Szivárvány a sötétben /Ronnie James Dio emlékére/

Hideg az éj súlyos magány leple,
melyet ránk borít az Isten keze,
mígnem Villám táncol át rajta,
lelkem fényhullámát lovagolja,
lemerülök a kátrányos éjfélbe.

A fény vad táncát én is követem,
felszabadul szunnyadó ősi énem,
eddig vak szemem már látva lát,
látom a sötétben a szivárványt,
Ez az én igazi, örök ébredésem!

Bűnre bűn

Aszfaltra fest vérrózsát a képzelet,
omló szirmút, fájdalom-tövisest,
savas eső marón meddő vize itatja,
haló napsugár fonja koszorúba.

Az esendő Emberiség koszorúja ez,
mit kezünk az erőszak oltárára helyez,
vonat alá esettek ajkáról száll alleluja,
zsoltárt játszik géppuska-orgona.

Groteszk maszk csupán az áhítat
tonnás kalapács zúzta arcokon;
ez a valósággá lett lidérces álom:
ébredést, hajnalt, semmi se hozhat.

De hiába is hozna ős atyánk a Nap,
ha az emberek egyre többet akarnak
ha az egyetlen hatalom az agresszió:
ilyen áron senkinek nem kell passió.

Senki nem veszi fel bűnei keresztjét,
mert akkor elvesztené addigi életét,
inkább megöljük az egy igaz Istent,
az anyagba vetjük helyette hitünket.

A háború zenéje

 

Szikraesővé omló zsarátnok
a háború Fúgája az ős-zene:
emberségünk múltja, jelene,
S halálra égő, tépett jövője.

Kifordult lelkek pogány táncot
járnak, és kezükre vér szárad,
S hogy kié, azzal nem gondolnak,
Ha fegyverek staccató-t ugatnak.

És te csak a képernyőt bámulod,
ahogy ágyú-üstdobok dübörögnek,
nézed, hogy a föld sírva beleremeg,
nézed, hogy mennek tönkre életek.

Nézed csupán, de látni nem látod,
reménykedj, hogy nem fizeted meg
majd rövidlátását vakított szemednek,
hogy nem tűz lesz majd szemfödeled,
s élheted tovább üres Sziszifusz-életed.

Korszellem

Betonházak falán feketén folyik szét
émelyítő mézként a koromszín éjfél.
A csendben csak egy kísértet lármáz,
kit csak én hallok, ha lecsihad estére
az örök rohanás: az élet,
a Korszellem csörgeti rozsdás láncát,
szavaival űzi el elmém libbenő álmát.

Jő, bújik, súgva adja ürmös maszlagát,
hogy majd Ő! Ő megadja boldogságát
örökkön epekedő mohó szívemnek,
csak álljak be a többiek közé a sorba,
olvadjak kollektívába,
énekeljem én is zsoltárát a Pénznek,
dobjam el a múltat s erényeit végleg.

Ha szédítésére fejem rázom réveteg,
akkor a meztelen valóval fenyeget:
"Ember, senki voltál és senki leszel,
majd álmaid  pókhálói szétszakadnak,
a tüzes sugaraknál,
ha a valóság napja eszedben felkel,
Szembenézel a farkas törvényekkel!"

Hangom mint törött szárnyú madár,
kétségek közt küzdve esetlenül száll:
"Ó kérlek álmaim hagyd meg nekem,
Legalább éjjelre hagyj nyugodalmat!"
Ő kacagva szalad,
léptei távoli visszhangjára ver szívem
csak álmomat szorítva kétségbeesetten.

Koldusherceg

Lassan bomló napfény hullabűze fojt,
s a tova szaladó szél enyhet nem hoz.
Vele szaladnék én is messze, el innen,
de el nem szökhetem,
rangom e sovány rögökhöz köt végleg,
nem vagyok más, mint a Koldusherceg!

Diadémom: a Tudás csálén áll fejemen,
mint húsba vájó töviskoszorút viselem,
fénye is tompa, hol hajdan ragyogása?
Félúton veszett a múltba...
kisemmiztek abból, amit elődeim bírtak,
az öszvér-eszű pénzen hízott Nagyurak.

Csak álom-palástomat markolom egyre,
amit a leáldozó nap vérsugarai tépnek,
így gázolok előre a sűrűsödő sötét éjben,
még meg-meginog léptem,
de végigjárom eleve elrendelt utamat,
virrasztva, dallal siratva szép hazámat!
 
 

Téli szél havat fú

Sírva süvölt a siránkozó szél,
Szemembe szivárgó könnyet
Csal csontos karmaival hasítva,
Véghetetlen dervistáncba kerget
Millió jégtüzű kézigránát repeszt:
Atompernye finomságú hópelyhet,
Fehér tejködbe vonva földet-eget

Fojtva még levegőt venni se hágy:
Csendes pusztulásba Ő így taszít,
Míg terhe maga alá temet végleg,
A Hó súlya alatt szívem megtörik,
A tágas teret előttem elkendőzi,
Álmomat csak megfoganni engedi,
De magzatom zord fagya elveszi!
 
 

Gázel a fülemüléről s a rózsáról (KK-V-FE)

Egy voltam a Föld rózsái közül Allah kertjében
Fehér, csak ilyen volt még a földkerekségen
Patyolat szirmaim itták a friss hajnali harmatot
Miket az ég könnyként hullajtott alkonyi fényben
Búcsúztatva örök lágy kezű sötét szeretőjét az éjt,
Hosszú száramon szellőben magason ringott fejem
Így látott meg hajnalkor az ékes tollú bülbülmadár
S lobbant lángszívében örök rőt tűzlángú szerelem
S ez olyat szült keblében, melyet addig nem ismert
S ekkor művelt először: énekelt, lágyan meseszépen
Hogy érzése áradatát betetőzze, míg szállt éneke
Testemet saját magához nagy hévvel szorítva ölelte
Vérét töviseim kiontották s szirmaim vörösbe vonták
Hogy a rózsa örökkön vörös legyen s a bülbül énekeljen
S holtukból utódaikban viruljon majd örök szerelem.
 
 

Sir Gawain végső viadala-Előének, Cantiga I. (ízelítő)

Előének
Vitézi kalandokat éneklek,
Elregélem mi régen esett:
Nem csak a szép antik idők,
De más korok is bírtak hőst,
Ilyen volt maga sir Gawain,
Kinek egyre zengem tetteit,
Figyelmezve hallgassátok hát
Ez lovagi hérosz végső útját,
Mert ő is, mint régmúltban
Bátorszívű Ulysses kalandban
Lelve csak kedvét s békéjét
Elindult kisértve szerencséjét.
Halálát
Végső kalandjában meglelte:
A világ vége felé vette útját,
Örök lelkét a pokolra küldte,
Kisértette a mennyek Urát,
Mégis hősiesen vítta tusáját.
Cantiga I.

Miként Kronosz felfalta gyermekeit,
Akképp tizedelte meg lovagi kutatóit
Arthur király kérése: a Grál keresése,
Pelinor, Parceval, s sok vitéz elvesze,
De egy maroknyi elszánt lovag még
Kutatásban az eget s földet tűvé tette,
A legszentebb kehely nyomait követve:
Galahad, Gawain s Gaheris az új lovag,
Gawain ifjú aranyszívű s igazhitű öccse
Hárman külön-külön három irányban
Kutattak minden papnál, egyházban,
Északi Skócia, Nyugati Wales s a déli
Albioni földek s Cornwall tájékain.
Gawaint a jelek Cornwallba csalták,
Majd innen Wales felé irányították
A Szent Pirán monostori szerzetesek.
A mocsarakon átaltörve vágtatott
Pogány istenek földje felé tartott,
A krisztusi fényt maga mögött hagyva
Nyugatra
A vad britonok ős rengetegeibe
Hol két sárkány s régi rend az ura
A ködben tévelygő lelkű népnek
Hogy Ő maga legyen fáklya lángja
Élő képe Krisztus égi fényének.

Míg Gawain Wales felé vágtatott,
Addig Gaheris is itt kutakodott,
Úgy hírlett, Caernaforn várában
A nagy hatalmú várúr birtokában
Rejtélyes kincs, egy ékes edény
S még nagyobb kincs, égi tünemény
Csodaszép hajadon leányt bír,
S ez sok lovagot a vár tövébe hív
S a lány kezéért mérkőznek meg,
Mert hozományként a kincset
Adja a vár ura leánya keze mellé
De két próbát kell kiállni elébb:
A hölgyet kell versben zengeni
S így annak szívét megdobogtatni,
S ha Ő kegyesen kedvező jelt ad
A trubadúr lelkű hív lovagnak,
Csak akkor léphet az bizonyítani
Hős férfi erejét, várják sorompói
A várúr tágas vitézi tornaterének,
De a lovagok külön sátrakban élnek
A vár körül elszórtan, egyforma
Fehér s veres ponyvájú sátrakba,
S nem címereik alatt vív egyik sem,
Hanem tiszta fehér s rőt színekben
Hasonló szín sárkánnyal ékített
Átalvetőkben vívni kötelesek
Nem ismerhetik egymást meg,
Csak mikor a viadal elvégeztetett,
S a kegyelemdöfést kell megadni
Hogy a vesztes tudjon békén halni.
Gaheris
A viadalra épp akkor nevezett,
Mikor Walesbe ért Gawain is,
S ő is küzdelemre jelentkezett
Nagy volt híre, minden albioni
Tudott a tornáról s oda epekedett.
 
 

Apokalipszis

Alkony

Minden csendes még, mikor
Holttestei a fiatal napfénynek
Megfakítva az enyészet ködtől
Maguk is elrohadva földet érnek.
Más ez a reggel mint a többi,
Siváran ködbe hanyatló őszi,
Kürtszó visszhangját hozza a szél
Halottak napjának csontkezű szele
A végromlás hét érces harsonajele
Ledőlt, dúlt sírok közt vágtat tova
E romlott sártekének hírül adva
Hogy ma reggel kelt
Vérvörös végnapja
Horizontja fölé utoljára.

Armageddon

Most lángra gyúlt az ég kék tengere
Vértengerré forrt fel a vizek tükre
Visszhangzott mindenek üvöltése,
A gamma sugárzás járt haláltáncot
Az egész csak egy másodperc volt
Mikor a Halál megnyomta a gombot.

Az apokalipszis alkonyán
Savas ködöt hoz a szürke ég alja
Bűzös lehelete egyre arcom marja,
Húsomba markol aszott acél karma.
A sárga lidércfény-derengésen át
Vöröslő könny-szemem tisztán lát
Rekedt a suttogás: viszlát világ.

Ez már az epilógus csak,
Boldogok kik porladnak
Mert itt van az alkonyat
Hozva békés nyugodalmat
Betakar darabos sírhant.

Kialudt hajdan lángoló atommáglya,
Amott fáradtan dülöngél árva árnya
Egy csonka beton tűzfalnak várva
Bizton közelítő végső pusztulását
Mint öngyilkos magasból zuhanását,
Kit a mélybe ránt a sorstalanság.

Így dől romba a világ
A szél gyászmelódiát
Fütyül a romokon át
Süvítve, sírva búját
Végső sötét magányát.
 
 

A szavak nekropolisza

Reszketve fütyül hideg szele
Az elmúlásnak a puszta felett
Kergetve a fojtó szürke port
A tájon át, mi már régen holt
Nagy, kihalt városba ütközve,
A szavak nekropolisza ez.

Üres kopár minden épülete,
Csonka méltatlan síremléke
Annak mi hajdan virágzott:
Feledtük a sok szóvirágot
Mi csodássá régen tette,
Nyelünk gyönyörét emelte.

A jó Arany-kor hova lett?
A modern világ mivé tett?
A magyar szó zengve szólt
Míg az angol agár-korcsot
A korszellem elfojtó keze
Erővel belénk nem préselte!
 
 

Phobosz kacaja

Elhagytad atyád Phobosz,
Csak nyakamon ülsz egyre
Rabigádat remegve nyögi
Eme szürkén bágyadt elme.

Kacajod karcos szava új,
Páni riadalmat fakasztó
Szívem rémülten elfagy
S vadsága gyomorszorító.

Míg szívem nem szeretett,
Nem ismertem acél markod,
De őnélküle nem élhetek,
Inkább megfizetem sarcod

