ZENEPAVILON

ZENEPAVILON.

Vannak állatok, embernek, és embernek kinéző állatok. Állatnak kinéző emberek is vannak, azok rendszerint nem is emberek.

Vannak faunok, Buddai mosolyok mögé bújó Istentudjamik, két lábon járó ócskaságok, romos zsenik, meg hazudozók.

Álszűzek, és hermafroditák, bukmékerek és cselszövők, fapados ócskaságok, akik megmajmolják a még ócskábbakat.

Mikor este jönnek haza a Soltészék, egymásba karolva, hátizsákkal és szatyrokkal, lassan és kimerülten, roggyant térdekkel araszolva a sír felé, vén körtefák.

Korhadó kérgük alatt hemzsegő életek, bogarak és pondrók, születnek és halnak, egymást karolva vánszorognak a kéreg repedései felé, aztán kijutva, lesodorja őket a szél, és onnan nincs visszamászás.

Szökdécselő ífjúkor, jó nénik és bácsik hada, ugrókötelüket vesztett individuumok.

Aztán kisül, hogy dehogy,. pedofilok, szadisták, alkoholisták, nihilisták és mensevikek, hívők, fehér fityulákba burkolt kivénhedt zsolozsmázó beszarik, mert tudják, hogy van a fejükön vaj, és nekik meg fog bocsátani a gondviselés, meg akinek még ez a dolga, de csak neki, a többieknek ne is tegye.

A mások simlis disznók, azt sem érdemlik meg, hogy elszáradjanak.

Száll az ének, hamisan, hangosan, de a zajtól legalább nem lehet veszekedni, mert nem hallani az átkozódásokat.

Így- messzebbről, csak egy kórus szép és felemelő összképe marad meg az arra ténfergő emlékében, és ez melengető, meg minden.

Mert a látvány, az első benyomás a fontos, a többi egy lószar, részletkérdés, ki a francnak van ideje ezzel foglalkozni.

Meg a dolgok úgyis maguktól elrendeződnek, vagy így, vagy úgy,

Lehetőleg lassan, hogy a végén a szerencsésnek már örülni se legyen ereje.

Hijj…ez a sors egy szemét és lelketlen valami, nem törődik az semmivel, nincs szíve.

Azt mondták a Lalinak, hogy menj te a francba, és a Lali ment is, ez volt a sorsa, és a sors éppen ott volt.

De bezzeg ha szükség lenne rá, akkor nincs sehol, még az esély is elvész, hogy hátha, hátha most rövidtávon megváltozott, és jóindulattal bír.

De persze ez kizárt, de az ember olyan hülye, hogy hinni akarja a lehetetlent.

Hát higgye- ha ez jó neki, csak bele kell kalkulálnia a pofára esést.

Nagyon szar érzés, mikor az ember pofája piszkosul nagyot csattan a kövön, csermelyként csordogálnak ki szájából a fogai, és egyszerre lát csillagos éjszakát, és dübörgően fényes nappalt.

Ha angyalokat is lát, akkor nagy a baj.

Jobb fel se állni, akkor nem lehet leesni.

A megfontoltság a hosszú élet titka.

Bár egy Dór oszlopsor alatt heverészve a dög melegben- nem egy utolsó program, fejed felett tudni a timpanon statikus jelenlétét, és elábrándozni olyasmiken, amiről nem illik szólni.

Ez pénzbe sem kerül, és nagyobb erőfeszítés sem kell hozzá.

Aztán ígyis- úgyis elmúlik az időd, és úgy mész a fenébe, mint az, aki végigerőlködte földi pályafutását.

A sors, egy pikirt valami, egyformán simogat, és mindig pofonnak éled meg.

Vénségedre olyan kerek lesz a képed, hogy mindenki oedémára gyanakszik. Hát tegye…

Te tudod, hogy nem az, és ez legyen elég.

Ne analizálgasd magad, akkor is olyan vagy- amilyen. Csak rossz órákat szerzel, azt meg megteszi helyetted más is.

A siker titka, ne akarj semmit, és eléred. Csupa hepppy lesz az életed.

És nem kell a harangszót osztályozgatni. Lélekharang, vészharang, misére hívó harang, hajóharang, búvárharang, stb.

Csak harang van, és harangzúgás.

Ez ilyen egyszerű…

Csak mosolyogj, mint egy Budda, mindent végy észre, és sose beszélj róla.

Így azt hiszik, csak ők a tájékozottak, nem fognak veled rivalizálni, és még szeretni is fognak.

Nem mész vele semmire, de hagynak élni.

Hátnem?