Már a nevem sem enyém

Már a nevem sem enyém.
Nézem a tükörben az idegen arcot.
Nem tudom, ki ő.
Egy tompa szempár les felém.
Fürkésző, kémlelő.
Ott csügg a semmi közepén.
Talán ő sem érti,
ki az, ki rá visszanéz.
Mintha ismerős volna mégis.
Én voltam egykor talán.
Riadt, félénk, ifjú lány.
Vagy valaki más.
Mintha hasonlítanánk.
Az orr, a szem, a száj
tudom, hogy mind enyém.
De tekintetében
miért e tompa fény?
Mintha sírna.
Bár könnye nem pereg.
Nesztelen, meztelen furcsa lény.
Keskeny, kicsi orrcimpája
néha félve megremeg.
A hajtincsek megszürkültek,
szaporodtak a ráncok.
Akár én is lehetnék.
Felvillan pár halvány kép.
Régi zenék, táncok.
Párásodik a tükör.
Lelkem lehelete homályosítja a képet.
De egy emlék tündököl.
Nem éltem oly szépet azóta sem.
Muzsikája, illata
a semmiből előterem.
Remény ébred utoljára.
Tán nyugalmat lelek.
A semmi néha mindent megér.
Felpezsdül a szívverésem,
gyönge testem újra él.
Enyém az arc a tükörben.
Felismerem a szempárt.
Benne a hit fénye kél.
Újra meséket regél,
míg az óramutató
a hangtalan semmiben
végül lassan körbeér.