Június 19. 10 óra.
Az alprefektus ünnepi rendezvénye igazán jól sikerült. Az öreg hölgy elhívta az ígért rabbit, aki egy nagyon szép beszédet vágott ki, szinte felülmúlva önmagát.
A kövek igen szépen énekeltek, még egy kaddist is bemutattak, ami az alprefektust mondhatni könnyekig meghatotta. A kis kövér öreg hölgy végig vállalta a háziasszony szerepét, nagyon fel volt dobva. A rebbe, igen jól érezte magát, éjfél körül igencsak felengedett, már haszid táncokat is produkált, amiben az öreg hölgy is lelkesen részt vett.
Végezetül úgy döntöttem, hogy a biztonság kedvéért, Bertát mégsem cipelem fel a rendezvényre, jobb a csendes békesség, nem volt kedvem végigizgulni az éjszakát, mert Berta- igaz, ami igaz- megbízhatatlan nőszemély.
Dühöngése így is felhallatszott, dobálta a párnázott ajtót, de nem tudta tönkretenni mulatságunkat.
Hajnalig tartott a fogadás, sok kóser bor és pálinka fogyott, ami láthatóan megtette hatását.
Úgy aludtam délig, mint akit agyoncsaptak.
Közfelkiáltással megszavaztuk, ilyen és ehhez hasonló rendezvényeket máskor is csinálunk.
Különben a filozófia „Tér- idő”- elméletének megértésére - ami egyesek szerint igen bonyolult- találtam egy igen egyszerű, és közérthető példát.
Jó időben tele a tér, rossz időben meg üres.
Mi van ebben olyan misztikus és bonyolult? Ezt még egy hülye is megérti. Gondolom a sejtelmes ködökben bujkáló filozófusok nagyon fognak utálni engem leleplező példám miatt, de sebaj.
A rémisztő és pusztító tornádók ellen már mindent próbáltak csinálni, viszont még senkinek nem jutott eszébe, ha a kritikus helyen kiiktatják egy pillanatra a nehézségi erőt, a forgószél eltaszítódik a földtől és a légtérben szétomlik. Megérné a tudósoknak átgondolni találmányomat, mert az ötlet igen jó. Oldják meg a megoldhatóság mibenlétét, ne csak a menekülési technikákon rágódjanak.
Június
KONRÁD /Szórványfeljegyzés/
Az öreg hölggyel kimerészkedtem a kertbe szürkület után. Rábeszélt, nem vagyok eleget levegőn. Én meséltem neki, hogy a gonosz kúszóindák mindig rám akarják vetni magukat, mikor kilépek a kerti ajtón, mert Berta összeszövetkezett velük ellenem, de az álmomban lakó öreg hölgy megnyugtatott, ha vele vagyok, semmiféle atrocitásnak nem leszek kitéve.
Ma éjszaka rettenetes óráim voltak, még most sem vagyok rendben, szokatlanul erősen szédültem, és még hasmenésem is volt. Kínomban gondoltam rá lekiabálok Bertának, de még ha akarna is segíteni, kocsival nem tud feljönni a tornyomba, meg - ahogy ismerem, akkor sem segített volna ha tud. Ezt a nőt gonoszsága tartja életben. Rémes.
Szóval kiléptünk a kertkapun, rá a murvás sétányra, és máris hallatszott az inda sistergő hangja, ahogy felém kúszott a fák gyökerei között. Hogy növelje sebességét, a törzsek oldalába vágta számomra növesztett ocsmány karmait, úgy lökve magát előre, mint síző a botjával. Nehéz leheletét maga előtt görgetve, tátott szájjal rohamozott. Bennem a vér is meghűlt, főleg mikor láttam, a kert manói és gonosz entitásai is rohannak. Az inda elért és lecsapott, abban a pillanatban az öreg hölgy nyakamnál fogva felrántott- sosem gondoltam, hogy ekkora ereje van. A támadó meg dühödten harapott a sétány kavicsaiba, fájdalmában sípoló hangot adott ki.
( Csak azért írom az eseményeket Konrád néven- Henrik létemre - mert az öreg hölgy inkognitóját meg akarom őrizni, ha már olyan kedves volt és megmentette az életemet. )
Még háromszor támadott ez a növényi féreg, de egyszer sem sikerült neki, mert védangyalom résen volt. Vérző szájjal, és letört karmokkal vonult vissza, teljesen értetlenül állva kudarcai előtt. Nagyon megkönnyebbültem, még utána is ordítottam, ne legyen letörve, mert a kudarc is siker, csak ellenkező előjellel.
Ezek után úgy hiszem, még jobban vigyáznom kell, mint idáig. Ettől a kis incidensről még nagyon kellemesen telt a sétánk, ahogy vastagodott az éjszaka, úgy bújtak elő a sűrűből a kert lakói, gratuláltak a győzelmemhez, ők is nagyon utálták a kúszóindát.
Én megköszönve gratulációjukat, piedesztálra emeltem az öreg hölgyet, mert csak és kizárólag neki köszönhetem a sikert. Láttam, jól esett neki, hogy nyilvánosan elismertem az igazat, amit sehol nem szokás. Késő éjjeltértünk vissza a házba remek hangulatban- felfrissülve az élménytől, még az sem érdekelt, hogy Berta a földszinti hálószobájában felébredt, és miután látta nem anyja szelleme zörög, hanem én, minősíthetetlen hangon és szavakkal kísérte bemenetelünket.
De sebaj, a remekül sikerült kalandot nem tudta elrontani.
Június 28. – este.
Még tegnap az öreg hölgy, miután említettem neki, hogy írás közben egyre rosszabbul látok, tett egy észrevételt, amit alapos megfontolás után úgy ítéltem meg, hogy van benne valami. Arról győzködött, be kéne fejeznem naplóvezetésemet, mert minden nap mindent megbeszélünk, témáink köztünk maradnak, mi visszaemlékszünk mindenre, amiről csak szó volt, és miután napló jellegű dologról van szó, amúgy sincs másnak ehhez semmi köze.
Ha nem írok, gondolataim inkognítója hiánytalanul biztosított, avatatlan kézbe sosem kerülhetnek, gondolati szabadságom teljesen végtelen, olyan szóhasználatokkal gondolkodom, és olyan helyesírási hibákkal, amilyenekkel csak akarok.
Nem találkozom értetlenséggel, nem fordulhat elő az, mint mikor egy spanyol táncosnőt láttam egyszer táncolni, - fantasztikusan tudott- és akinek említést tettem róla, azt válaszolta Vastag volt a bokája” .
Na, ezektől a megrázkódtatásoktól - ha nem írom le gondolataimat- megkímélem magamat, és a szemromlásom is fékeződni lesz kénytelen.
Ez döntésem lényege.
HENRIK SZÓRVÁNYFELJEGYZÉSEI.
A szórványfeljegyzések kifejezést azért találtam ki magamnak, hogy érzékeltessem a tényt, miszerint szavaim nem tartoznak a naplómhoz, bár ugyanarról szólnak.
A kert mostanság nagyon elvadult, mert a benne ólálkodó lények nem hajlandók semmit csinálni. Én pedig nem fogok helyettük sérvet kapni, Berta meg tolókocsiból nem tud kertészkedni. De ha tudna, szerintem akkor sem tenné, mert ép korában sem tette. Ki sem járok mostanság, mert a settenkedő lények olyan gonosz aurája uralkodik a fák között, hogy nem teszem ki magamat egy esetleges támadásuknak.
Jól is néznénk ki, ha a saját kertemben rám rontanának. Persze a Berta halálra röhögné magát, de ezt az örömet nem szerzem meg neki. Már megfenyegettem, hogy kitolom a hátsó kertkapun, aztán csináljon, amit akar, de nagyon gorombán reagálta le az ötletemet, így nem mertem megkísérelni. Mondanom sem kell, az éjszakáim tönkre vannak téve a kintről bekúszó állandó sziszegéstől, ami olyan erős, hogy nem hagy aludni. Ha az este kezdődő zajok lekeverednek a virágágyból kihallatszó távoli harangzúgással, hát jobb, ha le sem fekszem.
Még jó, hogy a toronyszobámig nem ér fel semmi, mert még be is mászna valami a nyitott ablakon, amit ezért tartok csukva.