A fekete lelkű ember-Harmadik fejezet

A színház nézői a büfében voltak. Mind a két felvonás közti szünetet igyekeztek érdekessé tenni, egy kis csevegéssel, könnyed falatozással, esetleg egy pár pohárka frissítő itallal. A páholyokban mégis akadt egy-két ember, ilyen volt Taláry herceg is s a szép Bolgáry Ellina kisasszony, akivel a herceg elmélyülten társalgott. Ellina a gazdag görög kereskedő polgárok sorából származott s emellett Felbágyadt egyik legszebb ifjú hölgye is volt. Termete alacsony, ám formás volt, ott gömbölyödött, ahol kellett, s ezek a domború idomok is lenyűgözően formásak voltak. Fekete tűzzel égő szempárja ragadozó s tüzes természetre vallott, akárcsak ragadozó nagymacskát sejtető vonásai. Szép fekete haját a divatnak megfelelően viselte, göndör csigákba rendezetten s szépen díszítve. Igen imponált neki a fiatal herceg közeledése, de a bágyadti rossz nyelvek szerint nem csak a hercegé... a fáma szerint több vagyonos ifjú is megfordult a lányos háznál egy héten szépen elosztva, s a szép kisasszony is hajlamos gáláns kalandokba bocsátkozni, mintha csak egy regény hősnőjének tartaná magát... De ismerjük mind jól az irigységet, a gyűlölség kisebb testvérét, aki ha felüti valahol rusnya kis fejét, ott mindig rossz pletykák kapnak szárnyra.

-... tehát legyen az ortodox templomnál éjfél után pár minutummal.-rendelkezett Ellina. Pál már csak helyeslő bólintást engedhetett meg magának, mert a jeles néző publikum kezdett visszaszivárogni az ovális színházterembe, s feltölteni a nagy alsó nézőtér veres posztóval borított üléseit, és a klasszicista aranyozott faragványokkal ékített páholyok kényelmes, párnázott székeit. Pál most már kissé türelmetlenül ülte végig Shakespeare Julius Caesarjának utolsó felvonását. ...Nemhiába, még ennyi idő után is kisfiús örömmel tölt el a vadászat... A herceg már elhagyta a nagy színházépületet s még bundájában is didergett a metsző hidegben. Ismét rácsodálkozott a színház elegáns kőépületére, melynek egyszerű és tiszta formái elementáris szépséggel bírtak, s többet értek bármily cicomás rokokó dekorációnál. A teljes Hold kerek sápadt arca kísérteties csontszínbe vonta fehér falait, s a főutca ékes homlokzatú épületeit is ezüstös derengésbe burkolta. Az árnyékok hosszúra nyúltak, a közvilágítás gázlámpáinak fénye erőtlen volt a Hold ragyogásával szemben ...Lám az isteni ős remekmű erősebb még minden modern barbár vívmányunknál. Nemhiába ez a régi rend... Pál belépett a szálló főbejáratán s egyenesen a lakosztályába ment. Letette bundáját, majd zsebéből elővette ékes svájci zsebóráját, felpattintotta ezüst fedelét, majd rápillantott a fáradhatatlanul útjukat járó, ugyanakkor halkan ketyegő mutatókra. "Nagyszerű, még van időm pihenni." -gondolta a herceg.

Háromnegyed tizenegykor Taláry Pál már készült a titkos találkára. Ruházatát egy fekete nadrág, fekete, gondosan ápolt elegáns bőrcsizma, fehér ing, fekete mellény, egy olyan szurokfekete posztókabáttal fedve, mely híven követte teste alakját. Kezére most nem szarvasbőr kesztyűt, hanem koromszín bőrkesztyűt húzott, majd elrakta a közepes vastagságú zongorahúrt, amit előre kikészített. Fejére fekete szövetkalap került, arca elé sötét kendőt kötött.

A lehető leghalkabban nyitotta ki az ajtaját, s mikor bezárta, akkor is gondosan ügyelt a neszekre. Macska léptekkel, finoman suhanva osont végig a sötét folyosón. A portás már nem volt a helyén, de a kapuőr posztja felől még világosság szüremlett a hallba. Az őr réveteg szemmel bámult ki az utcára. ...Nemsoká' hó eleje és fizetést kapok. Végre kártyázhatok a fiúkkal. Na most majd megkopasztom őket... hirtelen egy izmos kar kulcsolta át a mellkasát, miközben a másik kéz szája és orra elé egy sötét anyagot szorított. Birkózott a két karral, de a bágyadtsága, a hirtelen átélt sokk, no meg a támadó komoly fizikai ereje legyűrte az ötvenes éveit taposó kapuőrt. "Hát itt a vége. Csak ne lenne ilyen szúrós szagú ez az izé." -gondolta, majd összeesett.

Holtan.

