Ki hitte volna, hogy amióta a nők szavazójoghoz jutottak, sőt engedélyt kaptak rá, hogy végre a férjük segítsége és irányítása nélkül is lélegezzenek, hogy a 21. században még mindig akadályba ütközhettek. Nos, bármennyire is kiábrándító, attól még igaz! A történetem pedig, amit vénülő kezeimmel készülök papírra vetni mintegy memoárként, szolgáljon hát példázatként a fiatal lányok számára, akik mernek nagyot álmodni és a céljaikért mindent megtenni.
2012 nyarán 21 éves egyetemistaként már pontosan tudtam, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel: írni akartam, csak írni, mindarról, amit már megtapasztaltam és ami még rám várt. Persze semmit sem adnak ingyen, mondogatta egykoron a nagymamám, és bizony én is nagy árát fizettem a vágyaim elérése érdekében.
Az irodalom tanárom volt a bölcsész kar magyar szakának egyik legjobbja, általános iskoláknak lektorált könyveket, továbbá számos verses kötetet jelentetett meg. Egyetlen hibája volt csak, hogy gyűlölte a nőket. Akárhogy teljesíthettem az óráin, beadhattam neki életem legjobb irományát, a szeme sem rebbent, szinte észre sem vett, és csak akkor húzott elő a fiókból, ha elrettentő példával kívánt előállni. A vizsgákon persze átengedett, hiszen az feltűnő lett volna, ha egyedül csak a hölgyeket buktatja meg, a jó hírére ugyanis gondosan ügyelt. Szívesen tetszelgett a mecénás szerepében, aki segédkezik egy-egy – férfi – diákja pályakezdésében, vagy indított pályázatokat, amelyeknek a nyereménye általában egy ajánlólevél volt a könyvkiadók számára.
Mint sok más csoporttársamat, engem is a kínálkozó lehetőségek vonzottak, amikor jelentkeztem az egyik ilyen pályázatára. Miután végre elég bátorságot gyűjtöttem, hogy felvéssem a nevemet a résztvevők közé, az asztala elé érve felkapta a fejét, és a jobb szemöldökét gúnyos ívbe feszítve adta a tudtomra, hogy semmi esélyem.
- Mit akar?
- Megmérettetni magamat – válaszoltam magabiztosan.
- Biztos benne? Ha azt hiszi, hogy holmi nagyravágyó női hősnőről szóló olcsó komédia elnyeri a tetszését a bizottságnak, hát nagyon téved – ábrándított ki jéghideg tekintettel.
- Még el sem olvasta, honnan tudja, miről fog szólni?
- Két éve kényszerülök a firkálmányai olvasására, és ez idő alatt még sohasem csalódtam Önben: mindig ugyanazt az unalmas és semmitmondó stílusban összetákolt tucatesszéket adja le. Mit gondol, a kettes osztályzatokat mivel érdemelte ki?
Az ellenszenve olyan volt, akár egy savval átitatott köpeny, ami a csontomig lemarta a húsomat és kiölte belőlem a remény utolsó csíráját is. Miközben felfirkantottam a nevemet, a könnyeim szépen lassan átitatták az elefántcsontszínű papírt, mire ő elégedetten hátradőlt a székében, majd negédes mosollyal az arcán köszöntötte az újabb jelentkezőt, aki természetesen már férfi volt.
Amint visszaértem a kollégiumi szobámba, a szobatársam azonnal kérdezgetni kezdett, hogy mi a bajom, s amikor már negyedszer is csak a fejemet ráztam, pár percre rá már azt mondogatta, hogy akármi is legyen az, idővel megoldódik, és nem érdemes miatta sírnom. Igaza volt, bár amikor a folyosón lépkedve meghallottam, hogy összesúgnak a hátam mögött, kedvem lett volna újra könnyekben törni ki, ám mégsem tettem, helyette felszegett állal és szorosan a mellemhez vonva a laptopomat folytattam az utamat a szabadba.
