségbeeséstől, azért riadtam volna fel? Körülöttem a sátor egyik végében Azareth mélyen aludt, bár sokat mocorgott, Than ennek ellenére mozdulatlanul feküdt, mégis azt gondoltam, hogy ő bármelyikünknél éberebb. Vajon észrevenné, ha elszöknék? Oh, hogyan futhatnék el az elől, ami a végzetem? Ha meg kell halnom, legalább már tudom, hogy mi vár rám, azonban még egy halálra ítéltnek is jár az utolsó kívánság! Ennek megfelelően lopakodva kimásztam a sátorból, s meztelen talpamat a homokba nyomva egészen a mezőig sétáltam. Éjszakához híven senki sem állta az utam, és ennek most örültem, mert amire vágytam, ahhoz nem volt szükségem társra vagy akármilyen más zavaró tényezőre, csak egymagamra.

Az enyhe szellő lustán cirógatta a bőröm és a hajam, ahogyan a fűszálakat is. A mező minden egyes élőlénye tudatta velem, hogy kitartanak mellettem, noha nem követtek, ezt szinte éreztem. Mikor már tisztes távolba kerültem a törzsemtől, nemes egyszerűséggel leheveredtem a fűbe, és tekintetem a teljességében tündökölő Holdra szegeztem. Eszembe jutott az a történet, amit Apám az egyik halva született testvérem búcsúztatásán mesélt nekem, mely egy egészen kis reménnyel kecsegtetett. Tudva lévő, hogy amikor valaki meghal, a lelke eltávozik, mégpedig fel a fellegeken túlra, az Isteneinkhez, akik mindennek az irányítói, akárcsak a Holdnak. A halottaink lelke, vándorlásuk első állomásaként a Holdon pihennek meg, hogy aztán egyre növekvő számuk a Holdtöltében teljesedjen ki. Ezért mondta azt Apám, hogy ha itt hagy bennünket, csak bámuljak bele éjszaka a Teliholdba, s ő látni fog engem. Őszintén remélem, hogy én is képes leszek látni a szeretteimet és a törzsemet onnan a magasból, a Hold bűvköre ellenére is.

Észre sem vettem, máris forró könnyeim áztatták az arcomat, s a vállamat a néma zokogás rázta. Azt viszont álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy kéz terem ott a semmiből, hogy letörölje azokat. Ijedtemben rekedt sóhaj hagyta el a szám, szinte megdermedtem, de a kezekhez tartozó test elém sétált, s az idegen nem volt más, mint Than. Búzaszínű tekintetét az enyémbe fúrta, majd ujjai óvatosan az arcomra simultak.

- Tyabe, álmot láttam - mondta sürgetően.

- Örülj, amiért alhatsz és álmodhatsz. Nekem ez többé nem adatik meg - suttogtam elfúló hangon, miközben kövér könnycseppek potyogtak a földre.

- Hunyd be a szemed! - kérlelt lágyan, én pedig engedelmeskedtem neki.

Pár másodperc múlva nedves szemeimet forró ajkak érintették, majd a fejemben képek összevisszasága pergett le. Egy barlang, benne egy arc nélküli férfival, akitől később csókot kapok - talán az elsőt és egyben utolsót életemben -, aztán fényes ragyogás tölti be a sötét helyet, ami olyan intenzív, hogy a végén elvakít engem.

Alig eszméltem fel, máris véget ért a képözön, majd felpattant a szemem, nem sokkal azután, hogy Than ajkai már nem melegítették fel a szemhéjamat.

- Sajnálom, ennyire voltam csak képes. Ha már egyszer nem akadályozhatom meg, legalább megmutatom, mi vár rád. A fénybe lépsz, Tyabe, az Örök Ragyogás és Fény Birodalmába.

Than tekintete ellágyult, miközben hüvelykujjaival megnyugtatóan körözött az arcomon, majd lehunyta szemeit, és kezébe véve a kezemet, a szívére helyezte azt. Amint az első dübörgő dobbanást megéreztem a tenyerem alatt, az ajka megérintette az enyémet, és ekkor vibrálni kezdtek az izmaim. A következő pillanatban Than egyik keze a derekamra, majd a másik a térdhajlataim alá csusszant, hogy a karjaiban tartva sétáljon vissza velem a sátorba. Ott aztán alig hallhatóan lefektetett engem és betakart. Fölém hajolva még szája súrolta két szemem, a homlokom, aztán ott hagyott engem. Visszatért a sátor másik végébe, hátát a bőrfalnak vetette, és mindvégig engem nézett... addig, amíg le nem csukódtak a szemeim.

Reggel azonban visszatértem a rémálomszerű valóságomba, ahol nem voltak sehol a csillagok és a Telihold, egyedül csak a halál gondolata, ami ott lebegett a fejem felett. Az asszonyok segítettek nekem megfürödnöm a forrás vizében, majd a sámán kunyhójában velem maradtak, míg magamra öltöttem szent ruháimat. Ők nem tehettek semmit, csak csendben várakoztak, ugyanis az áldozati szűzhöz nem érhettek emberi kezek a rituálé napján. Hosszú hajamat finom kefével fésültem át, majd fehér holló tollaival ékesítettem. Talpig érő ruhámat három farkas hófehér bundájából varrták az asszonyok, s a talizmánokat, amiket a nyakamban és csuklómon viseltem, maga a nagyhatalmú sámán faragta, hogy minden szellemi tudása és alázata Isteneink iránt, felvértezze a szent ereklyéket. Mindent úgy tettem, ahogyan azt megmondták nekem, és mindeközben próbáltam üresnek hatni belülről. Ám amikor egyedül hagytak, éppen csak hogy levegőhöz jutottam, hiszen Azareth sámán és Than lépett be.