Kedves olvasóm bizonyára ismeri a nagy romantikus műveket, s az ösztön és a sablon azt súgja, hogy a vegyszeres rongy az kábításra való, ám egy olyan hidegvérű gyilkos mint ez, nem hagy tanút. Illetve ha tud, akkor nem hagy. Na de vissza az utcára, ahol a fekete árny már szabadon vadászik prédájára. A logikus az lenne, ha időben egyenesen előre haladva írnám tovább a történéseket, ám én mégis a másnap reggeli eseményekre ugranék. Átlagos reggelre ébredt a felvidéki álmos város, hideg, szürke, latyakos reggelre, ám a karhatalmi szervezeteknél nagy a sürgés-forgás, mivel "nevezett Bolgáry Ellina kisasszony január (I. hó) tizenötödik napjának estéjén eltűnt". De ezzel párhuzamosan a szemetesek a Rózsa Szálló közelében egy szemetesben egy holttestre akadtak. Ötven év körüli, ruházatától megfosztott férfi, még nem azonosították. A nyomozók már egy-egy csendőr kíséretében kihallgatásokat végez a Bolgáry családnál, illetve a szállóban és a környező épületekben. A szálló személyzete azonosította az éjjeli őrt a holttesttel, így az egyik kérdés megoldódott. Ám Bolgáry Ellina ügyében nagyobb a baj, mert senki sem tud semmit. Legalábbis nem vall.

A fekete lelkű ember-Második fejezet

    Szállingózott a hó, s ez a szitálás párosult a maró, szinte csontig ható hideggel, ami kellő indok volt az embereknek, hogy akinek nincs sürgős missziója, az inkább otthonába zárkózzon, s átadja testét és elméjét a vasárnapi semmittevésnek, lévén a misének s istentiszteletnek már vége. Ám az Árpás téren, hol Felbágyadt nagy piaca állt, nagy volt a nyüzsgés még most is, kofák kínálták kipirult arccal, egyre fogyó hanggal portékájukat, ami kivétel nélkül a legjobb, páratlan árunak minősült, legalábbis mind az lett volna, ha a bizonygatás teszi az áru minőségét... A bérkocsisok sem tétlenkedtek, hírükhöz méltóan szórták szitkaikat, hol lovaikra, hol a járókelőkre, kik útjukba kerültek.
Ez a nagy forgatag előnyére vált azoknak, kik megélhetésüket nem túl törvényes úton biztosították. Ennek tudatában a karhatalom sem tétlenkedett persze, a félelmetes hírű csendőrök éberen őrködtek, szerves részét képezve a tömegnek.
    Az egyik bérkocsiból elegáns ifjú lépett ki, sudár termetű, vékony és elegáns, mintha Ferenc József egyik kardjárul mintázták volna, arca méltóságot sugárzott, no meg azt is, hogy őt sem kíméli a hideg. Egy kisebb fekete bőrtáskát vitt finom szarvasbőr kesztyűbe bújtatott kezében, olyasfélét, amit neves doktorok is hurcolásznak magukkal a pácienseikhez. Miközben előre haladt, érdeklődve vizslatta az árusok standjait, s eközben hátulról meglökték cseppet, de nem vette rossz néven, mivel egy bocsánatkérést is hallott, no meg ilyen kavarodásban ki róhatná fel bárkinek is az ügyetlenségét? De nyugalma már nem állhatott vissza, mert kisvártatva három marcona csendőr lépett hozzá, és a középen álló, hadnagy szólította meg:
-Elnézést uram, de látom elvesztett valamit. Netán ezt a poggyászt?-emelte meg a fekete táskát. Az ifjú meredten nézett üres kezére, majd válaszolt:
-Ó igazán köszönöm! Hogy tűnhetett el?- tette fel a kérdést a herceg, miközben végigmérte a csendőrt. A hadnagy daliás termetű, szikáran vékony ember volt, ami arról tanúskodott, hogy jó erőben van az illető. Sötétkék egyenruhája kifogástalanul feszült testén, gombjai makulátlanul ragyogtak. Arcát pirosra csípte ugyan a fagy, bár ha fázott is, jelét nem adta. Komor arca katonaviselt emberről árulkodott, párás lehelete pedig füstfelhőként kavargott fényesre viaszozott, kackiás setétbarna bajsza körül. Bőre kissé nap-cserzett volt, szeme mélybarna, s feltehetőleg haja is ebben az árnyalatban játszott, ám ezt a föveg nem engedte látni.
-Sok az enyveskezű a vásárokon. Ajánlom uram, vigyázzon jobban értékeire.
-Esetleg meghálálhatnám valahogy? Taláry Pál herceg vagyok.
-Köszönöm excellenciás uram, nagyon megtisztelő az ajánlata, de a kötelességemet teljesítettem. Én Soós János Magyar Királyi Csendőr hadnagy vagyok.-mondta s elfogadta a herceg felé nyújtott jobbját.
-Esetleg elkísérhetjük valahova? A csendőrök látványa elveszi a latrok kedvét.
-Köszönöm szíves ajánlatát, de csak a Rózsa Szállóba tartok. Minden jót.
-Magának is excellenciás uram!-viszonozta János a köszönést, majd a két csendőrrel eltűnt a tömegben. A herceg még látta egy ideig a tömeg felett imbolyogni a fekete kakastollakat, amiket a fagyos szellő mozgatott. "Szerencse, hogy megvan a táska, de jobb lesz vigyázni a csendőrökkel" gondolta a herceg, miközben újabb kocsit bérelt.
-A Rózsa Szállóhoz!-vetette oda a kocsisnak, aki útnak is indult...
    -Erre tessék excellenciás uram-szólt nyájasan az inas, aki a herceget kísérte a lakosztályába. Elfordította a kulcsokat a zárban, majd kitárta az ajtót, amin Taláry Pál be is lépett. Kellemes látvány fogadta odabenn. A szoba elegáns berendezése sötétbarna fából készült, pompás faragványokkal díszítve. A szőnyeg rőt, s az ablakok a főutcára néznek. Odakünn kocsik zörögnek a makadám úton és didergő emberek sietnek a dolgukra. A lakosztály kellemes meleg, dacára a nagy belmagasságnak, ami azt bizonyítja, hogy itt bizony nem spórolnak a fűtésen, a vendég rangjához mérten.
-Mondja a pincehelyiség, amit béreltem megvan?
-Természetesen főméltóságú uram. Kívánja, hogy megmutassam?
-Nem, köszönöm, csak a kulcsot kérem. A csomagjaim megérkeztek már?
-Nem főméltóságú uram. Parancsoljon, itt vannak a kulcsok. Óhajt bármi mást?-kérdezte az inas, miközben átnyújtott a kulcsokat.
-Nem köszönöm, ez minden. Távozhat.-felelt a herceg, majd az inas távozása után ő is elindult. "Ideje berendezkednem" gondolta, miközben már a pince felé tartott. Kinyitotta a vaskos akácfa ajtót, ami öreg létére nem nyikorgott, sőt frissen olajozták. A szoba kellemesen hűvös, ám levegője dohos. Taláry a kezében lévő petróleum lámpával világította meg a termet, majd a lámpát elhelyezte egy a falnak tolt masszív fa asztalon. A benti gyertyákat is meggyújtotta, majd körbepillantott. ...a helyiségben minden olyan, ahogy kértem, megvannak a szekrények és az asztalok, és itt az egyik utazóládám is... A szekrények ember magasságú elől üveges vitrinek voltak, szélességük pedig másfél férfi kar hosszát tették ki. A terem közepét pedig egy két méter hosszú, derékmagasságú robusztus tölgy asztal foglalta el. "Így ni. Minden a helyére került. A szikék, fogók jobb oldalt, középen pedig a chaemikáliák. Kezdődhet a vadászat."

