VINCENT 02.
Nnna…végre sikerült hazaérnem. Ez a baromi forgalom, összenyomnak a villamoson, figyelnem kell a táskámra, és összességében elviselnem ezt a sok rohadt embert.
Ez, így, egyszerre sok, egy végiggürizett nap után. Sokszor az tartja bennem a lelket, hogy ha hazaérek, lerúgom a cipőmet, bezárom az ajtót, befekszem a fotelembe, és rágyújtok…
Mondta Vincent.
Vannak sztereotip eseménysorok, amik minden életre jellemzően kötelezők.
Egy öt újas kesztyűhöz tudnám hasonlítani azt a mindenkire kötelezően meglévő küzdőteret, ami van.
Az ember középre születik, a tenyér részre, cseperedget, majd elindul- tele elképzelésekkel, az egyik, mondjuk a kisúj felé. Végigrohan, aztán jön a megtorpanás, mert zsákutca.
Visszakullog középre, ahonnan indult.
Ismét nekirugaszkodik, megint felturbózott elképzelésekkel, berohan a másik zsákutcába, és megint vissza. Majd harmadszor is eljátssza a reményt, és negyedszer is. Az ötödik kudarcnál rájön, hogy csak zsákutcák veszik körül, a kesztyűnek csak öt úja van…
Közben elszálltak az évek, barázdákkal díszített képét, értetlenül nézi kiábrándultsága könnyeinek tükrében, hallgatva fáradt szívének halkuló dobbanásait.
Mert az élet szépségét, fontosságát és értelmét, kinek- kinek be kell hogy beszélje saját magának, az ön etető berendezése ha elromlik, akkor van vége a dalnak.
Rádöbben, hogy az egész élete egy valójában mindegy állapot, ami rajta kívül nem érdekel senkit. Ahogy feltűnt, és senki nem vette észre, ugyanolyan következményekkel tűnik el.
Ő, a tökmindegy tényének manuálisan érzékelhető ténye, és a tényekkel nincs mit tenni.
Szar ügy egy megvilágosodás, minden szürkévé válik, és csak a szél kíméletlen fütyülése marad, ami kisöpri a lélekből a dalt, és reményt.
Mondta Vincent.
„A dicsőség a holtak napfénye”- mondta állítólag Napóleon, meg is halt Szent Ilona szigetén, egyetlen vigasza maradt, hogy jobb volt ott- ha már kellett, mint mondjuk Bakonyszentlászlón, ami amúgy egy szép és nyugodt hely.
Én, ha szerencsém lesz, én majd itt a lakásomban fogom rúgni az utolsókat, itt táncolom el az alkonyi dzsigget. Közönség nélkül, legalább senki nem látja, hogy be vagyok szarva. Merthogy röhögni nem fogok, az biztos.
Meg hiszem, hogy az ember távozása a leg diszkrétebb magánügyek közé tartozik, mint például a kakálás. Azt sem szokás, tárt ajtó mellett, plénum előtt végezni.
Bár hallottam,- a gyulai téglavárban mesélték-, miután csodálkoztam az illemhely előtti nagy tér meglétén, hogy mikor a király székelt, az udvartartás ott ácsorgott, hogy őfelségét szórakoztassa. Persze WC ajtó nem is volt. Ezért a nagy hely.
Hát, a franc se tudja, de én- az uralkodó, igen rosszul viseltem volna, a drukkerek hadát…
Mondta Vincent.
De gondolom, minden szokás és megszokás dolga, ha valaki olyan helyre születik, hogy mondjuk nyers kagylókat, és mindenféle rémes tengeri herkentyűket esznek nyersen, hát nem talál benne semmi rendellenest.
Nekem marhára undorító, egy ismerősömet Amerikában, az ott élő rokonok, elvitték egy étterembe, ahol egy csomót várni kellett, hogy legyen asztal. Egy speciális hely volt, egy kuriózum, ahol nyers haldarabokat szolgáltak fel, jégkockás körítésben.