Mindketten magukra öltötték a rituáléhoz használatos köpenyüket, amit az első vadászatukon elejtett farkas bőréből hímezték, s a csuklyájuk nem volt más, mint a szent állat feje. Than tekintete könyörgő volt, én meg alig bírtam szembenézni vele, miközben megáldottak engem. Szinte görcsbe rándult a teste, amikor hullani kezdtek a könnyeim, de néma maradt, hogy eltitkolja ezt Azarethtől. Hiszen a sámán nem érezhet könyörületet és szeretetet az áldozata iránt, ahogyan a nő sem szerethet bele a szellemi vezetőjébe...

- Than, készítsd fel Tyabét az útra! - sürgette őt Azareth, majd kisietett a sátorból.

Than, mintha csak elvonult volna a felleg a feje felől, kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcom, azonban a kezei lehullottak.

- Nem tehetem, nem érhetek hozzád - hajtotta le a fejét, majd a háta mögül finom szövésű sálat vett elő. Gondolom, a vállamra kellett volna terítenem, ám amikor szétfeszítve felém nyújtotta a kendőt, nem ellenkezhettem az érzelmeim ellen, így szorosan összefontam az ujjainkat a selymes anyagon keresztül. Ennyi jutott hát nekünk, egy érintetlen érintés.

Than ekkor újra elszakadt tőlem, de a finom anyag a kezében maradt, mintha az csak az ujjaira simult volna, és ellágyult szemekkel felém pillantva, a keze az arcomhoz ért. Az ujjai végigsimítottak a szemöldökömön, majd az arccsontom ívén, s mikor az ajkamhoz ért, áhítattal csodált engem. A könnyeim pedig újra kibuggyantak, de ő felitatta azokat.

- Nem szabad sírnod - csitított szelíden.

- A halál előtt minden megengedett - tiltakoztam ingerülten.

- Ne érezz haragot, nem maradsz egyedül - görbült felfelé a szája, de a tekintete egy pillanatra elhomályosult.

- Than, talán velem halsz? - kérdeztem összevont szemöldökkel, azonban még a gondolat is, hogy követ engem a Fény Birodalmába, fájdalommal töltött el.

- Nekem itt van dolgom a földön, ezt születésemtől fogva tudom - tévedt a pillantása a mellkasára, amin szimbólumok sokasága díszelgett a sámán kése által. - Azonban mindaddig, míg érzem a lelked, melletted maradok. Tyabe, az érzéseink bűnösek, de megtisztulunk majd, ha eljön az ideje. Ott kell maradnom veled, hogy érezhessem Isteneink feloldozását.

- Szerinted megbocsátanak?

- Tyabe, a lelked úgy ragyog a tested körül, akár az égen a csillagok. Csak a szemedbe kell majd nézniük, s nem bírnak ellenállni a varázsodnak.

Végül nem maradt más hátra, mint elindulni a szent barlang felé, ahol egykoron törzsünk alapítója egyezséget kötött az Istenekkel, mely szerint százévente áldozniuk kell az oltáruk előtt. Azóta évezredek teltek el, nők áldozták fel magukat, de a rituálé töretlen maradt. Senki sem léphetett be a barlangba, egyedül a sámán kísérhetett be egy darabon, aztán csak magamra hagyatkozhattam. Ám még mielőtt beléptünk volna, a törzsünk éljenezve, tapsolva küldött engem a halálba. Than nem mozdult mellőlem, árnyékként követte minden rezdülésem, miközben Azareth és a törzs a földre ereszkedve halkan mormolt Isteneinkhez esdekelve. Fáklyát gyújtott, s mutatva az utat nekem, bekísért a barlang gyomrába. Gyakran fogott el jeges rémület, ha furcsa zajt hallottam, de Than hamar megnyugtatott, ahogyan a kendőm anyagán keresztül megsimogatta az arcomat.

- Tyabe - torpant meg a kísérőm, és felém fordult. A fáklya erős fényében az arcán látható minden rezdülés fényjátékok ezreiként vetültek rézszínű bőrére. - Megérkeztünk.

Igen, erre vártam már mióta. A születésemkor elindultam, s most átlépve a halál küszöbét, megérkeztem arra a helyre, ami az otthonom lesz. Vajon az álom, amit Than látott, és nekem is engedett megtekinteni, valóra fog válni? A Fény Birodalmának örök hercegnője leszek? De ki lesz a királyom, az oltalmazóm, életem férfija? Than már nem tarthat velem, rövid szerelmünk immáron felbomlik. Valamit mondanom kéne, talán elbúcsúzni.

- Than, honnan fogod tudni, hogy már nem leszek?

- Bármekkora is a mező, megérzi, ha leszakítanak egy virágot. Érezni fogom, Tyabe, hogy a virág, ami bennem nőt, már nem ékesít engem.

- Simítsd végig még egyszer, utoljára a virág szirmait, mielőtt a szél megtépázza - hajoltam hozzá, de ő feltartott kézzel gátat emelt közénk.

- Nem szabad - felelte elfúló hangon.

- Megértelek, hiszen mi lehetne fontosabb, mint a szent hit Isteneink iránt.

Már tudtam, hogy nincs maradásom. Elköszönt, hogy a fájdalom helyét a megbocsátás iránti vágy vehesse át. Nem akartam tovább maradni, hirtelen fekete sötétség telepedett rám, és szerettem volna ordítozni vele, hogy miért fontosabb a hite, mint az érzelmei, azonban nem tettem. Az áldozat sosem követel, még inkább ad. Már nem álltam mellette, a lábaim öntudatra ébredve lépkedtek egyre beljebb, de Than nem állított meg, nem szaladt oda hozzám, hogy megcsókoljon. Egyszerűen csak állt ott fáklyával a kezében, és fényével bevilágította a szűk, sötét teret.

