Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com) váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2011. június 1., szerda

Végtelen körforgás (KK-N)

with 6 comments
   


    Mit is jelent családban élni? Ha ezt a kérdést egy óvodás gyermeknek tesszük föl, nyilván nem szociológia magyarázatot várunk, mindinkább egy színes rajzot, amin apa, anya, a testvérek és a nagyszülők kedvesen mosolyognak a családi ház előtt, amelynek szilvafa gyökerezik az udvarán. Ők így látják mindazt, amit a felnőttek már felelősséggel és kellő odaadással óvnak és szeretnek. Azt hiszem, sőt teljes bizonyossággal állíthatom, hogy egészen tizenöt éves koromig úgy vetítette elém a képzeletem a családomat, mint ahogyan azt óvodában rajzoltam le zsírkrétával. Majd elérkezett az életemben az a csalódás, ami végleg a felnőtté válás rögös útjaira taszított.
     Hiszen mit érezhet egy kislány, aki már soha többé nem rajzolhatta le úgy az apukáját, hogy tudta, csak meg kell mutatnia neki, és ő majd gyors puszit nyomva a homlokára elmondja, mennyire szereti. Nem, egyetlen filctoll vagy zsírkréta sem képes túljárni a halál eszén. A felismerés fájdalmas, az igazság megdöbbentő, az élet pedig kegyetlenül egyszerű és kiszámítható. Ahol becsukódik egy ajtó, ott kinyílik egy másik. Ha valakit elvesztettünk, soha ne törődjünk bele, hogy már nem lehet velünk. Az élet állandó, a természet körforgása akár a körhinta, végtelen és szemkápráztató.
     Gondolnánk, hogy akit életében szerettünk, majd halálakor sirattunk, képes új alakot felvenni? Valami mozgatja, talán a szeretetünk, vagy csak Isten lehelt beléje új életet még egy esélyt adva neki. Az ember, az okos bolond ember után az állatok következnek a hierarchiában, így talán nem meglepő, hogy egymás hűbérurai vagyunk. Isten a fő hűbérúr, mi pedig az állatokkal karöltve az ő hűbérurai vagyunk, ennek értelmében, ha az ember meghal, és ha a sors is úgy akarja, miért ne születhetne újjá állati testben?
     2010 januárjában úgy éreztem, a körhinta lassan beindult. Én, aki világ életemben féltem a kutyáktól, magamat nevetem ki, ha azt mondom, hogy én valaha is bele fogok egyezni abba, hogy a ház tájára egy kutya befészkelje magát. A mosoly pedig, ami megszámlálhatatlan köröket írt le, amikor megláttam a nyolc kis magyar vizsla kölyköt, édesanyámat ámulattal töltötte el. Úgy totyogtak apró lábaikon az anyukájuk után, mint a kiskacsák a kacsamama után. Önfeledten harapdálták egymás fülét, vagy bújtak oda a melegséget adó mamájuk bundájához. Ahogy figyeltem őket, magamra ismertem bennük, aki régen voltam, egy gyermek, aki csak játszani akart és mindenben felfedezni az újdonság varázsát.
     Aztán arra lettem figyelmes, hogy valami apró és most még erőtlen valami a lábam szárát harapdálja, és ahogy lepillantottam, megláttam őt. A szőre itt-ott sáros volt, de ahogy rám emelte gyönyörű tengerkék szemeit, már nem egy vásott kölyökkutyát láttam magam előtt, aki csak úgy nekem esett, hanem azt a kis állatot, akit a társammá fogadok. Ahogy lehajoltam érte, hogy a kezembe fogjam, nem ellenkezett, tűrte, hogy kisbaba módjára babusgassam, és amikor apró nyelvével forró csíkot húzott a kézfejemen, a tudtomra adta, hogy kész velem tartani. ,,Anya, rá van szükségem" - mondtam ki a varázsszót, mire azonnal előkerült egy kartondoboz, így hát engedtem, hadd búcsúzzon el a családjától. 
     Nehéz volt belegondolnom, hogy vajon mit érezhetett. Sírt, abban biztos voltam, kapaszkodott az anyjába, de mindez hiába volt, mert a gazdája elszakította őt a szeretteitől, a játszópajtásaitól, és attól, akinek az életét köszönhette. Az emberek többsége nem is hiszi, hogy az állatoknál a búcsúzás nehéz és fájdalmas, és talán fel sem tudjuk fogni, hogy annak ellenére, hogy ők képtelenek beszélni - vagy csak mi nem értjük őket -, még kifejezhetik a saját nyelvükön az elmúlás torokszorító szavait.
      Így került hát hozzánk a 2009. november 21-én született kis vizslakutya, akinek a Zéta nevet adtuk, igaz, ő magyar, mint inkább görög hős, na de ez csupán csak formalitás az ő esetében. Az első pár hét pokoli volt, nyüszített, nehezen szokott hozzá az új környezethez, és elkeseredésünkben már ott tartottunk, hogy visszavisszük őt, ám mégsem tettük. Most visszagondolva arra az időszakra és a mostani boldog pillanatokra, már el sem tudnánk képzelni az életünket nélküle. Úgy érzem, hogy amikor a ravatalozó ajtaja becsukódott, Zéta megjelenésével kinyílt a vigaszt szimbolizáló ablak, amelyen besütött a reménység napsugara, és annak ellenére, hogy ő csak egy kutya, néha pontosan olyan melegséggel és szeretettel tekint rám, mint annak idején édesapám.