Szegény Laci- már meghalt- majd kihányta a belét az utálattól, de legyűrte a kaját, nem akarta megbántani a rokonokat.
Hát ezért nem szeretem, ha erőszakkal jót akarnak velem tenni, nagyon könnyen a visszájára sülhet el.
Na, a sült és főtt rovarokról nem is szólva, amit agyon kell fűszerezni, aztán hajrá! had recsegjen- ropogjon fogaim alatt a sok tücsök és poloska láb, a kitinpáncélok és összesült szárnyak, a csápos fejek fene se tudja, mekkora tömege.
Bár az is igaz, hogy nem mindegy mennyire van kiéhezve az ember. Mert el tudom képzelni, hogy kerülhet olyan állapotba, amikor már nem nézi, mit rak a szájába.
A rohadt életbe, hogy honnan bukkant fel ez az ízléstelen téma, de jó lesz abbahagyni, mert vizuálisfajta lévén, még a végén rosszul leszek.
Az is igaz, hogy van olyan nőismerősöm, akinek a főztje, hát akkor inkább sült szöcske. De szerintem nem nő, aki nem tud, vagy nagyon rosszul tud főzni.
Vannak dolgok, ami a nőséghez tartozik, akármilyen modern világot is élünk.
Már ott tartok, hogy nem nézek a TV- ben híreket, mert ez a modern kultúrkor, amiben élek, egyre több, és olyan hajmeresztő bűntényeket produkál, hogy túltesz egy amerókai horroron.
Ha meg valami blődikét nézek, az meg bosszant.
Ezért vagy olvasgatok, vagy a falat nézem, ami a maga módján megnyugtató is tud lenni.
Mondta Vincent.
Furák az emberek, persze rám is vonatkozik, mitől lennék más, mint a többiek. Zömmel mindenkinek van valami hobbija, valami vágyszerű émelygése, amit vadul hajszol, meg lévén győződve arról, hogy azt-amit csinál, neki minden áron tenni kell.
Az emberi faj elbűvölő jellemzője az ész, és a bátorság.
Van, aki csak úgy érti meg a neki elmondott téma fontosságát, ha előzőleg legalább kétszer seggbe rúgják.
Aztán ha akad egy hülye, aki nekiáll megoldani az akut ügyet, hát számítson rá, hogy legalább húsz ember fog neki szak érteni, mert ha már csinálja valaki, amit kell, azonnal mindenki érteni fog hozzá.
Mert amit más csinál, az nudli, ő meg nem csinál semmit, mert abból nem lehet baj.
Van itt tüdő…
A bátorság is előre programozható állapot. Ha jó és segítőkész vagyok, egyre elbizakodottabb, és pofátlanabb lesz a kiválasztott. Viszont ha kinézi belőlem, hogy adott esetben visszatámadok, hát mindjárt nem akar verekedni.
Ez a mérhetetlen mennyiségű Dugovics Tífusz, aki még a várfal tövében sem merne birokra kelni a törökkel.
Mindenki arra koncentrál egész nap, hogy akadjon valaki, akit le lehet nézni.
Gondolom nem létező nagyságát rendszeresen bizonygatnia kell maga előtt, mert gyanított jelentéktelenségéről szeretné elterelni a figyelmét.
Hát, rohadt egy érzés lehet, ha valakit egy szúnyoglárva is seggbe tud rúgni.
Na persze, ha valaki békésen, és fegyelmezetten képes önnön jelentéktelenségét elfogadni és viselni… az már a bölcsesség előszobája.
Még szerencse, hogy ez a kis előszoba is nagynak számít, nem kell senkinek tartania attól, hogy ritkán pucolt cipőit letapossák.
Ha a túlvilágnak két bejárata van, Fényesek és Szürkék felirattal, esküszöm, hogy a fényeseknél lenne tumultus.
Hiába, a szerénység, a legnagyobb erények közé tartozik.
Mondta Vincent.
