Évszakok

Tél volt, amikor megszülettem
az ablakokra jég fagyott,
s hidegen borzongva is kéken
bámultak a csillagok.

Tavaszra már látni kezdtem
anyám hajolt fölém és ringatott,
a kiságyból barna szempár nézett
vissza rám, és kacagva biztatott.

A nyári napsugár az égen
felhők mögül figyelt, így altatott,
s a zöld rét idelenn a földön
ölembe száz virágot hullatott.

Lombhulláskor kezdtem járni
-a tudás lépcsőjét- tizenhatot,
s fölérve kezdtem csak látni:
nincs vége még, csak megkopott.

Az út felét most egyedül járom,
a biztató kéz már elhagyott,
s velem az út fehér szalagja
hulló pelyhek közt kanyarog.

Köd foszlik, és rügy, ha pattan,
leple alól feslik már a kikelet,
s az orgonaillatú szélben
egy hang szólít- és elvezet.