Halkan aludt a szürke tér,Hanyagul csillant a fény
Olaj-aszfalt sötétjén.
Már rég elmúlt éjfél
Mikor tétova lépteim
Csak szép halkan,
hogy fel ne verjem,
Sakktáblájára tévedtek
Az élettelen életnek
A szürkén hallgató
szökőkút mellett.
Amott a sebesen folyó
Szinva is csak kullog
A lámpa fáradtan pislog
Sötét sárga szemével
Mint kit álmából keltettek fel
Így ébredtem én is éber álmomból,
Mint mikor felbukkansz a víz alól,
Úgy eszméltem rá a mulandóságra
A körforgásra s a változásra,
Ami most is munkál bennem,
És ettől nagyon megrémültem,
Mert világossá vált előttem,
Hogy az Idő Téren sötét minden,
Mert akkor este lezárult bennem
Valami, és új út indult előre,
Azon a téren az ismeretlenbe.
Gábor!
VálaszTörlésNagyon találóan fogalmazod meg az élet mulandóságát,s az érzést, mikor erre ráeszmélünk.Tetszik a versed!:-)
Hát nem tudom...
VálaszTörlésSzerintem túl nagy falat ez a téma ahhoz, hogy csak ennyivel el lehessen intézni. A tér-idő vonatkozásában akármit írni nem lehet, s ha már az ember ír valamit, az legyen tökéletes.
Nekem ez az írás most olybá hat, mintha rakosgattad volna egymás alá a gondolatokat.
Valamit leírtál, valamit lefestettél, de ez nem lett tér-idő...