Nnna…végre sikerült hazaérnem. Ez a baromi forgalom, összenyomnak a villamoson, figyelnem kell a táskámra, és összességében elviselnem ezt a sok rohadt embert.
Ez, így, egyszerre sok, egy végiggürizett nap után. Sokszor az tartja bennem a lelket, hogy ha hazaérek, lerúgom a cipőmet, bezárom az ajtót, befekszem a fotelembe, és rágyújtok…
Mondta Vincent.
Vannak sztereotip eseménysorok, amik minden életre jellemzően kötelezők.
Egy öt újas kesztyűhöz tudnám hasonlítani azt a mindenkire kötelezően meglévő küzdőteret, ami van.
Az ember középre születik, a tenyér részre, cseperedget, majd elindul- tele elképzelésekkel, az egyik, mondjuk a kisúj felé. Végigrohan, aztán jön a megtorpanás, mert zsákutca.
Visszakullog középre, ahonnan indult.
Ismét nekirugaszkodik, megint felturbózott elképzelésekkel, berohan a másik zsákutcába, és megint vissza. Majd harmadszor is eljátssza a reményt, és negyedszer is. Az ötödik kudarcnál rájön, hogy csak zsákutcák veszik körül, a kesztyűnek csak öt úja van…
Közben elszálltak az évek, barázdákkal díszített képét, értetlenül nézi kiábrándultsága könnyeinek tükrében, hallgatva fáradt szívének halkuló dobbanásait.
Mert az élet szépségét, fontosságát és értelmét, kinek- kinek be kell hogy beszélje saját magának, az ön etető berendezése ha elromlik, akkor van vége a dalnak.
Rádöbben, hogy az egész élete egy valójában mindegy állapot, ami rajta kívül nem érdekel senkit. Ahogy feltűnt, és senki nem vette észre, ugyanolyan következményekkel tűnik el.
Ő, a tökmindegy tényének manuálisan érzékelhető ténye, és a tényekkel nincs mit tenni.
Szar ügy egy megvilágosodás, minden szürkévé válik, és csak a szél kíméletlen fütyülése marad, ami kisöpri a lélekből a dalt, és reményt.
Mondta Vincent.
„A dicsőség a holtak napfénye”- mondta állítólag Napóleon, meg is halt Szent Ilona szigetén, egyetlen vigasza maradt, hogy jobb volt ott- ha már kellett, mint mondjuk Bakonyszentlászlón, ami amúgy egy szép és nyugodt hely.
Én, ha szerencsém lesz, én majd itt a lakásomban fogom rúgni az utolsókat, itt táncolom el az alkonyi dzsigget. Közönség nélkül, legalább senki nem látja, hogy be vagyok szarva. Merthogy röhögni nem fogok, az biztos.
Meg hiszem, hogy az ember távozása a leg diszkrétebb magánügyek közé tartozik, mint például a kakálás. Azt sem szokás, tárt ajtó mellett, plénum előtt végezni.
Bár hallottam,- a gyulai téglavárban mesélték-, miután csodálkoztam az illemhely előtti nagy tér meglétén, hogy mikor a király székelt, az udvartartás ott ácsorgott, hogy őfelségét szórakoztassa. Persze WC ajtó nem is volt. Ezért a nagy hely.
Hát, a franc se tudja, de én- az uralkodó, igen rosszul viseltem volna, a drukkerek hadát…
Mondta Vincent.
De gondolom, minden szokás és megszokás dolga, ha valaki olyan helyre születik, hogy mondjuk nyers kagylókat, és mindenféle rémes tengeri herkentyűket esznek nyersen, hát nem talál benne semmi rendellenest.
Nekem marhára undorító, egy ismerősömet Amerikában, az ott élő rokonok, elvitték egy étterembe, ahol egy csomót várni kellett, hogy legyen asztal. Egy speciális hely volt, egy kuriózum, ahol nyers haldarabokat szolgáltak fel, jégkockás körítésben.