Hirtelen fordulóhoz érkeztem. Nem volt más dolgom, csak jobbra fordulni, melyről a Nap kél. Akkor miért vált minden lépés kínszenvedéssé, miközben a nyirkos falon tapogatózva haladtam egyre beljebb? Aztán a sötétséget felváltotta az a kis pislákoló fény, ami a barlang közepét jelentette. Egyszeriben kíváncsi lettem, honnan származhat a fényforrás, és megszaporáztam lépteimet. Than álma jutott eszembe, a szikrázó fényességről, de most nem akartam őrá gondolni. Úgyis meghalok, nem akarok az ő arcával az emlékeimben tovább lépni. Amint újra elfordultam, több ölnyi széles rés tátongott a barlang falán. Utolsóként még megtorpanásom közepette hátranéztem, hogy ezzel a lemondó pillantással véglegesen magam mögött hagyjak mindent, majd beléptem.

Nem tudom, hová érkeztem, de ez már biztosan nem az a hely volt, ahol születtem és nevelkedtem. Ez nem lehet az a hely, hiszen nem éreztem talpam alatt az érdes földet vagy lebegtette meg a szellő a hajamat. Itt nem csiklandozta arcom a nap melege, és nem éreztem az engem körülölelő természet illatát. Nem volt más, csak a ragyogás. Beférkőzött minden repedésbe, megtöltötte a hatalmas teret, míg végül visszaverődött a középen elterülő patak sima felszínén. S hogy mindez honnan jött? Azokból az egyszerre szikrázó és színtelen kövekből, amik belesüppedtek a földbe, a falakba és úgy egyáltalán betöltötték a helyiséget. Soha nem láttam még olyan köveket, amik nem zöldek, kékek, sárgák, barnák vagy más színűek lettek volna, de ezek mások voltak. Volt, ami egyenesen a mennyezetről hullott alá a földnek, s olyan átlátszó volt, hogy eltorzítva ugyan, de láttam a mögötte lévő teret. A kisebbek, amik alig voltak nagyobbak egy virágsziromnál, beterítették a csillogó kavicsmezőt, s a terem legvégén, ahol a falból már nem maradt más, csak maga a fényözönben úszó kavicsfal, egy trón állt ott nehezen belesüppedve a földbe, amin egy férfi ült.

- Tyabe, lépj beljebb - szólalt meg, miközben kezét felém nyújtva intett nekem.

Megijedtem, hiszen a hangja olyan lágy volt, mintha simogatná a bőrömet. Egyszerre megborzongtam, majd lassú, megfontolt léptekkel hozzá sétáltam. Most, közelebb érve hozzá, rájöttem, hogy eddigi életem során csukott szemmel jártam. A férfi haja rövid volt, ellentétben azokkal a férfiakéval, akiket eddig ismertem, s a szeme sem barnában vagy feketében pompázott, hanem a víz hullámzó kékségében. A bőre halványsága szinte világított az én rézvörös bőrömhöz képest, és az arca minden egyes vonása ívelt volt és tökéletes. Olyan férfit, mint ő, nem láttam soha. Soha... ekkor elakadt a lélegzetem, és rájöttem, miért olyan ismeretlen számomra, hogy miért nem hasonlít senkire sem. Ő az, népünk Istene, akinek feláldozom magam a többiekért!

- Légy üdvözölve, Tyabe! - azzal felállt, és elém sétált. A lábai alig érintették a földet, szinte lebegett, miközben tökéletes szája mosolyra görbült. Olyan erőt sugárzott a megjelenése, mint Azareth sámáné, ezért térdre estem előtte, bár lehet, hogy csak a lábaim nem bírták a megpróbáltatást. - Állj fel, erre semmi szükség - kérlelt szelíden, de a hangja furcsán elmosódottnak hatott.

Felpillantottam rá, egyenesen kéklő szemeibe, de a kezét, amit felém nyújtott, nem fogadtam el.

- Azt hittem, vissza fogsz fordulni - felelte ekkor, miután csönd ereszkedett ránk. Tekintete a mélyedés felé vándorolt, majd visszatért rám.

- Soha nem tenném - hajtottam le a fejem, ám hideg és kőkemény ujjai az állam alá fonódtak, így kényszerítve engem, hogy újra felpillantsak. - A népem választott, én pedig meghalok értük.

- Oh, Tyabe - suttogta érzelmesen, ám a szemeibe pillantva hátrahőköltem. Ami még az előbb a kéklő tengerre hasonlított, az most olyan színűvé vált, mint az itt heverő kövek. Csillogott ugyan, de élettelen volt. - A néped helyetted határozott az életedről, s meg sem adták neked a választás lehetőségét. Milyen szörnyű - lehelte szomorúan. - De te mégis ráeszméltél, hogy valamiért érdemes élned.

Tudja, hiszen ő a mi Istenünk, aki ismeri legféltettebb titkainkat, az örömünket és bánatunkat. Than...

- Thanból kiváló sámán válhatott volna - szólalt meg újra, még részvétteljesebb hangon. - Kár, hogy akiért képes lettél volna harcolni ellenem, már feladta a küzdelmet.

- Miről beszélsz? - vált szaporává a légzésem.

- Tyabe, a gyönyörűséged valóban fényként lebeg a tested körül - meredt rám mosolyogva, miközben megérintette az arcomat. A keze azonban kemény volt és jéghideg, és ettől a kellemetlen érzettől még kevésbe éreztem magam nyugodtnak. - De ami számodra a tested éke, az másnak a veszte.

Behunyt szemmel lélegeztem, és egyre csak gondolkodtam, hogy mire értheti ezt. Baj volt, éreztem, de nem tudtam megnevezni.

- Össze vagy zavarodva, megértem - azzal hangja puhaságával ellentétben, mikor magához ölelt, a teste kősziklának hatott és hidegnek, akár a jég. - De Te nem tehetsz róla - mondta, majd a vállamra terített lágy esésű sál a földre hullott. - Than élete ebben a percben úgy hullott a porba, ahogyan ez a sál, mellyel hozzád ért - felelte bársonyos hangján.

