Kísértés

    Ki hitte volna, hogy amióta a nők szavazójoghoz jutottak, sőt engedélyt kaptak rá, hogy végre a férjük segítsége és irányítása nélkül is lélegezzenek, hogy a 21. században még mindig akadályba ütközhettek. Nos, bármennyire is kiábrándító, attól még igaz! A történetem pedig, amit vénülő kezeimmel készülök papírra vetni mintegy memoárként, szolgáljon hát példázatként a fiatal lányok számára, akik mernek nagyot álmodni és a céljaikért mindent megtenni.
    2012 nyarán 21 éves egyetemistaként már pontosan tudtam, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel: írni akartam, csak írni, mindarról, amit már megtapasztaltam és ami még rám várt. Persze semmit sem adnak ingyen, mondogatta egykoron a nagymamám, és bizony én is nagy árát fizettem a vágyaim elérése érdekében.
    Az irodalom tanárom volt a bölcsész kar magyar szakának egyik legjobbja, általános iskoláknak lektorált könyveket, továbbá számos verses kötetet jelentetett meg. Egyetlen hibája volt csak, hogy gyűlölte a nőket. Akárhogy teljesíthettem az óráin, beadhattam neki életem legjobb irományát, a szeme sem rebbent, szinte észre sem vett, és csak akkor húzott elő a fiókból, ha elrettentő példával kívánt előállni. A vizsgákon persze átengedett, hiszen az feltűnő lett volna, ha egyedül csak a hölgyeket buktatja meg, a jó hírére ugyanis gondosan ügyelt. Szívesen tetszelgett a mecénás szerepében, aki segédkezik egy-egy – férfi – diákja pályakezdésében, vagy indított pályázatokat, amelyeknek a nyereménye általában egy ajánlólevél volt a könyvkiadók számára.
     Mint sok más csoporttársamat, engem is a kínálkozó lehetőségek vonzottak, amikor jelentkeztem az egyik ilyen pályázatára. Miután végre elég bátorságot gyűjtöttem, hogy felvéssem a nevemet a résztvevők közé, az asztala elé érve felkapta a fejét, és a jobb szemöldökét gúnyos ívbe feszítve adta a tudtomra, hogy semmi esélyem. 
      - Mit akar?
      - Megmérettetni magamat – válaszoltam magabiztosan.
    - Biztos benne? Ha azt hiszi, hogy holmi nagyravágyó női hősnőről szóló olcsó komédia elnyeri a tetszését a bizottságnak, hát nagyon téved – ábrándított ki jéghideg tekintettel.
    - Még el sem olvasta, honnan tudja, miről fog szólni?
    - Két éve kényszerülök a firkálmányai olvasására, és ez idő alatt még sohasem csalódtam Önben: mindig ugyanazt az unalmas és semmitmondó stílusban összetákolt tucatesszéket adja le. Mit gondol, a kettes osztályzatokat mivel érdemelte ki?
    Az ellenszenve olyan volt, akár egy savval átitatott köpeny, ami a csontomig lemarta a húsomat és kiölte belőlem a remény utolsó csíráját is. Miközben felfirkantottam a nevemet, a könnyeim szépen lassan átitatták az elefántcsontszínű papírt, mire ő elégedetten hátradőlt a székében, majd negédes mosollyal az arcán köszöntötte az újabb jelentkezőt, aki természetesen már férfi volt.
    Amint visszaértem a kollégiumi szobámba, a szobatársam azonnal kérdezgetni kezdett, hogy mi a bajom, s amikor már negyedszer is csak a fejemet ráztam, pár percre rá már azt mondogatta, hogy akármi is legyen az, idővel megoldódik, és nem érdemes miatta sírnom. Igaza volt, bár amikor a folyosón lépkedve meghallottam, hogy összesúgnak a hátam mögött, kedvem lett volna újra könnyekben törni ki, ám mégsem tettem, helyette felszegett állal és szorosan a mellemhez vonva a laptopomat folytattam az utamat a szabadba.
    A természet hangjai, illetve illatai teljesen elvarázsoltak, szinte feltöltődtem a napsugaraktól és a kedvesen dalolászó verebektől. A nyugalom takaróként vonta körbe a megtépázott lelkemet, az ujjaim azonban őrült módjára pattogtak a billentyűzeten. Olyasmit alkottam, amit addig még soha, kiírtam magamból minden keserűségemet és dühömet, az örömömet és a bánatomat. Az érzések olyan színes skálán mozogtak a történetemben, akár a szivárvány színei, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a lenyugvó nap narancs sugarai tükröződnek vissza a monitorom képernyőjén.
