visszarévedsz a múlt fényébe
utad a végtelen
visszaút
ott élsz a nyüzsgő emlékekben
sorsod a múlttal
összefut ott
ahová senki
nem kísérhet
magadban bogozod
múlt-batyud
magányos mosolyú
révületben
szemeden tört fényű
tűnt borúd nyomán
a búcsú
hangtalan
csendedbe ájulsz
nem kísérsz többé
utamon
soha
soha már
lépteim fáradt
üteme
halkul
indulok
némán
nélküled
járok
féltelek
félek
hol jársz
Anyám…?
Először nekem olyan furcsán hangzott.
VálaszTörlésOlyan mintha ide-oda nyúlnál benne, bár egy témában maradva. Ha érted mire gondolok.
a végén az egyszavas sorok szépek kikerekítették a fejemben.
Egyrészt a hangulata tetszett, de nem a tartalmi, hanem a szavak ritmusából és hangzásából eredő hangulat. A tartalommal nekem is az a bajom, hogy csapongónak érzem. Talán vesszőmániás vagyok, de nekem hiányzik. Viszont a végén ahogy rövidültek az amúgy sem hosszú sorok, érződött az elválás. Az jól sikerült szerintem.
VálaszTörlésNagyon szép a vers egy fájó emlékről.
VálaszTörlésKöszönöm szépen. Az az igazság, hogy a gyógyíthatatlan Alzheimer-kórral való szembesülés tehetetlensége, az, hogy itt van a mama, és mégsem... - valami ilyesmit szerettem volna elmondani.
VálaszTörlésOlvastam valahol, hogy akinek a hozzátartozója hasonló betegséggel él, az már a betegség felismerésekor, a szembesüléssel megéli a gyászt...
Szinte egyik pillanatról a másikra történt. Felfoghatatlan...
Révülgetek, merengek még rajta.:)
VálaszTörlésKöszi, Balázs, bár ez egy visszafordíthatatlan létállapot miatti tehetetlen fájdalom, kavargó érzések, s talán egyúttal az elfogadás valamilyen szintje...- tántorgásom vissza a valóságba, immár a mama lelki támogatásának mérhetetlen hiányával...
VálaszTörlésMondhatatlanul nehéz elfogadni, hogy az én szépséges lelkű, érző anyám nem emlékszik semmire a jelenből...
Így már értem.
VálaszTörlésVali.
VálaszTörlésVégigkísértelek.
Mennyire tehetetlen, és kiürült tud lenni az ember...
"Csak a szél, más semmi sem"
Gyuri