Az előbb még erőt éreztem magamban, érdekelt, hogy mi történhetett, amiről nem tudok, ám most fokozatosan minden élet elhagyta a testem, és az üresség kisöpört minden kíváncsi gondolatot. A lábaim nem bírták tovább, felmondták a szolgálatot, de népem Istene, a halálom záloga utánam kapott, hogy szorosan tartson. Than nincs többé... Kihunyt szemének világa, s a teste kiszáradt, mint aszálykor a föld. Nem terem többé melegség búzaszínű szemeiben, a karja már nem nyúlhat felém, hogy megérintsen. Akiért képes lettem volna életben maradni, eltávozott. Örök utazásnak indult a csillagokon át... Ekkor sikoltás hagyta el a szám, a kezem pedig önállóan mozgott és vadul csapkodta a kőkemény mellkast.

- Tyabe, már nem tehetsz semmit - csitítgatott könyörületesen az engem tartó Istenség. - A lelke tovább lépett. Engedd hát el őt, hadd járja be a világmindenséget.

- Nem, nem! - ellenkeztem sikoltozva, miközben a könnyeim patakokban folytak az arcomról. - Engedj, utána kell halnom! - kapálóztam vehemensen, mire szorosabbra fonta karját a testem körül.

- Ne ellenkezz! - csattant keményen a hangja, majd eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Egy pillanatra abbahagytam minden cselekedetet, a sírást, a búcsúzást, a kapálózást, hogy az Istenség arcába bámulhassak. Sima és fényes bőrén ekkor ragyogás következtében szikrázó repedés keletkezett, ami kettészelte az arcát. - Tedd a dolgod, és légy az enyém! A szánalmas ember férfit pedig hagyd a feledés homályába veszni! - vicsorgott bosszúszomjasan, majd az arcán újra átfutott egy szikrázó repedés. - Az enyém vagy, Tyabe! Az én gyémántasszonyom! - kiáltott fel, majd hátravetett fejjel számomra ismeretlen nyelven hörgött. Újfent szabadulni akartam a karjaiból, de nem engedte, helyette magához rántott, és a száját az enyémre tapasztotta.

Az ajka érdes volt és úgy nézett ki, mint a földön heverő fényes és átlátszó kövek, ám azt nem gondoltam volna, hogy felsérti a számat. Hiába vergődtem, hiába utasítottam el őt kétségbeesetten, ő mégis fájdalmat okozott nekem. Aztán a vérem furcsa ízét megérezve a számban, elengedett, és zihálva meredt rám, akár éhes vadállat a zsákmányára, amit elejtett.

- Mostantól Te vagy az én drágakövem - kacagott mély, bűnös hangon, miközben rám mutatott.

Ekkor, mintha csak azzal, hogy rám emelte a mutatóujját, előre sejtette volna, ami történni fog velem, a kezemhez kaptam, mert éles fájdalom járta át. Amint rézvörös bőrömre pillantottam, megakadt a lélegzetem. A bőröm repedezni kezdett, akár a cserepes föld, ha nem kap vizet, s a repedések közti rés szikrázott, mint az előttem álló Isten arca az előbb, de míg az ő bőre repedései megálltak, addig az enyéim felszivárogtak a karjaimon, a vállamon, fel a nyakamon, át a számon, míg el nem érték derékig érő hajam. A tüzes fájdalom pedig olyannyira elviselhetetlenné vált, hogy felkiáltottam, de már nem tehettem semmit. Az a nő, aki egykoron voltam, már nem létezett. Minden, ami engem azzá tett, amiként éltem, eltűnt. Helyette a bőröm felragyogott, s a szikrázó kövek anyaga lépett a helyébe. Azzá váltam, mint ennek a barlangnak a kövei. A testem fényesen csillogott, a hajam pedig nehéz és érdes zuhatagként omlott a vállamra. Kívülről fénylett a testem, egyedül belül váltam üressé és megsemmisültté.

Sikoltottam, ahogyan csak a torkomon kifért, de a hangomból nem hallatszott ki a harag és a gyász. Inkább dallamosan úszott a levegőben.

- Tyabe, örökre az enyém maradsz. Nekem tündökölsz majd, míg világ a világ. A legszebb gyémánt mind közül! - hajtogatta az Istenség csillogó szemmel.

- Inkább meghalok, mintsem téged szolgáljalak! - mondtam sötéten.

- Valóban? - szaladt magasra a szemöldöke. - Nem elég neked, hogy Than már nincs többé, Te magadtól is megfosztasz engem? Azt hiszed, hogy a szeretett férfit az elvesztésed taszította a halálba? - nevetett önfeledten. - Milyen naiv vagy! Arról meg elfeledkeznél, hogy az éjszaka leple alatt beszennyezte a tested! - vált ingerültté, majd folytatta: - Megláttak titeket, s Than megbűnhődött, amiért engedett a test örömének. Oh, Tyabe, halálos gyönyörűségem!

Light my fire

Az áporodott levegő a tüdőmbe hatolt, és elpusztított bennem minden ép szövetet, ahogy a whiskey kesernyés íze égette a torkomat és a bensőmet, azonban ezek az apró tűszúrások semmik azokhoz a késdöfésekhez képest, amik egy hónapja már szépen lassan felemésztenek engem. Milyen furcsa, harminc nap telt el, mégis mintha az idő múlása lelassult volna, olyannyira, hogy egyetlen pillanatnál ragadjon le, és azt ismételje. Pont, mint a tűz. Ahhoz, hogy lángra lobbanjon, elég egy másodperc, de eloltani már órák fáradhatatlan munkája szükséges.

Ha a szerelmem mesélni tudna, milyen a tűz martalékává válni, soha nem melengetnénk magunkat a kandallóban ropogó parázs mellett, vagy adnánk halát, amiért a tűz az élet egyik forrása. Pedig soha nem adott életet, inkább csak elvett, magába szippantotta a karjaiban ragadt lelkeket, mint ahogyan a szerelmemet is. Ha mesélni tudna… de ő már örökre szótlan marad!