Nem engedem, hogy túljárjanak az eszemen, amúgy időnként gyanakszom, hogy mindemögött a Berta lapul, mert sértődött gonoszsága reneszánszát éli az utóbbi hetekben. Nem bírja elviselni, hogy kocsival nem tud feljönni a birodalmamba, én meg nem fogom felcipelni, mert nehéz, és amúgy semmi keresnivalója nálam.
Már az álmomban lakó öreg hölgy is megjegyezte, milyen hangos és goromba ez a nő, én meg ezzel húztam le egy egész életet. Nem vagyok normális.
Az öreg hölgy szerint sem.
Teliholdkor nem moccanok ki a szobámból, mert a lépcsőkön fel és alá járkáló holdsugár alatt összevissza görbülnek a lépcsőfokok, amit szerencsémre kisimít a hajnal. A padláson szoktam mostanában sétálni. Nagyon kellemes hely, nem is értem, idáig mitől nem jöttem rá. Igaz, hogy vannak egerek szép számmal, és a galambkakák is kilószámra képviselik magukat, de bakancsba sétálok, és így probléma egy sem. Nem igazán értem, hogy a bakancs szó miért nem két kával íratik, hiszen két lába van az embernek. Ha írok, mindig akad szó, amivel nem tudok egyetérteni. Ha a százlábúak bakancsba járnának, akkor elfogadom a problémát, mert száz kával nem lehet semmit, de semmit leírni. De kettővel...Még holmi pikantériája is van a szónak. Hiába, egy nyelvésztől fantáziát várni balgaság lenne. Tegnap négy óra három perckor kukacok jelentek meg a szekrényem melletti falon. Még a festményemet is lelökték nagy igyekezetükben. Kifúrták a falat, és úgy álltak a levegőben, mint a szögek. Nem tudom honnan jutott eszükbe ez a képtelen ötlet, de lehet, hogy nem is ezt akarták csinálni, csak ez sikeredett.
Még visszatérve a padlásra, a cserepek résein beszűrődő fény furcsán megcsíkozza a padló vastag porát, láthatóvá válik lépteim kavarta finom por, ami mindenféle alakokat öltve kísér utamon. Egyik- másik éles fogait felém csattogtatja, de nem vagyok ijedős. Gyerekkoromban sem voltam az, bár alig emlékszem valamire. Nem is csoda, már régen elporladtak azok a napok, és azok az emberek, akik akkor körülöttem lehettek. Sétám közben virágágyakat és más kellemességeket képzelek magam köré, gyönyörűen feldíszítem környezetemet, és külön élvezem, hogy Berta nincs itt, meg, ha itt is lenne, nem látna semmit az egészből. Berta amúgyis egy elnehezedett rút dög lett az évek folyamán, és mióta tolókocsiban ül, ez csak romlott. Még szerencse, hogy a zabáláson kívül igazán nem érdekli semmi, csak reszket az éhenhalástól, inkább halálra eszi magát. Hát jobb is, mint a harcmezőn elesni. Kellemes meglepetés ért a minap, a bennem lakó öreg hölgy barátjától kaptam egy könyvet, amit nem kell olvasni. Csak kinyitja az ember, és a könyv magától beszél. A képi illusztrációk is kilépnek a lapok közül, és élő valóságukban jönnek- mennek az asztalon, még meg is lehet őket szólítani, ha van észrevételem. El is határoztam, hogy írok egy könyvet, de egyelőre annyi idegen gondolat nyüzsög a szobában, hogy ilyen körülmények között mindig kiverődik a fejemből a téma. Bár nagyon avitt megközelítés részemről, mert modern megközelítésben szólva, minek a téma? Az ember kezdjen írni, élvezze a betűkkel folytatott zsonglőrködéseit, és a végén kialakul egy akármi, amit ha hagyományosan bekötnek, akkor könyv lesz belőle. Csak az írók komplikálják agyon a dolgot, nehogy ne kelljenek a jövőben. Mert igaz, ami igaz, egy kapára vagy egy tolókocsira nagyobb szükség van, mint rájuk. Minden szerdán nulla óra után furcsa átváltozáson megyek keresztül. Úszóhártyás gázlómadár lábaim lesznek, még a cipő is leesik róluk, ami nem csoda. Nagyon érdekes, hogy ezeken a botokon döcögök a szobámban fel és alá, és miután nincs miben gázolnom, hát elég esetlen a látvány. Ilyenkor a bennem lakó álmok kiülnek az ágyam szélére, és nagyon jól szórakoznak esetlenkedéseimen. De reggelre szerencsére visszaáll eredeti állapotom, és így nem aggaszt a dolog.
Berta ma úgy leitta magát, hogy rohadt ringlókkal dobálta az ajtómat, és minősíthetetlenül ordibált. Nagy türelem kéne hozzá, ami nekem fogyóban van. Engem hibáztat, hogy a cselédszobába beköltözött öreg árnyék nem akar vele szóba állni. Mikor ezt megtudtam, egyből szimpatikus lett nekem. Mostanában gyakran felidéződnek bennem emlékmaradványok, ötöt- hatot összefűzök belőlük, egész érdekes dolgok sikerülnek, sajátos értelmet nyernek, így aztán sosemvolt dolgokból új történetek- emlékek keletkeznek, ami rém szórakoztató.
A bennem lakó zöldruhás álom sziporkázott tegnap éjjel. Engem akarván szórakoztatni, fejét hosszú hengerré formálta, és beledugta egy paradicsomos üvegbe. Nagy igyekezetében elfelejtette, hogy van még az üveg alján paradicsom.
Mikor kikászálódott belőle, hát frenetikus siker volt.
Meglátogattam a földszinten Bertát. Igyekezett elleplezni örömét, de én ismerem annyira, hogy észreveszem, ha hazudik. Furcsa dolgok történnek odalent. A kertben lakó rosszindulat időnként eléri ablakait, és beömlik a szobába. Hol felpúposodik a vakolat, hol meg csíkokra szabdalja valami a szőnyeget. A falon gonosz manók képei jelennek meg, és zavaróan erős a kígyósziszegés, amit csak füldugóval lehet elviselni. Örülök, hogy nem lakom a földszinten.
Süketeknek és kísérteteknek való hely.
Egy éjszaka elég volt, hogy a tiszafa akkorára nőjön, hogy elfedje az emeleti ablakomat. Ez még nem is lenne baj, de ágai között bujkálnak a manók és más férgek, minduntalan bebámulva az ablakomon. Mint karácsonyfadíszek úgy hintáznak az ágakon, piros sapkában és pofaszakállal, két gülü szemük jeges rosszindulattal világít, és sosem pislog. Nem nyitok ablakot, és nem állok szóba velük, mert azonnal fekete sellőkről kezdenek beszélni, ami olyan unalmas már, hogy a hátam közepén jön ki. Egész életükben ugyanazt, és ugyanúgy mesélik. Még szerencse, hogy a sétány kövei harapnak, különben képesek lennének bedobálni velük az ablakomon. A kertben növő broméliák, akik amúgy a kedvenceim, mindig említést teszek róluk, ha tehetem, újólag olyan erős cincogó és röfögő hangokat hallatnak, hogy majd hanyatt esem a meglepetéstől. Lehet, hogy az őket rágó tüllférgek miatt teszik. Ezek a puha nyálkás egylábú bogarak mindent megrágnak, ami szájuk elé kerül. Mivel folyton esznek, folyamatosan ürítenek, fluoreszkáló kék csíkot hagyva maguk mögött, érdekesen díszítve a növényszárakat, amik aztán éjszaka tompa fénnyel világítanak.
El is neveztem a házat körülvevő kertet a minden lehetséges birodalmának, ami furcsa módon a benne lakók tetszését is megnyerte. Nem tudom, mi okozhatja, de a héten már másodszor úgy összezsugorodik a feljárati lépcsőm, hogy nem tudok rajta feljönni. Ezekben az órákban milliónyi lepke szállja meg a lépcsőt, a rengeteg szárny egész szélvihart támaszt, kellemetlen kriptaszagot keverve.
Ezért gyanítom, hogy a másvilágról jöhetnek, de miért pont hozzám, az rejtély.
Talán valamire figyelmeztetni akarnak, de nem jövök rá, hogy mire.
