Mementó

Anyám ül a kertben a hűvös fák alatt,
ajkán szelíd csendben harmatos dal fakad.
Fáradt levelek közt a szélben elalélt,
csak az Isten hallja elcsukló énekét.
Kibomlott kendőjén villódzó sugarak
tört aranyaiból koronát vet a Nap.

Így maradt meg fájón szívbe-vérbe marva,
mint cizellált betűk az ősi aranyban.
Így bukkan fel nekem, akár egy végtelen       
villámló égi jel mennydörgő éjjelen
félbetörten varázsként, ahogy itt hagyott.
Bővizű forrása még ma is szomjat olt.
S őrzöm féltett kincsként, amíg szívem dobban
szomorú szép szemét fenn a csillagokban,
elcsukló szavait viharba kiáltón,
s könnyei harmatát a nyíló virágon.

Látom, ül a kertben égi hársak alatt,
s hallom az ajkán a régen felcsendült dalt,
örök hangjait a megszakadt lemezen,
mely sebet ejt ma is, ha rá emlékezem.
Minden olyan, mint volt, vár változatlanul
ég és föld között, hol millió csillag gyúl,
s újra vele vagyok, már fogja a kezem...
elment ő, itt hagyott, miért, nem kérdezem,
csak lehullok elé, mint az őszi zápor
s megfürösztöm arcát az égi párnákon,
míg a fénylő messzeség álomba repít,
összerakom egy életté emlékeit.