Körbenéztem a szobában, amihez annyi emlék fűzött, amennyi whiskey sohasem lesz elég, hogy elmossa őket. A fényképek színességükkel és vidámságukkal csak dühöt és keserűséget ébresztettek bennem, mert rájöttem, hogy soha többé nem élhetem már át azt, amik egy kedves és boldog pillanat kimerevített képei. Az életnek sok fényképből kellene állnia, hogy csak a fontos és szeretetteljes események maradjanak meg, ám a többi, ami felesleges, ami csak elrontja a csodálatos képet, örökre vesszen el.

Olyan gyönyörű volt, fiatal és kiismerhetetlen, egyedül én voltam az, akit közel engedett magához, a gondolataihoz, a tiszta lelkéhez. Nekem adatott meg, hogy minden este mellette hajtsam párnára a fejem, hogy osztozzon velem a testén, a vágyakban, a gyönyörben. Szerencsésnek érezhettem magam, mert felemelt engem az ismeretlenségből, a saját magam köré emelt akadályokból, és megmutatta nekem, milyen is az, amikor az ember szabadon élhet. Ő volt a szellő, ami a gyenge szárnyaimat vitorlaként feszítette ki, hogy áthajózhassam az élet óceánját. De ma már lehorgonyoztam, egy helyben állok, a fájdalom bűzös mocsarában. Levegőre van szükségem, vagy megfulladok!

Az ablakhoz sétáltam, és kitártam, hadd szökjön be a friss levegő. Űzze el ezt a gyomorforgató szagot, az elfojtott emlékek és a keserűség nyomasztó eszenciáját. A tekintetem tovább tévedt a tájra, ami egykor magával ragadott: minden egyes smaragd fűszála, a tenger sós illata, az éjszaka tündöklő arany csillagai, a Hold ezüstös derengése. Gyönyörű volt minden, mint egy szépen megálmodott festmény, de a szerelmespár, ami érzéssel töltötte volna meg a képet, hiányzott. Mi már nem voltunk egy pár. Én voltam, és ő a föld mélyén, én éltem, ő nem, én féltem a tűztől, őt a tűz ölte meg.

Magamba szívtam a levegőt, közben lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy itt áll mellettem. Igazság szerint már meg sem lepődtem, hogy amikor kinyitottam a szemem, nincs itt velem, és nem tudom megfogni a kezét. Persze, furcsák vagyunk mi emberek, mert akkor is próbálkozunk, amikor már nyilvánvaló, hogy felesleges. Egyesek szerint ez a kitartás nemes eszméje, de szerintem csak időpazarlás. Ami azt illeti, nekem rengeteg felesleges percem volt, hogy próbálkozhassak, így ismét lecsuktam a szemem.

Van egy pillanat, amikor az áhított álom valóra válik, még akkor is, ha elérhetetlennek hittük. Olyan perc ez, amikor szabadnak érzed magad, amikor a szíved hevesen verdesi a bordáidat. Felpattant a szemem, és egyszerre átéltem ezt az érzést, mert az ablakban állva harminc nap után végre sikerült meglátnom őt. Nem mertem pislogni, talán nem is akartam, mert olyan gyönyörű volt. Azt a ruhát viselte, amiben örök nyugalomra helyezték. A fehér selymet zászlóként lobogtatta a szél, akárcsak az éjfekete haját. Kedvesen mosolygott, és intett, hogy kövessem.

Két lehetőség közül választhatok: újabb korty whiskeyt csúsztatok le a torkomon, és ahogy a perzselő méreg lemarja a húsomat, úgy kitörli a szerelmem képét, vagy a halála óta először leteszem az italt, és elkezdek élni. Ezen az éjszakán túl fogom élni a halált, átölelem, hogy másnap azt mondhassam, az élet csak akkor fájdalmas, ha nincs jelen a halál.

Az italt a sarokba dobtam, ám a szilánkok csörömpölését csak hallottam, látni már nem láttam. Ugyanazzal a lendülettel kiugrottam az ablakon, és amennyire az erőmből tellett, úgy futottam hozzá. Nem érdekelt, hogy egy ábrándot kergetek. Olyan voltam, mint a kisgyerek, aki pillangókra vadászik. Megpillantottam mind közül a legszebbet, a markomban akartam tudni, de a lepke bármikor elszállhatott, mert könnyed volt és légies. Csak azt reméltem, hogy a pillangóm velem marad ma estére.

Hatalmas kortyokban szedtem a levegőt, amikor eléje érkeztem. A térdemre támaszkodtam a két kezemmel, mert a tüdőm éppen kívül akart kerülni a testemből, azonban hirtelen hideg kezek fonódtak az állam alá, és kényszerítettek, hogy felpillantsak. Utolsót sóhajtottam, és lassan, gépiesen bólogatva megállapítottam, hogy a pillangó nem szállt el, helyette nekem ragyogott, ahogy a Hold fénye rávetült a porcelán fehér bőrére. A szeme fekete gyémántként csillogott, és a tekintete földöntúlian nyugodt volt. A hűvös ujjak megcirógatták az állam és az arcom.

- Hiányoztál. Már nagyon régen várok rád – suttogtam halkan, miközben elégedetten mosolyogtam.

- Most jött el az idő.

A hangja olyan volt, mintha a tenger mélyéről szólna hozzám. Túl távoli, annak ellenére, hogy itt volt mellettem.

A kezem elindult a dereka felé, már szinte remegtem, hogy hozzáérhessek, a selyem pedig még puhább volt, mint gondoltam.

- Szeretlek! Vissza akarlak kapni!

- Itt vagyok, most már örökre együtt leszünk.