6 megjegyzés:

  1. Megdöbbentő, de én is éreztem már egészen hasonlót. Irma

    VálaszTörlés
  2. Tetszik az írásod első felének lélektana. Jó az a levezetés. És még mindig olvasmányosan írsz.
    Ilyen állatos élményem nekem is volt, sőt többeknek, akiket ismerek. És még a reinkarnációban is hiszek...
    Mindazonáltal, ha az írásodat csak mint novellát nézzük, azt kell mondanom, hogy ez a kutyás végkifejlet nem volt olyan eredeti, újszerű, noha nem is lehetett másmilyen, mivel igaz történet...

    VálaszTörlés
  3. Kedves Irma!

    Köszönöm, hogy elolvastad ezt a számomra fontos és saját (szomorú) élményemen alapuló novellát.

    VálaszTörlés
  4. Kedves Balázs!

    Sokadszorra légy üdvözölve, mint hozzászóló! :) Örülök, hogy ezt a kis novellámat is elolvastad, a dicséreteket köszönöm, ám azt valóban érdemes megemlíteni, hogy az alapját az életem és annak egy mellékvágánya ihlette. Nem szeretném ismételni magamat, megtörtént, ami meg volt írva, és ahhoz, hogy az a bizonyos fejezet végleg befejeződjön vagy ha jobban tetszik, pont kerüljön a végére, nekem is ki kellett írnom magamból az érzéseimet.

    VálaszTörlés
  5. Az alkotás címe nem fedi a mondanivalót, inkább a szerző reményét fejezi ki. Formailag, mondanivalóját tekintve inkább egy női újság olvasói újságcikkéhez, semhogy novellához hasonlít – egyetlenegy példán keresztül próbálja igazolni a körforgást, ami ebben az esetben, ilyen formában részlegesen sikerült.

    Ha egy kicsit szőrszálhasogató lennék, még azt a kérdést is megkockáztatnám a szerző felé: van véges körforgás is? Szellemi szinten nincs.

    Az írás bevezetője túl hosszú, a szerző általánosságokra támaszkodó meggyőződését hivatott alátámasztani, amelyhez az egyéni tapasztalatait is felsorakoztatja. Az írás kifejleténél a saját fájdalmas életélményére és ahhoz ragaszkodva, annak szempontjából számol be, azonban valamilyen oknál fogva mégis idegenkedően (talán mert még fájdalmas az élmény).

    Az írásban nem érzek különösebb “illatot”, nem látok különösebb “képet”, nem érint meg, mert nem az olvasóhoz szól, hanem magához az eseményhez: a fő mondanivalót, hatásos üzenetet, a legmeghatározóbb jellemvonását vagy elrejti a szerző, vagy még nem forrt ki belőle teljesen. Ahogyan azt a nagy alkotók mondják “nincs szaga az írásának”. Gondolatilag sem mondhatnám eléggé kidolgozottnak. Hiányolom belőle azt a mögöttes, nem feltétlenül új tartalmakat hordozó gondolatokat, vagy a szerző jellemvonásainak leírását, amelyek akkor válnak fontossá, ha egy kevésbé jelentős eseményről számolunk be, vagy olyan eseményről, amely túl személyes ahhoz, hogy a széles olvasórétegnek fogalmazódjék. (Itt azonban ismét felvetődhet a kérdés: miért írjon az író olyasmiről, ami nem a széles olvasórétegnek fogalmazódik, hisz senki nem kényszeríti, mindenki annyit ír, amennyit írni szándékozik, annyit mond, amennyit mondani akar.)

    A fentieken túl a szerző valamiért önmagát igyekszik kimagyarázni az eseményekből, ugyanakkor fabulaként szeretné feltüntetni a vele történt eseményeket. Ez így önmagában lehetetlen. Érzelmileg kívánja alátámasztani az általánosságokat, feltételezéseket, mintegy csatlakozik egy már korábban megfogalmazott gondolathoz. Belebotlik abba a hibába, hogy saját magát magyarázza, amire egyáltalán nincsen szüksége, ugyanis az írónak megadatik az a szabadsága, hogy ne magyarázkódjon, ha a magyarázat az írás rovására jár.

    “2010 januárjában úgy éreztem, a körhinta lassan beindult.” – az írás elején nem szerepelnek dátumok, csupán életkorok vannak feltüntetve. Ilyen formában az olvasó számára teljesen irreleváns az adat, mikor történt fordulat a szerző életében, csak ha nem fűzi gondolatjelek közé, hogy hány éves volt abban az időben.

    Novellát írni nem könnyű. Tömör regény, életérzés, élet, gondolat, amelyet egy csattanó másít meg. Eme tömörség és csattanó nélkül az írás nem novella.

    Újságcikként azonban szívesen olvasnám - egy női magazinban.

    Köszönöm a bizalmat,

    Üdvözlettel,
    anna

    VálaszTörlés

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.