Szegény Laci- már meghalt- majd kihányta a belét az utálattól, de legyűrte a kaját, nem akarta megbántani a rokonokat.
Hát ezért nem szeretem, ha erőszakkal jót akarnak velem tenni, nagyon könnyen a visszájára sülhet el.
Na, a sült és főtt rovarokról nem is szólva, amit agyon kell fűszerezni, aztán hajrá! had recsegjen- ropogjon fogaim alatt a sok tücsök és poloska láb, a kitinpáncélok és összesült szárnyak, a csápos fejek fene se tudja, mekkora tömege.
Bár az is igaz, hogy nem mindegy mennyire van kiéhezve az ember. Mert el tudom képzelni, hogy kerülhet olyan állapotba, amikor már nem nézi, mit rak a szájába.
A rohadt életbe, hogy honnan bukkant fel ez az ízléstelen téma, de jó lesz abbahagyni, mert vizuálisfajta lévén, még a végén rosszul leszek.
Az is igaz, hogy van olyan nőismerősöm, akinek a főztje, hát akkor inkább sült szöcske. De szerintem nem nő, aki nem tud, vagy nagyon rosszul tud főzni.
Vannak dolgok, ami a nőséghez tartozik, akármilyen modern világot is élünk.
Már ott tartok, hogy nem nézek a TV- ben híreket, mert ez a modern kultúrkor, amiben élek, egyre több, és olyan hajmeresztő bűntényeket produkál, hogy túltesz egy amerókai horroron.
Ha meg valami blődikét nézek, az meg bosszant.
Ezért vagy olvasgatok, vagy a falat nézem, ami a maga módján megnyugtató is tud lenni.
Mondta Vincent.
Furák az emberek, persze rám is vonatkozik, mitől lennék más, mint a többiek. Zömmel mindenkinek van valami hobbija, valami vágyszerű émelygése, amit vadul hajszol, meg lévén győződve arról, hogy azt-amit csinál, neki minden áron tenni kell.
Az emberi faj elbűvölő jellemzője az ész, és a bátorság.
Van, aki csak úgy érti meg a neki elmondott téma fontosságát, ha előzőleg legalább kétszer seggbe rúgják.
Aztán ha akad egy hülye, aki nekiáll megoldani az akut ügyet, hát számítson rá, hogy legalább húsz ember fog neki szak érteni, mert ha már csinálja valaki, amit kell, azonnal mindenki érteni fog hozzá.
Mert amit más csinál, az nudli, ő meg nem csinál semmit, mert abból nem lehet baj.
Van itt tüdő…
A bátorság is előre programozható állapot. Ha jó és segítőkész vagyok, egyre elbizakodottabb, és pofátlanabb lesz a kiválasztott. Viszont ha kinézi belőlem, hogy adott esetben visszatámadok, hát mindjárt nem akar verekedni.
Ez a mérhetetlen mennyiségű Dugovics Tífusz, aki még a várfal tövében sem merne birokra kelni a törökkel.
Mindenki arra koncentrál egész nap, hogy akadjon valaki, akit le lehet nézni.
Gondolom nem létező nagyságát rendszeresen bizonygatnia kell maga előtt, mert gyanított jelentéktelenségéről szeretné elterelni a figyelmét.
Hát, rohadt egy érzés lehet, ha valakit egy szúnyoglárva is seggbe tud rúgni.
Na persze, ha valaki békésen, és fegyelmezetten képes önnön jelentéktelenségét elfogadni és viselni… az már a bölcsesség előszobája.
Még szerencse, hogy ez a kis előszoba is nagynak számít, nem kell senkinek tartania attól, hogy ritkán pucolt cipőit letapossák.
Ha a túlvilágnak két bejárata van, Fényesek és Szürkék felirattal, esküszöm, hogy a fényeseknél lenne tumultus.
Hiába, a szerénység, a legnagyobb erények közé tartozik.
Mondta Vincent.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése