Tihanyi szívjószág

A tihanyi sodrás engem visz s hol felsóhajtanak alant a fák a hegy tövében, lentről titkokat zúg a szél. A víz, a selyem tükör sótlan ragyogásában lángra lobbantja a mezítlábas gyermekszíveket a part szegélyben vésett köveken kik borral ülik meg március idusát. Arcomba Balaton-illatú kéj harap, amint a part menti kocsma teraszán rozéba mártom a nyelvem s közben téged nézlek. A szemed borostyánsejtő mélye mindig új varázst hordoz, átszeli lelkem és felmelegít mint a pokróc, mibe téli estéken didergő térdeimet takartam anno, a pesti placcok rezes éjszakáin. Szívem már csak mosolygón mereng a sóhaj szabta múltidőnek lesózott hamvain.

A mostban akarok feloldódni egészen, a benned lévő résutas kikötőkben s a napszítta levendulás felé kanyargó vadrománcos úton. Látom hogy élénken keresel valamit mikor szemem megakad az énekes kabócát ábrázoló táblán. Az énekes kabóca különös állat. Egy rovar ami énekel. Életemben nem hallottam még rovarokat énekelni de ha te mondod , elhiszem neked, még ezt a képtelenséget is.

Nem szeretem a fűzfavesszőt. A csapása élesen csípős és a vessző vége minduntalan visszahajlik (ezáltal kétszer sújtva), mint Juhász olthatatlan vágyódása a távozó Anna felé.

A hangod éhesen kúszik fel tudatomig amint az erdős domboldalról lefelé menet egy rozsdás cölöpre mutatsz. Először megijedek, a félelem didergő kabócaként gubbaszt bennem, valójában már reggel óta. Bár azt nem tudom hogy a kabócák mennyire fázósak, de énekelni kétség kívül tudnak. De aztán beletörődve a megmásíthatatlan jelen súlyába mégis feltűröm galambszürke, sellőfazonú szoknyámat és a tavaszfényben sistergő lombzúgásra koncentrálva előre hajolok és belekapaszkodom a rozsdásan árválkodó vasba. Szívtelen vagy és nem árulod el a varázsos számot, pedig igen kérlellek. Ahogy elkezdődik a félelmes jelenet egyre jobban remegek és közben félek mi történik ha kiserken a vérem. Pedig tudhatnám hogy nem tennél ilyet velem, de én mindinkább félek, mint sem egyszer is megijedjek.

Azért a huszadiknál abbahagyod, így tél után, a késő délutáni első áhítatban sokan járnak még erre. A visszasétán legelők mellett andalgunk s az erdő után, a fátlan domboldalak üdén simogatják a szemet. A késő délutáni, álmos napfátylak poros derengésébe takarózunk és útközben hallgatunk, bennem meg langyos hullámokat ver a rozé hagyta kábulat.