A természet hangjai, illetve illatai teljesen elvarázsoltak, szinte feltöltődtem a napsugaraktól és a kedvesen dalolászó verebektől. A nyugalom takaróként vonta körbe a megtépázott lelkemet, az ujjaim azonban őrült módjára pattogtak a billentyűzeten. Olyasmit alkottam, amit addig még soha, kiírtam magamból minden keserűségemet és dühömet, az örömömet és a bánatomat. Az érzések olyan színes skálán mozogtak a történetemben, akár a szivárvány színei, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a lenyugvó nap narancs sugarai tükröződnek vissza a monitorom képernyőjén.
Ha akartam se tudtam volna dolgom végeztéül visszakullogni a szobámba, mert a tettvágy úgy buzgott bennem, akár a vulkáni láva, és nem hagyhattam ezt a biztonságos érzést elveszni, ezért a tanárom irodájába indultam, mivel tudtam, hogy valószínűleg ebben a kései órában is a fotelébe süppedve olvasgat egy verseskötetet. Mielőtt bekopogtam volna az ajtaján, gyorsan útba ejtettem az irodát, ahol kinyomtatták az írásomat.
- Szabad! - szólt ki.
Amikor beléptem, az asztala előtt állt, és egy könyvet szorongatott a kezében. Kíváncsian figyelte minden mozdulatomat, miközben átadtam neki a művemet, azonban szótlan maradt, míg én az idegességemet palástolva hátrasimítottam egy hajtincset.
- Csak azért, mert Ön adta be elsőként, ne bízza el magát! - térített vissza a realitás talajára.
- Higgye el, meg sem fordult a fejemben a győzelem – vágtam vissza hetykén.
- Sosem értettem a női logikát, de Ön még nehezebbé teszi a megértését. Annak viszont igazán örülök, hogy végre rájött a korlátai szűkösségére. Ne is haragudjon, de a női kezek nem írásra születtek, és most igazán visszafogottan fogalmaztam.
Az arcán elterülő vicsor egyszerre sugallt undort és perverziót. Azt világosan a tudtomra adta, hogy a szerinte gyengébbik nem semmire sem képes, ami az irodalommal lenne kapcsolatos, ám amikor a kéjsóvár tekintete kalandra éhes vándorként járta körbe a testem, kirázott a hideg.
- Arról azonban korántsem szabad elfeledkeznünk, hogy a nők bizony semmitől sem riadnak vissza a céljaik elérése érdekében – szólalt meg kis idő elteltével.
Ezután lassan az asztal lapjára helyezte a könyvet, majd felém indult. Az agyamban valamiféle vészcsengő kongott irtózatos hangerővel, és a végtagjaim teljesen lebénultak. Akkor még nem is sejtettem a közeledése valódi okát, de később már világossá volt a számomra, hogy miért simogatta a karomat.
- Hagyja abba! - utasítottam rendre határozott hangon.
- Ugyan, kérem, ne játssza a hülyét! Pontosan tudom, hogy mennyire kétségbeesetten vágyik arra, hogy író legyen, és én vagyok az egyetlen, aki ebben a segítségére lehet.
A felismerés pedig, hogy sarokba szorított, elemi erővel döntött le a lábamról. Egészen kiskorom óta az a cél lebegett a szemem előtt, hogy írónővé váljak, még az életemet is eszerint alakítottam. Most pedig itt állok, a szívem túlcsordul a reményeimtől, az ereimben azonban a félelem mérge csörgedezik. Tényleg ez lenne az egyetlen megoldás? Hagyjam porba hullni az erényeimet, és engedjem, hogy azt tegyen a testemmel, amit csak szeretne?
Egyetlen pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy akár híressé is válhatok a szárnyai alatt, de a kép, ami ezüstös derengésként vakított el, hamar szertefoszlott, amint rájöttem, hogy soha többé nem tudnék tükörbe nézni.
- Nem fogom megadni azt az örömöt, hogy megtörjön! - adtam hangot a gondolataimnak.
- Meg is keseríthetem az életét – közölte higgadtan.
- Nem érdekel – ráztam meg a fejem -, az egyetlen ami fontos, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretem. Állíthat elém akármekkora akadályokat, le fogom küzdeni őket, és bármennyire is hihetetlen, köszönettel tartozom majd, mert ezek tanítanak meg küzdeni...