A fekete lelkű ember-proloógus és első fejezet

Prológus

Csend van. Illetve mégsem teljesen, ugyanis a pince komor csendjét Taláry Pál halk dudorászása töri meg, s a Beethoven szimfónia dallamai különösen nyomasztóan hatnak a bécsi palota dohos alagsorának fojtott levegőjében, melyet a formaldehid és egyéb vegyszerek szúrós szaga leng be. ...elmúlunk mind, csak temaradsz örök kedvesem... és egy pillantást vet Anika merev arckifejezésére. "Szinte túl merev, nem elég életszerű. Csak tudnám miért néz rám íly vádlón" mondja szinte magában Pál, majd becsukja könyvét, ami egy anatómia könyv, még kitűnő orvos barátjától kapta a göttingai egyetemen. Akkor is, akárcsak most, rengeteget forgolódott természettudósok körében. Pál feláll az asztaltól és elhagyja a dohos pincét... egyedül. De Anika marad, örökké marad, örökké szép marad...

és halott.

I fejezet

-Megjelent a hírlap! Friss hírek! Vegyék, csak vegyék!-kiabálta rekedtes hangon a kipirult arcú ifjú rikkancs a Városháztér forgatagában. Aki csak újságot vett ezen a ködös reggelen, a következő főcímet olvashatta: "Eltűnt Taláry Pál herceg!" ... botrányos, valóban botrányos... gondolta minden polgára Felbágyadt városának, persze ennél tovább nem is jutottak, és nem is járatták rajta agyuk rozsdásan kotyogó gépezetét, amit a mindennapok sekélyes ám létfontosságú tevékenységei tettek megviseltté, s amik nem hagyták megolajozni a fogaskerekeket, pedig ha kicsit megkennék őket... akkor tán érdeklődésük is kitartana tovább, ami pedig azt eredményezné, hogy az újság végén elejtett apró közleményt is gondosan olvasnák el. Természetesen ez senkinek nem áll érdekében, mivel az egy rejtélyes gyilkos eltűnéséről szól. Nem volt már új keletű a történet a gyilkosról, ám nyilvánosságot se nagyon kapott, mivel az eddigi közléseket is hasonló formában tették meg, lévén a sajtó bármennyire szabad, annyira azért mégsem, hogy az oroszlánbarlangba nyugodtan sétáljon be, márpedig a mindenható és megtartó közigazgatási gépezet igenis harapós oroszlán lehet.

...Még hogy Taláry Pál herceg eltűnt! Ha tudnák az emberek az igazat... Nem szólt semmit, csak becsapta az újságot Soós Pál csendőrparancsnok egy megfáradt sóhaj kíséretében. "Újabb eltitkolt botrányos ügy" gondolta, míg a kredenc második felső fiókját kihúzva kis barna könyvecskét vett elő tintaceruza és egyéb íróeszközök kíséretében. ...Majd én megírom a valót... megírom s majd életem alkonyán publikálom... S aki ezt az irományt olvasgatod, remélem hiszel egy öreg csendőrnek, mert ha nem, jobb ha most leteszed a papirosokat és valami nagy romantikus művet olvasgatsz, mondjuk Jókait, mert ez való és igaz, amit írok. Mind igaz.

Udvari daloskönyv-Virágai a bolond bölcsességnek-Cantiga VII (KK-V-FP)

Az ivók bölcse

Lelkünk ködös kámforában
Ücsörögtünk a korcsmában.
A kupák száma nem számít,
Ha a folyékony igazság kábít
Jer nagy Bacchus, mámorod
Negédes, csurgó méze éget,
Haj ez élet sosem érhet véget.

Számos a tavernában a vendég,
S mily színpompás ivóközösség!
Katonák, s a hitbuzgó csuhások,
Kereskedők, s a vándordeákok,
Az adószedő is adózni jár ide
Hogy csalfa leányra verje el azt,
Mit a szegényektől elraboltak.

Csalfa szeretőt itt kaphat ugyan
Kinek ölén délibáb öröm fogan,
Mindenki kedvére keresgélhet,
A hordóban lel szőkét, vöröset,
Szélsebesen elverheti érméit
Aki náluk keresi a boldogságot,
S vágyja a kábító, buja csókot

Udvari daloskönyv-Virágai a vérnek-Cantiga VI

Canzone a lovagi viadalokról

Ó tágas lovagi-torna pálya, viadalok hona!

Megannyi vitézt, megannyi hő küzdelmet

Látott már a homokos föld, öreg tested,

Mennyi szép hölgy táplálta veres véred,

Ha szépmívű lelátóidon helyet foglaltak,

A lovagok sorompóba álltak nyerni kegyet

S vele ragyogó hírnevet

Láthattad a magasztos, eposzi párharcokat

S a dalos, veres borban úszó diadalünnepet!

Korlátaid között folyt a kardok finom harca,

Mikor két jó lovag, testükön viselve vértet,

A korláton általugorva sorompók közé lépett,

Köszöntötték egymást, kezdték a küzdelmet,

S bátor oroszlánokként támadtak egymásnak

De szilárdan akár az elefánt, félre nem léptek,

Gyorsak voltak, mint tigrisek

S párviadalban velük volt a hiúz tisztánlátása,

A nagy itáliai bajnokok is ily módon küzdöttek.

S mezeiden zajlott a viadalok koronás királya

Az, melyben minden bajnokok megmérettek,

A kopjatörés hozott nékik fényes dicsőséget,

Itt hirdetett Égi királyunk magasztos ítéletet

Mert az igaztalan léleknek vereség lett jussa

S a tiszta fehér szívű lovag győzedelmeskedett,

Dicsértessék Ura a mennyeknek,

Hogy akaratát ily vitézi módra adja tudtunkra

Nekünk, gyarló, por s hamu testű embereknek.

Elregélem azok számára, kik ilyet nem láttak,

Hogy, s miként zajlottak a nagy kopjatörések:

A sorompó két végénél várakoztak a vitézek

Jó páncélokban, erős lovaik nyergében ültek

S mikor a versenybíra a jelet nékik megadta

Gyors párducokként egymás felé csörtettek

Páncélon kopiák reccsentek,

Láncsáik törésének hosszát nézte meg a bíra

Kinek törése hosszabb volt, aratott győzelmet.

Mikor reá terült az éj sötétkék királyi palástja

Nagy hírű, pompás vigasságokat rendeztek

Hol víg kedélyű lovagok, s ragyogó hölgyek

Lágy léptű tavaszi szellő táncokat lejtettek

Mikor felhangzott a lantok, dudák hívó szava

Az asztalokra minden ízletes földi eleséget

Gyors-kezű Szolgák terítettek,

S vitézi harcokat idézett az énekmondók dala

A fáradalmas harcok után ekképp ünnepeltek.

Kedves hallgatóm, eddig az ének

Remélem a múltat szépen idézte,

S te is újra megélted, miket a pálya,

Élhetett meg a dicső régmúlt korban.

Harangszó (KK-V-NYK)

S szóltak a harangok,

Bús káoszban kongva,

Agyam megtöltötte

Diszharmonikus hangja.

Megtöltötte, megcsavarta,

S rendezett tekervényeit

Kifacsarta,

Undok jegyét belémarta.

Enyészet szagú hangjait

repülve a lengedező

fülledt szél szárnyán

permetként szórja rám,

Betemetve teljeen

Elrothadok csendesen.

Legbelül

Valahol mélyen

Itt vagy bennem,

Tudom, érzem.

Hiába vakít neon

A sötét éjben,

Hiába dörömböl

Dobhártyámon

Dobbanó ütemével,

S kecsegtet kincsével

A város, az álom

Ami nehezen jön,

De ellep mint

Vízözön,

Sok Bar nyomással

Nehezedik pilláimra,

Ha megérkezik.

Tudom, hogy itt vagy,

Még ha minden elhagy,

Mert fogod kezem,

Így lépdelek peckesen

Előre, előre:

Ámen.

Udvari daloskönyv Cantiga V

Szikrákat hányt a Nap az égen,

S az ég alja ólomszínben ázott,

Mikor a sáros, izzadt gyepen

Csizmás lábak tucatja tapodott,

Csendes feszültség telepedett

Súlyos, fülledt párafelhőként,

De az üveg-csend megtöretett

Rozgony zöld, dombos mezején.

Krónika rozgony mezejéről

Mert Caroberto király lépett elő

Lelkesíteni serege deli lovagjait,

Egy torokként üvöltött a sok hős,

Az Abák is feltüzelték embereik,

A lankás domboldalt remegtetve

Amádé hadával rohamozott lefelé,

Már készen várta a király serege,

Rozgony zöld, dombos mezején.

Csattant fa s a fém, hullottak fejek,

Nagy lendületű volt a heves roham,

Az ékes királyi zászló, óh jaj, elesett!

De a király tovább maradt a harcban,

A Jánoslovagok veres zászlaja alatt

Gyilkolta tovább tengerén ellenségét,

Kivívták az utolsó rohammal diadalt,

Rozgony véres, dombos mezején.

Envoi/ajánlás/:

Dicső harcos királyom!

Elbeszélni nem lehet,

A temérdek sok harcot

Amik akkor megestek,

Rozgony dombos mezején.

Új Hajnal

Fehér csíkok a vérvörös égen,
Láttotokra belül érzem: végem,
Vörös csíkok a fehér bőrön,
Lassan oszlik a test börtön,
Odafönn lángol a napkorong
Ezen az Új Hajnalon.

Új szél kél, s új hajnal,
Új élet jön az új nappal.
Csak a Föld a régi,
Az elkínzott,
Csak az Ember érti,
Aki rég halott.

Gombafelhők úsznak az ég vizén
S a Nap lángol atommáglyaként,
De újrakezdődik az őrület,
Ha előjönnek az emberek,
S újra marakodnak a koncon,
Ezen az Új Hajnalon.

Elhagyja az erő a kezemet,
S csak dörzsölöm szememet,
Mert hosszan néztem,
Amíg bírtam,
A fényes Napot az égen,
S láttam...