    Ha akartam se tudtam volna dolgom végeztéül visszakullogni a szobámba, mert a tettvágy úgy buzgott bennem, akár a vulkáni láva, és nem hagyhattam ezt a biztonságos érzést elveszni, ezért  a tanárom irodájába indultam, mivel tudtam, hogy valószínűleg ebben a kései órában is a fotelébe süppedve olvasgat egy verseskötetet. Mielőtt bekopogtam volna az ajtaján, gyorsan útba ejtettem az irodát, ahol kinyomtatták az írásomat.
    - Szabad! - szólt ki.
    Amikor beléptem, az asztala előtt állt, és egy könyvet szorongatott a kezében. Kíváncsian figyelte minden mozdulatomat, miközben átadtam neki a művemet, azonban szótlan maradt, míg én az idegességemet palástolva hátrasimítottam egy hajtincset.
    - Csak azért, mert Ön adta be elsőként, ne bízza el magát! - térített vissza a realitás talajára.
    - Higgye el, meg sem fordult a fejemben a győzelem – vágtam vissza hetykén.
    - Sosem értettem a női logikát, de Ön még nehezebbé teszi a megértését. Annak viszont igazán örülök, hogy végre rájött a korlátai szűkösségére. Ne is haragudjon, de a női kezek nem írásra születtek, és most igazán visszafogottan fogalmaztam.
    Az arcán elterülő vicsor egyszerre sugallt undort és perverziót. Azt világosan a tudtomra adta, hogy a szerinte gyengébbik nem semmire sem képes, ami az irodalommal lenne kapcsolatos, ám amikor a kéjsóvár tekintete kalandra éhes vándorként járta körbe a testem, kirázott a hideg.
    - Arról azonban korántsem szabad elfeledkeznünk, hogy a nők bizony semmitől sem riadnak vissza a céljaik elérése érdekében – szólalt meg kis idő elteltével.
    Ezután lassan az asztal lapjára helyezte a könyvet, majd felém indult. Az agyamban valamiféle vészcsengő kongott irtózatos hangerővel, és a végtagjaim teljesen lebénultak. Akkor még nem is sejtettem a közeledése valódi okát, de később már világossá volt a számomra, hogy miért simogatta a karomat.
    - Hagyja abba! - utasítottam rendre határozott hangon.
    - Ugyan, kérem, ne játssza a hülyét! Pontosan tudom, hogy mennyire kétségbeesetten vágyik arra, hogy író legyen, és én vagyok az egyetlen, aki ebben a segítségére lehet.
    A felismerés pedig, hogy sarokba szorított, elemi erővel döntött le a lábamról. Egészen kiskorom óta az a cél lebegett a szemem előtt, hogy írónővé váljak,  még az életemet is eszerint alakítottam. Most pedig itt állok, a szívem túlcsordul a reményeimtől, az ereimben azonban a félelem mérge csörgedezik. Tényleg ez lenne az egyetlen megoldás? Hagyjam porba hullni az erényeimet, és engedjem, hogy azt tegyen a testemmel, amit csak szeretne?
    Egyetlen pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy akár híressé is válhatok a szárnyai alatt, de a kép, ami ezüstös derengésként vakított el, hamar szertefoszlott, amint rájöttem, hogy soha többé nem tudnék tükörbe nézni.
    - Nem fogom megadni azt az örömöt, hogy megtörjön! - adtam hangot a gondolataimnak.
    - Meg is keseríthetem az életét – közölte higgadtan.
    - Nem érdekel – ráztam meg a fejem -, az egyetlen ami fontos, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretem. Állíthat elém akármekkora akadályokat, le fogom küzdeni őket, és bármennyire is hihetetlen, köszönettel tartozom majd, mert ezek tanítanak meg küzdeni...
    És hogy mi volt a tanulsága a történetemnek? Gondoljunk csak azokra a híres nőkre, akik az életüket kockáztatva merték alakítani a történelmet, mint Éva, amikor engedett a csábításnak, és evett a tudás fájának almájából. Első nőként határozott nemcsak a saját, de Ádám sorsa felől is, ezzel fosztva meg párját a domináns fél szerepétől. Talán éppen ezért alakult úgy a történelem során, hogy a férfiak, rettegve és ismerve a nők tudását, visszahúzták és elnyomták őket, nehogy hatalmat szerezhessenek felettük.