És hogy mi volt a tanulsága a történetemnek? Gondoljunk csak azokra a híres nőkre, akik az életüket kockáztatva merték alakítani a történelmet, mint Éva, amikor engedett a csábításnak, és evett a tudás fájának almájából. Első nőként határozott nemcsak a saját, de Ádám sorsa felől is, ezzel fosztva meg párját a domináns fél szerepétől. Talán éppen ezért alakult úgy a történelem során, hogy a férfiak, rettegve és ismerve a nők tudását, visszahúzták és elnyomták őket, nehogy hatalmat szerezhessenek felettük.
2012 nyarán 21 éves egyetemistaként már pontosan tudtam, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel: írni akartam, csak írni, mindarról, amit már megtapasztaltam és ami még rám várt. Persze semmit sem adnak ingyen, mondogatta egykoron a nagymamám, és bizony én is nagy árát fizettem a vágyaim elérése érdekében.
Az irodalom tanárom volt a bölcsész kar magyar szakának egyik legjobbja, általános iskoláknak lektorált könyveket, továbbá számos verses kötetet jelentetett meg. Egyetlen hibája volt csak, hogy gyűlölte a nőket. Akárhogy teljesíthettem az óráin, beadhattam neki életem legjobb irományát, a szeme sem rebbent, szinte észre sem vett, és csak akkor húzott elő a fiókból, ha elrettentő példával kívánt előállni. A vizsgákon persze átengedett, hiszen az feltűnő lett volna, ha egyedül csak a hölgyeket buktatja meg, a jó hírére ugyanis gondosan ügyelt. Szívesen tetszelgett a mecénás szerepében, aki segédkezik egy-egy – férfi – diákja pályakezdésében, vagy indított pályázatokat, amelyeknek a nyereménye általában egy ajánlólevél volt a könyvkiadók számára.
Mint sok más csoporttársamat, engem is a kínálkozó lehetőségek vonzottak, amikor jelentkeztem az egyik ilyen pályázatára. Miután végre elég bátorságot gyűjtöttem, hogy felvéssem a nevemet a résztvevők közé, az asztala elé érve felkapta a fejét, és a jobb szemöldökét gúnyos ívbe feszítve adta a tudtomra, hogy semmi esélyem.
- Mit akar?
- Megmérettetni magamat – válaszoltam magabiztosan.
- Biztos benne? Ha azt hiszi, hogy holmi nagyravágyó női hősnőről szóló olcsó komédia elnyeri a tetszését a bizottságnak, hát nagyon téved – ábrándított ki jéghideg tekintettel.
- Még el sem olvasta, honnan tudja, miről fog szólni?
- Két éve kényszerülök a firkálmányai olvasására, és ez idő alatt még sohasem csalódtam Önben: mindig ugyanazt az unalmas és semmitmondó stílusban összetákolt tucatesszéket adja le. Mit gondol, a kettes osztályzatokat mivel érdemelte ki?
Az ellenszenve olyan volt, akár egy savval átitatott köpeny, ami a csontomig lemarta a húsomat és kiölte belőlem a remény utolsó csíráját is. Miközben felfirkantottam a nevemet, a könnyeim szépen lassan átitatták az elefántcsontszínű papírt, mire ő elégedetten hátradőlt a székében, majd negédes mosollyal az arcán köszöntötte az újabb jelentkezőt, aki természetesen már férfi volt.
Amint visszaértem a kollégiumi szobámba, a szobatársam azonnal kérdezgetni kezdett, hogy mi a bajom, s amikor már negyedszer is csak a fejemet ráztam, pár percre rá már azt mondogatta, hogy akármi is legyen az, idővel megoldódik, és nem érdemes miatta sírnom. Igaza volt, bár amikor a folyosón lépkedve meghallottam, hogy összesúgnak a hátam mögött, kedvem lett volna újra könnyekben törni ki, ám mégsem tettem, helyette felszegett állal és szorosan a mellemhez vonva a laptopomat folytattam az utamat a szabadba.
A természet hangjai, illetve illatai teljesen elvarázsoltak, szinte feltöltődtem a napsugaraktól és a kedvesen dalolászó verebektől. A nyugalom takaróként vonta körbe a megtépázott lelkemet, az ujjaim azonban őrült módjára pattogtak a billentyűzeten. Olyasmit alkottam, amit addig még soha, kiírtam magamból minden keserűségemet és dühömet, az örömömet és a bánatomat. Az érzések olyan színes skálán mozogtak a történetemben, akár a szivárvány színei, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a lenyugvó nap narancs sugarai tükröződnek vissza a monitorom képernyőjén.
Ha akartam se tudtam volna dolgom végeztéül visszakullogni a szobámba, mert a tettvágy úgy buzgott bennem, akár a vulkáni láva, és nem hagyhattam ezt a biztonságos érzést elveszni, ezért a tanárom irodájába indultam, mivel tudtam, hogy valószínűleg ebben a kései órában is a fotelébe süppedve olvasgat egy verseskötetet. Mielőtt bekopogtam volna az ajtaján, gyorsan útba ejtettem az irodát, ahol kinyomtatták az írásomat.
- Szabad! - szólt ki.
Amikor beléptem, az asztala előtt állt, és egy könyvet szorongatott a kezében. Kíváncsian figyelte minden mozdulatomat, miközben átadtam neki a művemet, azonban szótlan maradt, míg én az idegességemet palástolva hátrasimítottam egy hajtincset.
- Csak azért, mert Ön adta be elsőként, ne bízza el magát! - térített vissza a realitás talajára.
- Higgye el, meg sem fordult a fejemben a győzelem – vágtam vissza hetykén.
- Sosem értettem a női logikát, de Ön még nehezebbé teszi a megértését. Annak viszont igazán örülök, hogy végre rájött a korlátai szűkösségére. Ne is haragudjon, de a női kezek nem írásra születtek, és most igazán visszafogottan fogalmaztam.
Az arcán elterülő vicsor egyszerre sugallt undort és perverziót. Azt világosan a tudtomra adta, hogy a szerinte gyengébbik nem semmire sem képes, ami az irodalommal lenne kapcsolatos, ám amikor a kéjsóvár tekintete kalandra éhes vándorként járta körbe a testem, kirázott a hideg.
- Arról azonban korántsem szabad elfeledkeznünk, hogy a nők bizony semmitől sem riadnak vissza a céljaik elérése érdekében – szólalt meg kis idő elteltével.
Ezután lassan az asztal lapjára helyezte a könyvet, majd felém indult. Az agyamban valamiféle vészcsengő kongott irtózatos hangerővel, és a végtagjaim teljesen lebénultak. Akkor még nem is sejtettem a közeledése valódi okát, de később már világossá volt a számomra, hogy miért simogatta a karomat.
- Hagyja abba! - utasítottam rendre határozott hangon.
- Ugyan, kérem, ne játssza a hülyét! Pontosan tudom, hogy mennyire kétségbeesetten vágyik arra, hogy író legyen, és én vagyok az egyetlen, aki ebben a segítségére lehet.
A felismerés pedig, hogy sarokba szorított, elemi erővel döntött le a lábamról. Egészen kiskorom óta az a cél lebegett a szemem előtt, hogy írónővé váljak, még az életemet is eszerint alakítottam. Most pedig itt állok, a szívem túlcsordul a reményeimtől, az ereimben azonban a félelem mérge csörgedezik. Tényleg ez lenne az egyetlen megoldás? Hagyjam porba hullni az erényeimet, és engedjem, hogy azt tegyen a testemmel, amit csak szeretne?
Egyetlen pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy akár híressé is válhatok a szárnyai alatt, de a kép, ami ezüstös derengésként vakított el, hamar szertefoszlott, amint rájöttem, hogy soha többé nem tudnék tükörbe nézni.
- Nem fogom megadni azt az örömöt, hogy megtörjön! - adtam hangot a gondolataimnak.
- Meg is keseríthetem az életét – közölte higgadtan.
- Nem érdekel – ráztam meg a fejem -, az egyetlen ami fontos, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretem. Állíthat elém akármekkora akadályokat, le fogom küzdeni őket, és bármennyire is hihetetlen, köszönettel tartozom majd, mert ezek tanítanak meg küzdeni...
És hogy mi volt a tanulsága a történetemnek? Gondoljunk csak azokra a híres nőkre, akik az életüket kockáztatva merték alakítani a történelmet, mint Éva, amikor engedett a csábításnak, és evett a tudás fájának almájából. Első nőként határozott nemcsak a saját, de Ádám sorsa felől is, ezzel fosztva meg párját a domináns fél szerepétől. Talán éppen ezért alakult úgy a történelem során, hogy a férfiak, rettegve és ismerve a nők tudását, visszahúzták és elnyomták őket, nehogy hatalmat szerezhessenek felettük.
És megint jó volt olvasni.:) Most felkavaró, tettre, bizonyításra buzdító soraid vittek előre. Köszönet, amiért megosztottad velünk:)
VálaszTörlés(Egyetlen pici apróság:
Állíthat elém akármekkora akadályokat, le fogom küzdeni őket, és bármennyire is hihetetlen, köszönettel tartozom majd, mert ezek tanítanak meg küzdeni... - én itt az első "küzdeni"-t lecserélném, hogy a második nagyobb hangsúlyt kaphasson. De ez én vagyok.:) )
Kedves DzsDzs! Örülök, hogy ezt a kis novellámat is elolvastad. Na igen, ennek azért másabb volt a témája, de ilyen is kell. ;) Lehet, hogy megfogadom a tanácsodat, és kijavítom. :) Ismételten köszönöm, hogy jöttél. :)
VálaszTörlésKicsit szerintem döcögősen indul, aztán néhány bekezdés után te is belejössz, meg az olvasó is.:) Témájában sok újat nem hozott, de végülis kellemes olvasmány volt. Írtál már jobban is.:)
VálaszTörlésKedves Balázs! Most gépeltem be válaszként kb. megszámlálhatatlan mennyiségű sort ( na jó, ez vicc volt, de tényleg sokat pötyögtem ), erre elveszett az egész. :@ Na nem baj, rövidtávú memóriám akár a szita, így jöhet az improvizálás. :) Ez a novella egy pályázatra íródott, ahol kötött volt a téma és az oldalszám is. Durván 2 oldalban kellett összesűríteni egy történetet, aminek a női-férfi viszonyokról, különbözőségekről és elnyomásról kellett szólnia. Mivel nehezen bírom a korlátokat, ez kihat az írói vénámra is, így azt hiszem, sőt tudom, hogy tényleg nem ez életem legjobban sikerült műve. :D Egyébként a megyei fordulót megnyertem vele, tovább jutottam az országosra. Kicsit félek is, mert fel kell olvasnom a novellámat a fesztiválon, amelyre íródott. :$ Az országos díjátadótól meg egyenesen rettegek! :D Ha van valami jó tanácsod, ne habozz megosztani velem. :) Köszönöm, hogy elolvastad!
VálaszTörlésMivel kapcsolatban szeretnél jótanácsot?:)
VálaszTörlésIlletve melyik tanács nem jó?:P
Azzal kapcsolatban, hogy például egy ilyen felolvasáson mi történik? :) Vagy például egy könyvbemutatón? Igazából nekem ezek még új dolgok, azt sem tudom, mire számíthatok.
VálaszTörlésÉn se, még nem volt ott, ahova te mész, csak máshol.:)))
VálaszTörlésDe, egyébként semmi különös nem történik.
Összegyűlik a nép egy terembe. Leülnek. Valaki mond valami felvezetőszöveget, köszöntőt, felkonferálja a felolvasást. Felolvassák a műveket. Az emberek tapsolnak. Ha hosszú a műsor van szünet is. Ha van hidegtál, kajcsiznak. Utána, ha vége van, mindenki megy a dolgára.
Ez az átlag.
Aztán vannak valóban jó könyvbemutatók...:)
Köszönöm a tanácsot, a kajcsizásnál már nem bírtam türtőztetni magam, nevetnem kellett. :D
VálaszTörlés