Sirató

Selymes, puha fátyolként
Terül el a hajnali köd a völgyben,
Kékes bérceit megmászva
Tekintek le e varázslatos földre.

Roskad a hegyoldal, hízott fürtjeitől
Zamatuk mint a méz,
Lustán döngicséli körül őket
Egy apró, szorgalmas méh.

Kiskertekből gyümölcsfák
Illatát hozza a nyári szellő,
A határban földművesek
Énekétől zeng a dús föld.

Felkelő nap csillogó sugara
Cirógatja meg a tájat.
Az égbe nyúló jegenyék
Nem adnak hűs árnyat.

Leszállok magasáról, s
Meg sem állok a rónaságig,
Mely méltósággal nyúlik el
A messzi láthatárig.

Míg a szem ellát a mezőkön
Dús, arany kalász hajlong.
A ligetekben fácán hangja rikolt,
A réten az üregi nyúl sebesen lohol.

Az árok partján suhog a dús sás,
Egy sikló csúszik a kövek között lomhán.
A legelőn kérődzve delel a csorda
Vékony még a nyárfa,árnyat hiába is adna.

Vakító napfény füröszti a tájat
Mely oly békés, mozdulatlan,
Mintha az idő kereke se járna
S öleden nevelt hű fiad karjait
Te feléd boldogan kitárja.
Nincs a világon senkinek,
Szebb hazája!

De jaj, a láthatáron már gyűlnek
Szürke, s a vad fellegek.
Villámok tomboló haragja
Szántja fel gazdag földedet.

Rabolni, pusztítani akar,
Lánctalpakkal tapossa a békét.
Hőseid kitartóan ontották vérüket
De vajon miért?

Áldozatuk mulandó mivel
Elűzték az idegent,
Ki megkívánt, uralt, s
Fosztotta kincsedet.

Idegen vágy, akarat
Tapossa végig földedet, s
Hiába a hősi vér, ha az
Rabigába hajtja szép fejed.

Ha gaz fiad inkább foszt, rabol
Mint védelmezne tégedet.
Lepaktál az ördöggel:
S tépi szét testedet.

Egymással harcol fiad, s
Az idegen.
Ki markol, majd többet? -
A csata ezen megyen.

Majd győzelmi lakomát ül
A vadorzó, s a galád.
Amerre a szem ellát,
Rombolás és halál.

S halotti máglyád mellett
Kevesek torkából, majd a
Fájdalom hangja száll,
Messze viszi a szellő
A keserű gyász dalát,
Midőn hamuvá lettél, -
Egyetlen, szép hazám.