A ma éjszaka is teliholdasnak indul, megint meg fog jelenni az aranyhíd, rajta különböző életkorú magammal. Ott fognak állni és integetni nekem, én meg visszaintek, mert úgyis fogunk találkozni, ha feljutok a hídra. Akkor majd egyesülünk, mindegyik belecsúszik a másikba, míg egy alak nem leszünk, és akkor elindulok a fényes és távoli látvány felé, ahova mindig is készültem. Ez a csodálatosnak ígérkező lebegés nagyon izgat, alattam lesz a világ, és nagy szürke szárnyaim szelében arcomat az égnek emelve szállok és szállok a végtelenben, a végtelen felé. Ez lesz az a pillanat, ami örökkévalóságba merevedik, végtelenné válok a végtelenben, lelkemben szóló vad és szelíd dalokkal megdíszítem repülésemet.
Már nagyon régen nem jártam a pincelejáróban, ami a hátsó kerti kijárathoz is vezet. A lépcsők ugyanolyan nedves, csúszós rondaságok, mint régen, amikor Berta állítólag kocsistól leesett. Amikor óvatosan elhaladtam a kapaszkodó mellett, megint felizzott a fal, őrizve az esemény emlékét. Leérve a kerti kijárathoz, alig tudtam kinyitni a faajtót, úgy be volt dagadva a használatlanságtól. Mikor nyögve és méltatlankodva kinyílott, beáradt a kert dohos- nedves bűze, ami nem is emlékeztetett a hajdani kert szépségére. Minden mindenre ránőtt, olyan sűrű növénysátrat alkotott, hogy a fény meg sem kísérelte áttörni. A lombsátor alatti sötétségben megmozdultak a szendergő fekete és lila emlékek, gonosz és lélektelen szemeikkel méregettek, ahogy az ajtóban álltam. Nem jöttek közelebb, de tudtam, nekem sem tanácsos.
Nem is próbálkoztam, mert minek próbálkozzam, de mégis felháborított, hogy a saját házamban nem tanácsos kilépni az ajtón. Kövek gurultak lábam elé a sötétségből, egyszerre beszéltek és sziszegtek, így nem értettem egy szót sem.
Gyorsan becsuktam az ajtót, és az elsötétült folyosón éreztem Berta kislánykori jelenlétét, mert itt kóborol az épületben, néha hallom hamis énekét.
Az én kiskori szellememmel is néha találkozom, de csak a feje látszik homályosan, mert még élek, ugyanakkor Berta állítólag halott. Persze a rendőrségnek ez az állítása képtelen baromság, de nem szóltam, mert joguk van azt hinni, amit akarnak.
Lehetségesnek tartom, hogy Berta lelke garázdálkodik a kertben, ezért lett olyan amilyen. De ha ez igaz, nem értem ellenségességét. Hiszen ma is tologatom, ha igényli, bár egy köszönöm nem sok, annyi sem hagyja el a száját, és gondoskodom, hogy vad étvágyának eleget tudjon tenni.
Na az igaz, hogy a lépcsőkön felcipelést nem vállalom, mert nagy súlya meg a kocsi meghaladja erőimet. Így is tisztában vagyok vele, hogy betegségem esetén csak a bennem lakó öreg hölgyre számíthatok, mert hajdani szerelmem roncsa, teljességgel megbízhatatlan.
A kistó, a kert mélyén teljesen eliszaposodott- hallom a zöld álmomtól- már csak nyúlós férgek lakják aranyhalak helyett. Nem is baj, hogy nem merek kimenni. Szoktam látni az ablakból azt a szöghajú piszkos vénséget, aki aranyhajú királylánynak látja magát. Integet, csábít, hogy menjek le hozzá, de legalább engedjem be a házba. Biztos egy régi rossz emlék reinkarnációja, ezekkel nagyon kell vigyázni. Nem engedhetem meg magamnak az óvatlanság lukszúsát, legyen nekem elég a Berta, mint púp.
Bár Augusztus van, mégis leesett egy finom hó, ami ebben az évszakban nagyon szokatlan. Szerencsémre hideg nem lett, így nem kellett előkeresnem a sínadrágomat. Vannak szerencsés pillanataim. Ezekből, ha sok van és rendszeres, az már egy sikeres élet. Ennek a sikeres halálhoz semmi köze. Csak úgy mondom.
A dombunkról levezető sáros- köves út, ami az országútba torkollik, hatalmas pataszerű lábnyomokkal van tele. Felfelé haladnak a kertkapumig, majd vissza az országút melletti erdőbe. Helyenként vörös- durva szőrcsomók is éktelenkednek a sárban, gondolom, a lábnyom tulajdonosától származnak. Meséltem Bertának is a dolgot, de ő sem tudta ki lehet az. Mindenesetre jó lesz vigyázni, mert a nyomokból ítélve nem lehet valami jóindulatú lény.
Majd az esti párával érkező tengerszagú ködök elűzik ezt a valamit. Remélhetően. Nem örülök ezeknek a felfedezéseknek, éppen elég az, ami a kertben van. Nem kell ezt űberelnem.
Az alprefektus jött elő egy régebbi álmomból, és felajánlotta, diktál nekem, ha írok. Nagyon kedves tőle, de nem tudom mit diktálna, hiszen én sem tudom előre mit fogok írni. Jó vicc. A kerti éjszakából nagy nyüzsgés és ordítozás támadt az ablakomra. Ki kellett néznem, és sosem látott élményben volt részem.
Még az öreg hölgy is mellém könyökölt az ablakpárkányra, így meg is tudtuk beszélni a látottakat. A fák és bokrok csak úgy dülöngéltek a verekedő manók, kerti rémek, és fátyoltetvek harcától. Nem is sejtem min veszhettek ennyire össze, de derekasan püfölték egymást. Még a gonosz nyálak is folytak rájuk a fákról, a szentjánosbogarak cikázó fényei villogtak a bevert orrok és fejek között.
Felemelő volt számomra a látvány, mert mindegyikőjüket utálom, és ők is engem. Felváltva hordtuk ki az öreg hölggyel a jeges csapvizet, és öntöttük rájuk.
Még nagyobb lett a sivalkodás és zűrzavar, mert ezek irtóznak a víztől. Mondhatom, remekül szórakoztunk.
Beszéltem egy csótánnyal, javasolta egy mofetta építését, Bertának is meséltem a dolgot, de ő elzárkózott. Így aztán nem lesz belőle semmi.
Már másodszor történik, hogy a sötét kerti sétányon végigtrappol egy nagy fekete csődör, nyergében egy kámzsás alakkal. Csak úgy úszik utána csuhája, arcát rejti a csuklya, egyik kezében egy nagy kardot tart, és lovának patái élesen csattognak a köveken. Jéghideg orkánszerű szél kavarog a lovas körül, de a fák lombjait meg sem mozdítja. Feje körül nyúlós árnyak örvénylenek, süvöltő hangjuk fülszaggató. Tátott szájuk és üres szemgödreik közé belehasít a kard, kettényitva a fergeteget, ami azonnal össze is zárul és örvénylik tovább.
A tömegből kiemelkedik Berta arca, kettényílt vérző koponyája, arcát felém fordítva emeli öklét és fenyeget. De miért fenyeget? Semmi közöm a halálához, különben is felhallatszik a földszintről kocsijának nyikorgása. Nem értem miért hiszi, hogy meghalt. Azt sem értem, mit keres a lovast körülvevő forgásban. Ki ez a lovas? Olyan rettenetet áraszt magából, hogy szinte kellemetlen. Megfagy tőle az emberben a lélek. Goethei látomás- mondom az öreg hölgynek - , lássa milyen művelt vagyok. Meg is van lepve. Na, ja...
Majd alkalom adtán a Vörös Pimpernelt is elsütöm neki.
Végre végighaladt a sétányon a lovas, és felemelkedve eltávozott a hold fényútján az ég felé. Remélem, ma éjjel már nem lesz szerencsénk.
Már megint akkora a cirpelés a kertben és a padláson, hogy nem lesz nyugodt éjszakám. Meg ezek a nyomorult alakok is folyton kifolynak a fülemből és az orromból, járkálnak a szobámban, aztán lemennek a lépcsőn Berta lakrésze felé.
Az egyik kövér, és nincs meg a feje. Így képtelen vagyok azonosítani.
Mostanában gyakran feltűnik a csillagtalan égen a fehér hajó. Méltóságteljesen ellebeg az ablakom előtt, fenségesen dagadnak a szélcsend ellenére vitorlái, és gyászének száll az üres fedélzetéről. Gondolom, a végtelenből a végtelenbe tart. Az öreg hölgy szerint abba a dimenzióba, ahol testetlen gondolatok időznek, csak lombjai vannak a fáknak, és lélekharang ringatja a fényben fürdő csendet. Igazán szép lehet, remélem, odakerülök egyszer. Ha Berta is odajönne valamikor, hát nagy bajba kerülne, mert nem tudja befogni azt a ronda száját, és biztos probléma származna belőle. Ha ez megtörténik, én mosom kezeimet, még azt is letagadom, hogy valaha is ismertem. Ez szilárd meggyőződésem, megmondom neki is. De nem vagyok hajlandó ezen előre izgulni, okosabb, ha lepihenek, és abba az álomba menekülök, amiben ő nem szerepel.
A folyamatosan múló jelenben várom a jövőt, pedig azt jelen néven megállás nélkül élem. A jövő, a jelen folyton változó állapota, egy futószőnyeg, ami folyamatosan alám gördül, megyek rajta előre a jövőt elérendő, holott azon megyek.
Ezt tárgyaltuk az öreg hölggyel, mert Bertával nem lehet ilyesmiről beszélni, mert szerinte minden marhaság. Pedig hiszem, hogy a múlt emlékeinek tudatában így élünk a jelenben és a jövőben egyidejűleg. Az élőt a szőnyeg viszi előre, a holtat az emlékezés. Ez a dolgok rendje, és működik is. Szerencse, hogy ez a döntés nem embertől származik, mert ha bárkinek kikéred a véleményét, hatból nyolc álláspontot kapsz, és indul az anarchia. Ez a szó olyan, mint egy női név. Anarchia kedves, levenné lábát az asztalról?
Hasonló szóhangzásoknak nem kell hasonló értelemmel bírni. Például az anarchia nem azonos jelentésű a monarchiával. Ezt gondolom, azért látom ennyire élesen, mert, aki egyidejűleg éli a jelenben a jövőt, annak széles látóköre van. Nem úgy, mint Bertának, aki egyedüliként a jelenben éli a múltját. Meg is van a látható eredménye.
Remek álmom volt. Voltam egy büfében, ahol csak palacsintát lehetett enni. A falban volt egy lyuk, abból kiállt egy végtelenített palacsinta vége, a vendég odaállt, és elkezdte enni. Ha jóllakott, odébbállt és helyére lépett egy következő vendég.
Persze a kertben lakó gonosz manók nagy bajban lettek volna, mert létra nélkül nem képesek egy ilyen helyen ebédelni.
Reggel óta kilógnak az idegeim a fejemből, és lépten - nyomon rájuk lépek.
Már próbáltam kendőt kötni a homlokomra, de nem ér semmit. Ez valószínű idegi szétziláltságomnak tudható be, ami viszont Bertának köszönhető. Mert kitolattatja magát a fürdőbe, aztán ordít, hogy vissza, majd megint ki, és megint vissza, és ez így megy vagy másfél órán keresztül. Más már rég megölte volna, én meg birkatürelemmel viselem, és íme, az eredménye.
Mégiscsak el kéne mennem valahova kikapcsolódni, nem normális dolog, hogy ki sem megyek a házból. Persze ennek is oka van, történetesen, ha kimennék, vissza is kéne jöjjek, ami dupla út. Értelmetlen lenne így fárasztani magam minden ok nélkül.
Az alprefektus megígérte, egyik alkalommal elhozza hegedűjét, és rögtönöz egy koncertet. Nem igazán hittünk neki, de tényleg eljött, és hozta a gitárját. Nem tudtuk megértetni vele, hogy ez nem hegedű. Még vonója is volt hozzá, és akkora ribilliót csapott vele a gitáron, hogy majdnem belerokkantunk. Utólag mondta, hogy saját szerzeményét hallottuk.
Mostanában nem találkozom azzal a rút vénasszonnyal, aki a földszinten lakik.
Na, nem éreztetem vele, hogy ronda, udvariasan váltunk néhány szót, és ő belép az előtér falába.
Berta tolókocsija biceg. Az egyik kereke kisebb lett, így, ha tolom, ütemesen oldalirányban billeg, igyekszem gyorsan tolni, mert akkor úgy csapódik jobbra - balra a feje, mint egy tök. Én remekül szórakozom rajta, ő meg azt mondja nem.
Engem hibáztat az egészért, mert hibást, azt mindig keresni kell.
A verekedés óta a kertben nagy a feszültség. Mindenki sértődött, és a másikat okolja. Láthatóan bele vannak betegedve, hogy engem nem lehet okolni semmiért, mert boldogan kiirtanának a környékről, de szeretnének önigazolásul indokot találni. Még a múltkori hidegzuhanyt nem tudták megemészteni. Ezeket mind a kerti kijáróban álló kaktusztól tudom, vele szoktam beszélni, és ő tájékoztat a mindenkori eseményekről.
Jókat szoktam derülni rajta- a háta mögött - mert mexikói akcentussal beszél, és időnként baromi dolgok kerekednek előadásaiból Az éjszaka éreztem, hogy vihar készül, a csillagtalan égbolt vészjóslóan ült a világra, távolról némán villámlott, és nagy lett a szélcsend. Minden feszül azóta is, az egész nap egy szorongó várakozás.
Borzalmas melegek vannak mostanság. Olyan a szobám, mint egy katlan. Éjszaka sem jön a megkönnyebbülés, még az álmaimból is folyik a víz. A zöldálmom rosszul is lett. Nem egy kánikulai álom, egyszerűen nem bírta ezt, ami van. Én is próbálok egyik ébrenlétemből a másikba menekülni, de minden hiába. Téli álmom nincs, a többi meg elviselhetetlen. Bertát is megszántam, kocsistól betoltam a zuhany alá. Most az egyszer nem csinált jelenetet.
Délelőtt rajtaütésszerűen kirohantam a kertbe. Olyan meglepetést okoztam ezzel, hogy az elképedt lakók elfelejtettek rám rontani. Nagyokat ugrottam, és hadonásztam a karjaimmal, aztán visszarohantam a házba. Akkor ocsúdtak fel elképedésükből, és üldözni kezdtek. Csak úgy koppant a fejük, ahogy nekicsapódtak az ajtónak. Én hatalmasan hahotáztam, hogy jól lehessen kint hallani. A zajokból ítélve magukon kívül voltak. Most majd jó lesz vigyáznom magamra, mert mindegyik feni rám a fogát. Az öreg hölgyet meglátogatta egy ismerőse. Nem volt ellenszenves, jól beszélgettünk. Nekem szokatlan volt, hogy beszélgetés közben mindig alakot váltott, eleinte elég zavaró volt, de belejöttem.
Hiszen nem kell senkinek mindig ugyanannak látszani. Egy álombéli pedig megteheti, hogy úgy nézzen ki, ahogy akar.
Beszélgetés közben sült ki, hogy jól ismeri az alprefektust. Így egyből akadt közös ismerősünk, ami teljesen mindegy ugyan, de azért közelebb kerültünk egymáshoz. Nem okos mindenkitől távol esni, mert úgy járhatok, mint Berta.
Neki nincsenek benne lakó álmai, ezért külön utál engem. Még mindig jobb, mintha sajnálna. Hát nincs igazam?
Már ki kéne takarítani a házat, mert ismerek olyan koszokat, amik már évek óta ugyanott hevernek. De az is igaz, hogy a bentlakó kísértetek megszokták, és nem érdeklik őket az ilyen földi dolgok.
Egy fényképalbumot találtam a lomtárban. Benne Berta pereputtyával, meg Berta gyerek- és lánykori képeivel. Egyik felvétel sem volt barátságtalan, hosszan elbeszélgettek velem. Az egyik képen Berta horgászbottal állt, rajta lógott egy hal. Még mindig ficánkolt, sose hittem volna, hogy ennyi éven keresztül bírja a levegőn. Nem értek a halakhoz, lehet, hogy ez tüdőshal volt.
Újólag valami lappang a házban. Nem akarom, hogy hozzám is bejöjjön, ezért a küszöbre szereltem egy lappangóriasztó készüléket, ami szerencsémre jól működik.