Meg akartam csókolni, mert nekem ezt jelentette az öröklét folytonosan ismétlődő pillanatát. Amikor a szánk összeért, felsóhajtottam, és nyugtáztam magamban, hogy visszakaptam őt, mert a szájánál valóságosabb aligha létezett. Puha finomság, melegség, forróság. Ami az előbb még hideg volt, úgy égetővé vált. Magához ölelt, hozzám bújt, felizzott, majd lángra lobbant a teste. Éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szája csók közben, ahogyan azt is, hogy a lángok, amik belőle táplálkoznak, nyaldossák a testem. Fullasztóvá vált minden, a bőröm parázsként pattogzott a csontjaimról, éles fájdalom meztelenítette le a koponyámat, de arra gondoltam, hogy már választottam. Ennek megfelelően öleltem magamhoz a halált, és csendben, az ajkaira tapadva vártam, míg hamuvá nem égek.

Lucifer tragédiája

Pálmafás vidék

Nem bírtam aludni, csak hánykolódtam. Ezer gondolat cikázott át az elmémen, és egyikük sem ígért semmi jót. Folytonosan Lucifer újabb látogatásai jártak a fejemben éjszakánként, ahogy hideg kacajjal az arcán újra az ismeretlenbe repít minket, ahol csak csalódás vár ránk. Sokszor fordultam ilyenkor Istenhez segítségért, de sosem adta jelét, hogy figyelne ránk. Aztán mégis bebizonyította, hogy jelentünk neki valamicskét, hiszen fiúgyermekkel ajándékozott meg minket. Akkor úgy éreztem, hogy boldog vagyok, és a rossz álmok is eltűntek, de ez nem tartott sokáig, mert megint megkérdőjeleztem magamban az Úr iránt érzett hitemet. Akkor is ott álltam a sötét égbolt alatt, és vártam, hogy hozzám szóljon. De néma maradt, akár a csillagok, és én szomorúan hajtottam le a fejem.

     - Ádám – hallottam egy hangot a hátam mögül. Megpördültem, de nem láttam senkit, mintha csak a szellő suttogta volna a nevemet.

     Abban a pillanatban, szinte a semmiből, a hűs homokba rettenetes villám csapódott, mely fényével megvilágította a tenger lágy hullámait és az én halálra vált arcomat. A gomolygó füst, ami keletkezett, vészjósló volt, főleg az, hogy a ködből egy alak lépett elő. Először sóhajtottam egyet, majd kifújtam a bent rekedt levegőt, és ingatni kezdtem a fejem. Ez lehetetlen, mégis igaz lenne, hogy előbb utóbb az álmaink valóra válnak?

     - Ádám, hát nem üdvözlöd régi jó barátodat? – tárta szét a kezeit Lucifer, ahogy üdvözült mosollyal az arcán felém lépkedett.

     - Nem vagyok a barátod, és kérlek, hagyj békén bennünket – feleltem halkan, majd ösztönösen hátrébb léptem. A hideg is kirázott, ahogy előttem megállapodva izgatottan csillogó szemmel végigmért engem.

     - Az udvariatlanságod felesleges, és hidegen hagy – intett nemet a kezeivel. – Ámbár azt hallottam, mostanában lázasan ismételgeted az Úr nevét, ő mégsem hallgat meg. Nem szeretnél nekem erről mesélni? – kérdezte tőlem nyájasan.

     - Honnan tudsz te erről? – bukott ki belőlem a meglepett kérdés.

     - Azt hiszed, hogy csak a te hőn szeretett Istened képes letekinteni rátok? Tévedsz, ha kételkedsz a hatalmamban, és ostoba vagy, amiért egyedül az ő oltárán áldozol – emelte fel a hangját Lucifer.

     - Nem kételkedem a hatalmadban, eleget láttam belőle.

     - Ádám, sosem tanulsz! – csóválta a fejét. – Nézz körül, az életed monoton. Reggel a Nappal kelsz, hogy fáradtságos munkával megtermeld a mindennapi betevőt a családod számára. De hol itt a jutalom a földön elszenvedett munkáért, talán az, hogy még élsz? Valld be, az egyedüli, amiért hálát adhatsz, az életed, ami mulandó.

     Sosem kérdeztem, hogy miért kell vetnem és aratnom, csak tettem a dolgom, mert ez volt a megszokott. Éva nem segített nekem, mivel a fiunk, Káin nevelése ezt lehetetlenné tette. Esténként, amikor fejemet a földre hajtottam, úgy aludtam el, hogy hálát adtam Istennek. De miért, amikor mindent, amit elértem, magamnak köszönhetek. Valóban csak egy fűszál lennék Isten kertjében, akit ugyan megteremtett, de aztán magára hagyott? Vagy elégnek kell lennie annak, amim van, az életem?

     - Ádám, miért vagy olyan hallgatag? Talán már nem úgy látod a dolgokat, ahogyan eddig láttad? – dörzsölte össze két tenyerét Lucifer.

     - Nem tagadom, egy percre számot vetettem az életemmel. Mégis azt mondom, inkább élem le az életem és dolgozom azért a kevésért, amivel elláthatom a feleségem és a fiam, majd halok meg békésen, mint minden nap másik helyen ébredni, és rájönni, semmi sem az, aminek látszik, vagy ahogyan azt te mutatod. Egyedül én vagyok felelős a tetteimért.

     - Milyen érdekes, ahonnan most jöttem, az emberek mindent megadnának, hogy kiléphessenek az egyhangúságból. Képesek lennének elhagyni a családjukat, a szeretteiket, az otthonukat, csak azért, hogy a másnapot az ismeretlenben éljék át. Mindenük megvan, mégis elégedetlenek és követelőzők – magyarázta Lucifer a távolba meredve, de ködös tekintete hamar kitisztult, hogy ismét rajtam állapodjék meg.

     - Akkor azok az emberek nincsenek tisztában az ajándékokkal, amit a Mindenhatótól kaptak. Hálátlanok, és nem érdemlik meg az életet – gúnyoltam ki azon embertársaimat, akiket nem ismertem.

     - Ne törj pálcát felettük, hiszen nem tudsz róluk semmit. Fogalmad sincs, milyen érzés a tudás korlátlan hatalmában tenni a dolgod, a mindennapok súlyát érezni a válladon. Egyetlen hibájuk van csak, hogy képtelenek megbirkózni a tapasztalatlansággal. A bőség néha ártalmas lehet, ha nem fogja valaki a kezedet és vezet.

     - Ez nem kifogás. Egyszerűen nem tudom őket sajnálni, amiért az általam elképzelhetetlennek hitt világukban még mindig elégedetlenek. A helyükben én hálát adnék, és tenném a dolgom mindazon tudással a birtokomban, amit a sajátoménak mondhatok – pocskondiáztam már szinte fennhangon. Elborzasztott, hogy annyi mindenben lehet részük, mégis unatkoznak, és nekem csak ez jut, egy talpalatnyi föld állatokkal és kicsiny házzal, ahol Évával és a fiammal elélhetek.

     - Hát úgy gondolod, te jobban csinálnád? – húzódott magasra Lucifer szemöldöke. Gúnyos vigyorba torzult az arca, mire a lélegzetem felgyorsult. – Ádám, olyan szórakoztatóak a hiábavaló erőfeszítéseid, hogy engem megcáfolj. De csak azért, hogy lásd, milyen kegyes vagyok hozzád, még egy esélyt kapsz – tárta szét a kezeit.

     - Mit jelentsen ez?

     - Hogy megkapod tőlem, amire vágysz: az életet, ahol a tudás korlátlan, és ahol a te állításod szerint mindent másképp tennél.

     - Ezt nem teheted velem, nem akarok újra utazni a világok között. A feleségem és a fiam mit kezdenének nélkülem? – kérleltem kétségbeesve.

     - Ki mondta, hogy ők nem tartanak veled?

A következő percben elnehezült fejjel zuhantam a homokba, immár csukott szemmel.

A huszonegyedik századi Magyarország egy nagyvárosában

     - Ádám, hát nem látod, hogy Káin beteg? A gyógyszerek egy vagyonba kerülnek, és nekünk arra is alig van pénzünk, hogy tisztességesen megéljünk – kiabált velem Éva.

     Egy lakásban találtam magam, ahol a bútorok kopottak voltak, és az egyetlen ablak is elzárta tőlünk a friss levegőt. A falak itt-ott repedeztek, és rájuk fért volna egy alapos tatarozás. Éva arca szokatlanul beesett volt és a szemei sem csillogtak úgy, mint régen. Karjában a gyermekemmel túl fiatalnak és törékenynek tűnt, bár a homlokán ülő mély ráncok gondterheltségről árulkodtak.

    - Értsd meg, ha a főnökömtől még több fizetésemelést kérek, akkor elbocsát engem – szabadkoztam.

     - Akkor keress új munkát! Annyi a lehetőség még egy kőműves számára is – emelte fel ismét a hangját, de az addig a karjában alvó Káin felébredt és sírni kezdett. – Nincs semmi baj, kincsem – csitítgatta őt, majd ringatni kezdte.

     - Így is két munkahelyen kell helytállnom, hogy eltarthassalak benneteket.

     - Ádám – lépett mellém Éva -, sajnálom, amiért olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amiért nem te vagy a hibás. De a fiunk beteg, és szüksége van azokra az antibiotikumokra. Tégy bármit, csak szerezz pénzt – nézett rám egyszerre szomorúan és csalódottan, így jobbnak láttam, ha teszem a dolgom, vagyis akármit, csak pénz legyen a jutalma.

     Átkoztam a napot, amikor hallgattam Luciferre, és engedtem, hogy dróton rángasson. Most is mi történt, megint egy nyomorúságos világba csöppentem, ahol semmi jó nem jut nekem, és ismét csalódnom kell az emberekben. Ismertem a munkahelyem, ami nem volt messze az otthonunktól. Egy építési területen dolgoztam, mint kőműves, és amikor beléptem az irodába, hogy felvehessem az európai szabvány által előírt sisakot, a főnököm lépett be az ajtón.

     - Miért késett már megint? Mit képzel magáról, azonnal induljon a helyére! – rikácsolta az építésvezető. Az a fajta ember volt, aki sokkal okosabbnak érezte magát azáltal, hogy diploma volt a kezében. Noha nem egy papír hivatott eldönteni, hogy milyenek vagyunk, hiába a tudás, ha mögötte nincs semmi emberi.

     - Elnézést, de a fiam belázasodott… - magyarázkodtam, de félbeszakított.

     - Engem nem érdekelnek az ügyes-bajos dolgai.

     - Uram, de szükségem lenne pénzre.

    Odáig alacsonyodtam le, hogy ezelőtt az érzéketlen, törtető férfi előtt alázkodjak meg. Neki valóban nem jelentett semmit az én hitvány életem, de hogy is vártam volna el tőle, hogy megértse, amikor lélek vesztett volt és hitetlen.

     Ezután elzavart, meg sem hallgatott, és nekem indulnom kellett dolgozni. A munkatársaim ahelyett, hogy vésőt és kalapácsot ragadtak volna, a fa hűsében cigarettáztak és olcsó sört vedeltek. Bezzeg őket nem hajtották el durva szóval, mert a becsületesek kiváltsága csak a semmibe nézés.

     - Ádám, gyere, csatlakozz hozzánk! – kiáltott felém az egyikük.

     - A munkával mi lesz?

     - Nem mindegy az neked, hogy a gazdag urak és hölgyek csak egy-két nappal később foglalhatják el a luxusszállodájuk lakosztályát? – mondta a másik.

     - De, teljesen mindegy – hagytam rájuk, majd letelepedtem melléjük.

    Már csak Lázár és Karcsi maradtak, akikről köztudott volt, hogy pitiáner csalásokkal és rablásokkal tengették az estéjüket. Sosem dolgoztak egy keserveset, mindig a könnyű pénzszerzés lehetősége hajtotta őket, mint általában mindenkit.

     - Segítsetek nekem, hogy pénz tudjak szerezni – vontam meg a vállam keserűen.

     - Minek képzelsz minket, talán takarékpénztárnak? – nevetett fel Lázár.

     - Hagyd már, inkább mesélj neki a tervünkről – bökte őt oldalba Karcsi, akinek a szeme sokat sejtetően megcsillant.

     Ez az apró kis dolog csak egy valakire emlékeztetett: Luciferre. Most miért nincs itt, hogy segítsen nekem? Mi van, ha sosem juthatok haza? Ebből a világból csak menekülni lehet, hiszen annyira undorító, és elborzaszt, hogy mindenki elégedetlen, még az is, akinek mindene megvan.

     - Szóval pénzre van szükséged, mi? – kacsintott felém Lázár. – Jól figyelj, mert ha velünk tartasz, már nincs visszaút…

     Elmesélte, hogy ma este egy bankot akarnak kirabolni. Erre azt mondtam, hogy lehetetlen, mire az ő válaszuk annyi volt, hogy nyugodjak meg, van egy beépített emberük, aki a munka végeztével kiiktatja a biztonsági rendszert, ami nagy dolog és az állásával játszik, így őt ötven százalék illeti meg.

Milyen alkalmazott az, aki a saját kenyéradójától lop? Hálátlan és becstelen, olyan, aki a saját édesanyját eladná a jó pénz reményében.

     Miután a végére értek, logikusnak és könnyen véghezvihetőnek tűnt a rablás, mégsem éreztem a kedvét, vagy az erkölcs hiányát, hogy ebben én részt vegyek. Ezt velük is közöltem, de nem tetszett nekik, mert már biztos negyedikként tekintettek rám, és burkoltan ugyan, de megfenyegettek.

    Rájöttem, hogy a tudás valóban tapasztalatlanná tesz, mert nem tanít meg az új dolgok felfedezésének örömére. Az én tudásom most az életembe került. Ha megcsinálom, és sikerrel járunk, végre lesz pénzünk, hogy jobban éljünk. Mindazt megadhatom a feleségemnek és a fiamnak, amit érdemelnek. De mi van, ha kudarcot vallunk? Börtön, majd szép lassan olyan emberré válok, aki üresnek és hasztalannak érzi az életét. A lelkiismeret-furdalás felemésztene, ebben biztos vagyok. De már nincs visszaút…

     Hazaérve azt mondtam Évának, hogy holnap reggelre pénz áll a házhoz, de ne kérdezzen semmit. Nem állt szándékomban mesélni a betörésről, így amikor eljött az éjszaka, teljes csendben lopóztam ki. Lázár és Karcsi már vártak rám, így azonnal indították a motort, amint beültem. Fegyvert is kaptam tőlük, bár reméltem, hogy nem kell majd használnom. Egy óra múlva már a bank pénztárgépeit törtük fel, de míg bűntársaim csendben ujjongtak, addig én engedtem, hogy átjárjon a bűntudat. Egy valamivel azonban nem számoltunk: a biztonsági őrrel.

     - Dobják el a fegyvereiket, és emeljék magasra a kezeiket! – utasított minket az őr. A hangja valahogyan furcsán ismerősnek csengett, és amikor a kezében lévő zseblámpa fénye megvilágította az arcát, Lucifert pillantottam meg.

     - Te átkozott, nézd meg, mivé lettem, földönfutóvá és bűnözővé tettél – meredtem Luciferre, aki már meg sem próbálta egy őr látszatát kelteni. Gúnyosan elvigyorodott, fogai úgy türemkedtek elő a szájából, mint az éhes fenevadnak, ami a prédáját környékezi éppen.

     - Ehhez nekem mi közöm? Nem te mondtad, hogy az ember saját maga felelős a tetteiért? – pislogott álszenten.

     - Minden bűn tőled ered, ebben már biztos vagyok. Hogy tudnám én irányítani az életem, ha te előre meghatározod? – ordítottam, mire a társaim meglepett tekintete ide-oda cikázott közöttünk.

     - Kérdésre ne kérdéssel felelj – kacagott fel Lucifer.

     - Ne forgasd ki a szavaimat, te átkozott!

    - Miért engem hibáztatsz, hiszen nem tettem semmit. De a te Istened, ő tett valamit annak érdekében, hogy ne ez történjék? – villant a szeme.

     - Tudod, én is belefáradtam már abba, hogy folyton azt hajtogatod, hogy az Úr semmire sem való. Miért bizonygatod olyan buzgón, hogy te fölötte állsz? Ki vagy te, hogy megkérdőjelezd őt? Ha azt hiszed, többet érsz nála, hát nagyon tévedsz. – Most először nekem húzódott gúnyos mosolyra a szám.

     - Hallgass el, vagy megöllek, te öleb! Nem teszel mást, mint hízelegsz neki, amikor meg sem érdemli. Ismerem őt, és hidd el, nem érdekli a sorsotok. Tudod mi ez a világ, az ő játéktere, amit a saját szórakoztatására teremtett – kelt ki magából Lucifer.

     - De megteremtette, még ha csak játszik is velünk. Miért vagy olyan álszent, amikor te is ugyanezt csinálod, játszol az emberek életével. Igazat kell adnom neked, Isten semmivel sem előbbre való, mint te, mert ugyanolyanok vagytok.

     Lucifer ekkor feldühödve rontott nekem, én pedig ösztönből nyúltam a zsebembe a pisztolyért, amit a bűntársaim adtak a kezembe. Abban a pillanatban lőttem szíven Lucifert…