Éjszakánként hallom, hogy kint motoz az ajtóm előtt, és dühöng.
Ez most úgy leköti minden figyelmemet, hogy aludni sincs mikor.
Csak ülök az ágyban, keresztülhajol rajtam a szivárvány, és hallgatózom.
Az alprefektus ünnepi rendezvénye igazán jól sikerült. Az öreg hölgy elhívta az ígért rabbit, aki egy nagyon szép beszédet vágott ki, szinte felülmúlva önmagát.
A kövek igen szépen énekeltek, még egy kaddist is bemutattak, ami az alprefektust mondhatni könnyekig meghatotta. A kis kövér öreg hölgy végig vállalta a háziasszony szerepét, nagyon fel volt dobva. A rebbe, igen jól érezte magát, éjfél körül igencsak felengedett, már haszid táncokat is produkált, amiben az öreg hölgy is lelkesen részt vett.
Végezetül úgy döntöttem, hogy a biztonság kedvéért, Bertát mégsem cipelem fel a rendezvényre, jobb a csendes békesség, nem volt kedvem végigizgulni az éjszakát, mert Berta- igaz, ami igaz- megbízhatatlan nőszemély.
Dühöngése így is felhallatszott, dobálta a párnázott ajtót, de nem tudta tönkretenni mulatságunkat.
Hajnalig tartott a fogadás, sok kóser bor és pálinka fogyott, ami láthatóan megtette hatását.
Úgy aludtam délig, mint akit agyoncsaptak.
Közfelkiáltással megszavaztuk, ilyen és ehhez hasonló rendezvényeket máskor is csinálunk.
Különben a filozófia „Tér- idő”- elméletének megértésére - ami egyesek szerint igen bonyolult- találtam egy igen egyszerű, és közérthető példát.
Jó időben tele a tér, rossz időben meg üres.
Mi van ebben olyan misztikus és bonyolult? Ezt még egy hülye is megérti. Gondolom a sejtelmes ködökben bujkáló filozófusok nagyon fognak utálni engem leleplező példám miatt, de sebaj.
A rémisztő és pusztító tornádók ellen már mindent próbáltak csinálni, viszont még senkinek nem jutott eszébe, ha a kritikus helyen kiiktatják egy pillanatra a nehézségi erőt, a forgószél eltaszítódik a földtől és a légtérben szétomlik. Megérné a tudósoknak átgondolni találmányomat, mert az ötlet igen jó. Oldják meg a megoldhatóság mibenlétét, ne csak a menekülési technikákon rágódjanak.
Június
KONRÁD /Szórványfeljegyzés/
Az öreg hölggyel kimerészkedtem a kertbe szürkület után. Rábeszélt, nem vagyok eleget levegőn. Én meséltem neki, hogy a gonosz kúszóindák mindig rám akarják vetni magukat, mikor kilépek a kerti ajtón, mert Berta összeszövetkezett velük ellenem, de az álmomban lakó öreg hölgy megnyugtatott, ha vele vagyok, semmiféle atrocitásnak nem leszek kitéve.
Ma éjszaka rettenetes óráim voltak, még most sem vagyok rendben, szokatlanul erősen szédültem, és még hasmenésem is volt. Kínomban gondoltam rá lekiabálok Bertának, de még ha akarna is segíteni, kocsival nem tud feljönni a tornyomba, meg - ahogy ismerem, akkor sem segített volna ha tud. Ezt a nőt gonoszsága tartja életben. Rémes.
Szóval kiléptünk a kertkapun, rá a murvás sétányra, és máris hallatszott az inda sistergő hangja, ahogy felém kúszott a fák gyökerei között. Hogy növelje sebességét, a törzsek oldalába vágta számomra növesztett ocsmány karmait, úgy lökve magát előre, mint síző a botjával. Nehéz leheletét maga előtt görgetve, tátott szájjal rohamozott. Bennem a vér is meghűlt, főleg mikor láttam, a kert manói és gonosz entitásai is rohannak. Az inda elért és lecsapott, abban a pillanatban az öreg hölgy nyakamnál fogva felrántott- sosem gondoltam, hogy ekkora ereje van. A támadó meg dühödten harapott a sétány kavicsaiba, fájdalmában sípoló hangot adott ki.
( Csak azért írom az eseményeket Konrád néven- Henrik létemre - mert az öreg hölgy inkognitóját meg akarom őrizni, ha már olyan kedves volt és megmentette az életemet. )
Még háromszor támadott ez a növényi féreg, de egyszer sem sikerült neki, mert védangyalom résen volt. Vérző szájjal, és letört karmokkal vonult vissza, teljesen értetlenül állva kudarcai előtt. Nagyon megkönnyebbültem, még utána is ordítottam, ne legyen letörve, mert a kudarc is siker, csak ellenkező előjellel.
Ezek után úgy hiszem, még jobban vigyáznom kell, mint idáig. Ettől a kis incidensről még nagyon kellemesen telt a sétánk, ahogy vastagodott az éjszaka, úgy bújtak elő a sűrűből a kert lakói, gratuláltak a győzelmemhez, ők is nagyon utálták a kúszóindát.
Én megköszönve gratulációjukat, piedesztálra emeltem az öreg hölgyet, mert csak és kizárólag neki köszönhetem a sikert. Láttam, jól esett neki, hogy nyilvánosan elismertem az igazat, amit sehol nem szokás. Késő éjjeltértünk vissza a házba remek hangulatban- felfrissülve az élménytől, még az sem érdekelt, hogy Berta a földszinti hálószobájában felébredt, és miután látta nem anyja szelleme zörög, hanem én, minősíthetetlen hangon és szavakkal kísérte bemenetelünket.
De sebaj, a remekül sikerült kalandot nem tudta elrontani.
Június 28. – este.
Még tegnap az öreg hölgy, miután említettem neki, hogy írás közben egyre rosszabbul látok, tett egy észrevételt, amit alapos megfontolás után úgy ítéltem meg, hogy van benne valami. Arról győzködött, be kéne fejeznem naplóvezetésemet, mert minden nap mindent megbeszélünk, témáink köztünk maradnak, mi visszaemlékszünk mindenre, amiről csak szó volt, és miután napló jellegű dologról van szó, amúgy sincs másnak ehhez semmi köze.
Ha nem írok, gondolataim inkognítója hiánytalanul biztosított, avatatlan kézbe sosem kerülhetnek, gondolati szabadságom teljesen végtelen, olyan szóhasználatokkal gondolkodom, és olyan helyesírási hibákkal, amilyenekkel csak akarok.
Nem találkozom értetlenséggel, nem fordulhat elő az, mint mikor egy spanyol táncosnőt láttam egyszer táncolni, - fantasztikusan tudott- és akinek említést tettem róla, azt válaszolta Vastag volt a bokája” .
Na, ezektől a megrázkódtatásoktól - ha nem írom le gondolataimat- megkímélem magamat, és a szemromlásom is fékeződni lesz kénytelen.
Ez döntésem lényege.
HENRIK SZÓRVÁNYFELJEGYZÉSEI.
A szórványfeljegyzések kifejezést azért találtam ki magamnak, hogy érzékeltessem a tényt, miszerint szavaim nem tartoznak a naplómhoz, bár ugyanarról szólnak.
A kert mostanság nagyon elvadult, mert a benne ólálkodó lények nem hajlandók semmit csinálni. Én pedig nem fogok helyettük sérvet kapni, Berta meg tolókocsiból nem tud kertészkedni. De ha tudna, szerintem akkor sem tenné, mert ép korában sem tette. Ki sem járok mostanság, mert a settenkedő lények olyan gonosz aurája uralkodik a fák között, hogy nem teszem ki magamat egy esetleges támadásuknak.
Jól is néznénk ki, ha a saját kertemben rám rontanának. Persze a Berta halálra röhögné magát, de ezt az örömet nem szerzem meg neki. Már megfenyegettem, hogy kitolom a hátsó kertkapun, aztán csináljon, amit akar, de nagyon gorombán reagálta le az ötletemet, így nem mertem megkísérelni. Mondanom sem kell, az éjszakáim tönkre vannak téve a kintről bekúszó állandó sziszegéstől, ami olyan erős, hogy nem hagy aludni. Ha az este kezdődő zajok lekeverednek a virágágyból kihallatszó távoli harangzúgással, hát jobb, ha le sem fekszem.
Még jó, hogy a toronyszobámig nem ér fel semmi, mert még be is mászna valami a nyitott ablakon, amit ezért tartok csukva.
Nem engedem, hogy túljárjanak az eszemen, amúgy időnként gyanakszom, hogy mindemögött a Berta lapul, mert sértődött gonoszsága reneszánszát éli az utóbbi hetekben. Nem bírja elviselni, hogy kocsival nem tud feljönni a birodalmamba, én meg nem fogom felcipelni, mert nehéz, és amúgy semmi keresnivalója nálam.
Már az álmomban lakó öreg hölgy is megjegyezte, milyen hangos és goromba ez a nő, én meg ezzel húztam le egy egész életet. Nem vagyok normális.
Az öreg hölgy szerint sem.
Teliholdkor nem moccanok ki a szobámból, mert a lépcsőkön fel és alá járkáló holdsugár alatt összevissza görbülnek a lépcsőfokok, amit szerencsémre kisimít a hajnal. A padláson szoktam mostanában sétálni. Nagyon kellemes hely, nem is értem, idáig mitől nem jöttem rá. Igaz, hogy vannak egerek szép számmal, és a galambkakák is kilószámra képviselik magukat, de bakancsba sétálok, és így probléma egy sem. Nem igazán értem, hogy a bakancs szó miért nem két kával íratik, hiszen két lába van az embernek. Ha írok, mindig akad szó, amivel nem tudok egyetérteni. Ha a százlábúak bakancsba járnának, akkor elfogadom a problémát, mert száz kával nem lehet semmit, de semmit leírni. De kettővel...Még holmi pikantériája is van a szónak. Hiába, egy nyelvésztől fantáziát várni balgaság lenne. Tegnap négy óra három perckor kukacok jelentek meg a szekrényem melletti falon. Még a festményemet is lelökték nagy igyekezetükben. Kifúrták a falat, és úgy álltak a levegőben, mint a szögek. Nem tudom honnan jutott eszükbe ez a képtelen ötlet, de lehet, hogy nem is ezt akarták csinálni, csak ez sikeredett.
Még visszatérve a padlásra, a cserepek résein beszűrődő fény furcsán megcsíkozza a padló vastag porát, láthatóvá válik lépteim kavarta finom por, ami mindenféle alakokat öltve kísér utamon. Egyik- másik éles fogait felém csattogtatja, de nem vagyok ijedős. Gyerekkoromban sem voltam az, bár alig emlékszem valamire. Nem is csoda, már régen elporladtak azok a napok, és azok az emberek, akik akkor körülöttem lehettek. Sétám közben virágágyakat és más kellemességeket képzelek magam köré, gyönyörűen feldíszítem környezetemet, és külön élvezem, hogy Berta nincs itt, meg, ha itt is lenne, nem látna semmit az egészből. Berta amúgyis egy elnehezedett rút dög lett az évek folyamán, és mióta tolókocsiban ül, ez csak romlott. Még szerencse, hogy a zabáláson kívül igazán nem érdekli semmi, csak reszket az éhenhalástól, inkább halálra eszi magát. Hát jobb is, mint a harcmezőn elesni. Kellemes meglepetés ért a minap, a bennem lakó öreg hölgy barátjától kaptam egy könyvet, amit nem kell olvasni. Csak kinyitja az ember, és a könyv magától beszél. A képi illusztrációk is kilépnek a lapok közül, és élő valóságukban jönnek- mennek az asztalon, még meg is lehet őket szólítani, ha van észrevételem. El is határoztam, hogy írok egy könyvet, de egyelőre annyi idegen gondolat nyüzsög a szobában, hogy ilyen körülmények között mindig kiverődik a fejemből a téma. Bár nagyon avitt megközelítés részemről, mert modern megközelítésben szólva, minek a téma? Az ember kezdjen írni, élvezze a betűkkel folytatott zsonglőrködéseit, és a végén kialakul egy akármi, amit ha hagyományosan bekötnek, akkor könyv lesz belőle. Csak az írók komplikálják agyon a dolgot, nehogy ne kelljenek a jövőben. Mert igaz, ami igaz, egy kapára vagy egy tolókocsira nagyobb szükség van, mint rájuk. Minden szerdán nulla óra után furcsa átváltozáson megyek keresztül. Úszóhártyás gázlómadár lábaim lesznek, még a cipő is leesik róluk, ami nem csoda. Nagyon érdekes, hogy ezeken a botokon döcögök a szobámban fel és alá, és miután nincs miben gázolnom, hát elég esetlen a látvány. Ilyenkor a bennem lakó álmok kiülnek az ágyam szélére, és nagyon jól szórakoznak esetlenkedéseimen. De reggelre szerencsére visszaáll eredeti állapotom, és így nem aggaszt a dolog.
Berta ma úgy leitta magát, hogy rohadt ringlókkal dobálta az ajtómat, és minősíthetetlenül ordibált. Nagy türelem kéne hozzá, ami nekem fogyóban van. Engem hibáztat, hogy a cselédszobába beköltözött öreg árnyék nem akar vele szóba állni. Mikor ezt megtudtam, egyből szimpatikus lett nekem. Mostanában gyakran felidéződnek bennem emlékmaradványok, ötöt- hatot összefűzök belőlük, egész érdekes dolgok sikerülnek, sajátos értelmet nyernek, így aztán sosemvolt dolgokból új történetek- emlékek keletkeznek, ami rém szórakoztató.
A bennem lakó zöldruhás álom sziporkázott tegnap éjjel. Engem akarván szórakoztatni, fejét hosszú hengerré formálta, és beledugta egy paradicsomos üvegbe. Nagy igyekezetében elfelejtette, hogy van még az üveg alján paradicsom.
Mikor kikászálódott belőle, hát frenetikus siker volt.
Meglátogattam a földszinten Bertát. Igyekezett elleplezni örömét, de én ismerem annyira, hogy észreveszem, ha hazudik. Furcsa dolgok történnek odalent. A kertben lakó rosszindulat időnként eléri ablakait, és beömlik a szobába. Hol felpúposodik a vakolat, hol meg csíkokra szabdalja valami a szőnyeget. A falon gonosz manók képei jelennek meg, és zavaróan erős a kígyósziszegés, amit csak füldugóval lehet elviselni. Örülök, hogy nem lakom a földszinten.
Süketeknek és kísérteteknek való hely.
Egy éjszaka elég volt, hogy a tiszafa akkorára nőjön, hogy elfedje az emeleti ablakomat. Ez még nem is lenne baj, de ágai között bujkálnak a manók és más férgek, minduntalan bebámulva az ablakomon. Mint karácsonyfadíszek úgy hintáznak az ágakon, piros sapkában és pofaszakállal, két gülü szemük jeges rosszindulattal világít, és sosem pislog. Nem nyitok ablakot, és nem állok szóba velük, mert azonnal fekete sellőkről kezdenek beszélni, ami olyan unalmas már, hogy a hátam közepén jön ki. Egész életükben ugyanazt, és ugyanúgy mesélik. Még szerencse, hogy a sétány kövei harapnak, különben képesek lennének bedobálni velük az ablakomon. A kertben növő broméliák, akik amúgy a kedvenceim, mindig említést teszek róluk, ha tehetem, újólag olyan erős cincogó és röfögő hangokat hallatnak, hogy majd hanyatt esem a meglepetéstől. Lehet, hogy az őket rágó tüllférgek miatt teszik. Ezek a puha nyálkás egylábú bogarak mindent megrágnak, ami szájuk elé kerül. Mivel folyton esznek, folyamatosan ürítenek, fluoreszkáló kék csíkot hagyva maguk mögött, érdekesen díszítve a növényszárakat, amik aztán éjszaka tompa fénnyel világítanak.
El is neveztem a házat körülvevő kertet a minden lehetséges birodalmának, ami furcsa módon a benne lakók tetszését is megnyerte. Nem tudom, mi okozhatja, de a héten már másodszor úgy összezsugorodik a feljárati lépcsőm, hogy nem tudok rajta feljönni. Ezekben az órákban milliónyi lepke szállja meg a lépcsőt, a rengeteg szárny egész szélvihart támaszt, kellemetlen kriptaszagot keverve.
Ezért gyanítom, hogy a másvilágról jöhetnek, de miért pont hozzám, az rejtély.
Talán valamire figyelmeztetni akarnak, de nem jövök rá, hogy mire.
A ma éjszaka is teliholdasnak indul, megint meg fog jelenni az aranyhíd, rajta különböző életkorú magammal. Ott fognak állni és integetni nekem, én meg visszaintek, mert úgyis fogunk találkozni, ha feljutok a hídra. Akkor majd egyesülünk, mindegyik belecsúszik a másikba, míg egy alak nem leszünk, és akkor elindulok a fényes és távoli látvány felé, ahova mindig is készültem. Ez a csodálatosnak ígérkező lebegés nagyon izgat, alattam lesz a világ, és nagy szürke szárnyaim szelében arcomat az égnek emelve szállok és szállok a végtelenben, a végtelen felé. Ez lesz az a pillanat, ami örökkévalóságba merevedik, végtelenné válok a végtelenben, lelkemben szóló vad és szelíd dalokkal megdíszítem repülésemet.
Már nagyon régen nem jártam a pincelejáróban, ami a hátsó kerti kijárathoz is vezet. A lépcsők ugyanolyan nedves, csúszós rondaságok, mint régen, amikor Berta állítólag kocsistól leesett. Amikor óvatosan elhaladtam a kapaszkodó mellett, megint felizzott a fal, őrizve az esemény emlékét. Leérve a kerti kijárathoz, alig tudtam kinyitni a faajtót, úgy be volt dagadva a használatlanságtól. Mikor nyögve és méltatlankodva kinyílott, beáradt a kert dohos- nedves bűze, ami nem is emlékeztetett a hajdani kert szépségére. Minden mindenre ránőtt, olyan sűrű növénysátrat alkotott, hogy a fény meg sem kísérelte áttörni. A lombsátor alatti sötétségben megmozdultak a szendergő fekete és lila emlékek, gonosz és lélektelen szemeikkel méregettek, ahogy az ajtóban álltam. Nem jöttek közelebb, de tudtam, nekem sem tanácsos.
Nem is próbálkoztam, mert minek próbálkozzam, de mégis felháborított, hogy a saját házamban nem tanácsos kilépni az ajtón. Kövek gurultak lábam elé a sötétségből, egyszerre beszéltek és sziszegtek, így nem értettem egy szót sem.
Gyorsan becsuktam az ajtót, és az elsötétült folyosón éreztem Berta kislánykori jelenlétét, mert itt kóborol az épületben, néha hallom hamis énekét.
Az én kiskori szellememmel is néha találkozom, de csak a feje látszik homályosan, mert még élek, ugyanakkor Berta állítólag halott. Persze a rendőrségnek ez az állítása képtelen baromság, de nem szóltam, mert joguk van azt hinni, amit akarnak.
Lehetségesnek tartom, hogy Berta lelke garázdálkodik a kertben, ezért lett olyan amilyen. De ha ez igaz, nem értem ellenségességét. Hiszen ma is tologatom, ha igényli, bár egy köszönöm nem sok, annyi sem hagyja el a száját, és gondoskodom, hogy vad étvágyának eleget tudjon tenni.
Na az igaz, hogy a lépcsőkön felcipelést nem vállalom, mert nagy súlya meg a kocsi meghaladja erőimet. Így is tisztában vagyok vele, hogy betegségem esetén csak a bennem lakó öreg hölgyre számíthatok, mert hajdani szerelmem roncsa, teljességgel megbízhatatlan.
A kistó, a kert mélyén teljesen eliszaposodott- hallom a zöld álmomtól- már csak nyúlós férgek lakják aranyhalak helyett. Nem is baj, hogy nem merek kimenni. Szoktam látni az ablakból azt a szöghajú piszkos vénséget, aki aranyhajú királylánynak látja magát. Integet, csábít, hogy menjek le hozzá, de legalább engedjem be a házba. Biztos egy régi rossz emlék reinkarnációja, ezekkel nagyon kell vigyázni. Nem engedhetem meg magamnak az óvatlanság lukszúsát, legyen nekem elég a Berta, mint púp.
Bár Augusztus van, mégis leesett egy finom hó, ami ebben az évszakban nagyon szokatlan. Szerencsémre hideg nem lett, így nem kellett előkeresnem a sínadrágomat. Vannak szerencsés pillanataim. Ezekből, ha sok van és rendszeres, az már egy sikeres élet. Ennek a sikeres halálhoz semmi köze. Csak úgy mondom.
A dombunkról levezető sáros- köves út, ami az országútba torkollik, hatalmas pataszerű lábnyomokkal van tele. Felfelé haladnak a kertkapumig, majd vissza az országút melletti erdőbe. Helyenként vörös- durva szőrcsomók is éktelenkednek a sárban, gondolom, a lábnyom tulajdonosától származnak. Meséltem Bertának is a dolgot, de ő sem tudta ki lehet az. Mindenesetre jó lesz vigyázni, mert a nyomokból ítélve nem lehet valami jóindulatú lény.
Majd az esti párával érkező tengerszagú ködök elűzik ezt a valamit. Remélhetően. Nem örülök ezeknek a felfedezéseknek, éppen elég az, ami a kertben van. Nem kell ezt űberelnem.
Az alprefektus jött elő egy régebbi álmomból, és felajánlotta, diktál nekem, ha írok. Nagyon kedves tőle, de nem tudom mit diktálna, hiszen én sem tudom előre mit fogok írni. Jó vicc. A kerti éjszakából nagy nyüzsgés és ordítozás támadt az ablakomra. Ki kellett néznem, és sosem látott élményben volt részem.
Még az öreg hölgy is mellém könyökölt az ablakpárkányra, így meg is tudtuk beszélni a látottakat. A fák és bokrok csak úgy dülöngéltek a verekedő manók, kerti rémek, és fátyoltetvek harcától. Nem is sejtem min veszhettek ennyire össze, de derekasan püfölték egymást. Még a gonosz nyálak is folytak rájuk a fákról, a szentjánosbogarak cikázó fényei villogtak a bevert orrok és fejek között.
Felemelő volt számomra a látvány, mert mindegyikőjüket utálom, és ők is engem. Felváltva hordtuk ki az öreg hölggyel a jeges csapvizet, és öntöttük rájuk.
Még nagyobb lett a sivalkodás és zűrzavar, mert ezek irtóznak a víztől. Mondhatom, remekül szórakoztunk.
Beszéltem egy csótánnyal, javasolta egy mofetta építését, Bertának is meséltem a dolgot, de ő elzárkózott. Így aztán nem lesz belőle semmi.
Már másodszor történik, hogy a sötét kerti sétányon végigtrappol egy nagy fekete csődör, nyergében egy kámzsás alakkal. Csak úgy úszik utána csuhája, arcát rejti a csuklya, egyik kezében egy nagy kardot tart, és lovának patái élesen csattognak a köveken. Jéghideg orkánszerű szél kavarog a lovas körül, de a fák lombjait meg sem mozdítja. Feje körül nyúlós árnyak örvénylenek, süvöltő hangjuk fülszaggató. Tátott szájuk és üres szemgödreik közé belehasít a kard, kettényitva a fergeteget, ami azonnal össze is zárul és örvénylik tovább.
A tömegből kiemelkedik Berta arca, kettényílt vérző koponyája, arcát felém fordítva emeli öklét és fenyeget. De miért fenyeget? Semmi közöm a halálához, különben is felhallatszik a földszintről kocsijának nyikorgása. Nem értem miért hiszi, hogy meghalt. Azt sem értem, mit keres a lovast körülvevő forgásban. Ki ez a lovas? Olyan rettenetet áraszt magából, hogy szinte kellemetlen. Megfagy tőle az emberben a lélek. Goethei látomás- mondom az öreg hölgynek - , lássa milyen művelt vagyok. Meg is van lepve. Na, ja...
Majd alkalom adtán a Vörös Pimpernelt is elsütöm neki.
Végre végighaladt a sétányon a lovas, és felemelkedve eltávozott a hold fényútján az ég felé. Remélem, ma éjjel már nem lesz szerencsénk.
Már megint akkora a cirpelés a kertben és a padláson, hogy nem lesz nyugodt éjszakám. Meg ezek a nyomorult alakok is folyton kifolynak a fülemből és az orromból, járkálnak a szobámban, aztán lemennek a lépcsőn Berta lakrésze felé.
Az egyik kövér, és nincs meg a feje. Így képtelen vagyok azonosítani.
Mostanában gyakran feltűnik a csillagtalan égen a fehér hajó. Méltóságteljesen ellebeg az ablakom előtt, fenségesen dagadnak a szélcsend ellenére vitorlái, és gyászének száll az üres fedélzetéről. Gondolom, a végtelenből a végtelenbe tart. Az öreg hölgy szerint abba a dimenzióba, ahol testetlen gondolatok időznek, csak lombjai vannak a fáknak, és lélekharang ringatja a fényben fürdő csendet. Igazán szép lehet, remélem, odakerülök egyszer. Ha Berta is odajönne valamikor, hát nagy bajba kerülne, mert nem tudja befogni azt a ronda száját, és biztos probléma származna belőle. Ha ez megtörténik, én mosom kezeimet, még azt is letagadom, hogy valaha is ismertem. Ez szilárd meggyőződésem, megmondom neki is. De nem vagyok hajlandó ezen előre izgulni, okosabb, ha lepihenek, és abba az álomba menekülök, amiben ő nem szerepel.
A folyamatosan múló jelenben várom a jövőt, pedig azt jelen néven megállás nélkül élem. A jövő, a jelen folyton változó állapota, egy futószőnyeg, ami folyamatosan alám gördül, megyek rajta előre a jövőt elérendő, holott azon megyek.
Ezt tárgyaltuk az öreg hölggyel, mert Bertával nem lehet ilyesmiről beszélni, mert szerinte minden marhaság. Pedig hiszem, hogy a múlt emlékeinek tudatában így élünk a jelenben és a jövőben egyidejűleg. Az élőt a szőnyeg viszi előre, a holtat az emlékezés. Ez a dolgok rendje, és működik is. Szerencse, hogy ez a döntés nem embertől származik, mert ha bárkinek kikéred a véleményét, hatból nyolc álláspontot kapsz, és indul az anarchia. Ez a szó olyan, mint egy női név. Anarchia kedves, levenné lábát az asztalról?
Hasonló szóhangzásoknak nem kell hasonló értelemmel bírni. Például az anarchia nem azonos jelentésű a monarchiával. Ezt gondolom, azért látom ennyire élesen, mert, aki egyidejűleg éli a jelenben a jövőt, annak széles látóköre van. Nem úgy, mint Bertának, aki egyedüliként a jelenben éli a múltját. Meg is van a látható eredménye.
Remek álmom volt. Voltam egy büfében, ahol csak palacsintát lehetett enni. A falban volt egy lyuk, abból kiállt egy végtelenített palacsinta vége, a vendég odaállt, és elkezdte enni. Ha jóllakott, odébbállt és helyére lépett egy következő vendég.
Persze a kertben lakó gonosz manók nagy bajban lettek volna, mert létra nélkül nem képesek egy ilyen helyen ebédelni.
Reggel óta kilógnak az idegeim a fejemből, és lépten - nyomon rájuk lépek.
Már próbáltam kendőt kötni a homlokomra, de nem ér semmit. Ez valószínű idegi szétziláltságomnak tudható be, ami viszont Bertának köszönhető. Mert kitolattatja magát a fürdőbe, aztán ordít, hogy vissza, majd megint ki, és megint vissza, és ez így megy vagy másfél órán keresztül. Más már rég megölte volna, én meg birkatürelemmel viselem, és íme, az eredménye.
Mégiscsak el kéne mennem valahova kikapcsolódni, nem normális dolog, hogy ki sem megyek a házból. Persze ennek is oka van, történetesen, ha kimennék, vissza is kéne jöjjek, ami dupla út. Értelmetlen lenne így fárasztani magam minden ok nélkül.
Az alprefektus megígérte, egyik alkalommal elhozza hegedűjét, és rögtönöz egy koncertet. Nem igazán hittünk neki, de tényleg eljött, és hozta a gitárját. Nem tudtuk megértetni vele, hogy ez nem hegedű. Még vonója is volt hozzá, és akkora ribilliót csapott vele a gitáron, hogy majdnem belerokkantunk. Utólag mondta, hogy saját szerzeményét hallottuk.
Mostanában nem találkozom azzal a rút vénasszonnyal, aki a földszinten lakik.
Na, nem éreztetem vele, hogy ronda, udvariasan váltunk néhány szót, és ő belép az előtér falába.
Berta tolókocsija biceg. Az egyik kereke kisebb lett, így, ha tolom, ütemesen oldalirányban billeg, igyekszem gyorsan tolni, mert akkor úgy csapódik jobbra - balra a feje, mint egy tök. Én remekül szórakozom rajta, ő meg azt mondja nem.
Engem hibáztat az egészért, mert hibást, azt mindig keresni kell.
A verekedés óta a kertben nagy a feszültség. Mindenki sértődött, és a másikat okolja. Láthatóan bele vannak betegedve, hogy engem nem lehet okolni semmiért, mert boldogan kiirtanának a környékről, de szeretnének önigazolásul indokot találni. Még a múltkori hidegzuhanyt nem tudták megemészteni. Ezeket mind a kerti kijáróban álló kaktusztól tudom, vele szoktam beszélni, és ő tájékoztat a mindenkori eseményekről.
Jókat szoktam derülni rajta- a háta mögött - mert mexikói akcentussal beszél, és időnként baromi dolgok kerekednek előadásaiból Az éjszaka éreztem, hogy vihar készül, a csillagtalan égbolt vészjóslóan ült a világra, távolról némán villámlott, és nagy lett a szélcsend. Minden feszül azóta is, az egész nap egy szorongó várakozás.
Borzalmas melegek vannak mostanság. Olyan a szobám, mint egy katlan. Éjszaka sem jön a megkönnyebbülés, még az álmaimból is folyik a víz. A zöldálmom rosszul is lett. Nem egy kánikulai álom, egyszerűen nem bírta ezt, ami van. Én is próbálok egyik ébrenlétemből a másikba menekülni, de minden hiába. Téli álmom nincs, a többi meg elviselhetetlen. Bertát is megszántam, kocsistól betoltam a zuhany alá. Most az egyszer nem csinált jelenetet.
Délelőtt rajtaütésszerűen kirohantam a kertbe. Olyan meglepetést okoztam ezzel, hogy az elképedt lakók elfelejtettek rám rontani. Nagyokat ugrottam, és hadonásztam a karjaimmal, aztán visszarohantam a házba. Akkor ocsúdtak fel elképedésükből, és üldözni kezdtek. Csak úgy koppant a fejük, ahogy nekicsapódtak az ajtónak. Én hatalmasan hahotáztam, hogy jól lehessen kint hallani. A zajokból ítélve magukon kívül voltak. Most majd jó lesz vigyáznom magamra, mert mindegyik feni rám a fogát. Az öreg hölgyet meglátogatta egy ismerőse. Nem volt ellenszenves, jól beszélgettünk. Nekem szokatlan volt, hogy beszélgetés közben mindig alakot váltott, eleinte elég zavaró volt, de belejöttem.
Hiszen nem kell senkinek mindig ugyanannak látszani. Egy álombéli pedig megteheti, hogy úgy nézzen ki, ahogy akar.
Beszélgetés közben sült ki, hogy jól ismeri az alprefektust. Így egyből akadt közös ismerősünk, ami teljesen mindegy ugyan, de azért közelebb kerültünk egymáshoz. Nem okos mindenkitől távol esni, mert úgy járhatok, mint Berta.
Neki nincsenek benne lakó álmai, ezért külön utál engem. Még mindig jobb, mintha sajnálna. Hát nincs igazam?
Már ki kéne takarítani a házat, mert ismerek olyan koszokat, amik már évek óta ugyanott hevernek. De az is igaz, hogy a bentlakó kísértetek megszokták, és nem érdeklik őket az ilyen földi dolgok.
Egy fényképalbumot találtam a lomtárban. Benne Berta pereputtyával, meg Berta gyerek- és lánykori képeivel. Egyik felvétel sem volt barátságtalan, hosszan elbeszélgettek velem. Az egyik képen Berta horgászbottal állt, rajta lógott egy hal. Még mindig ficánkolt, sose hittem volna, hogy ennyi éven keresztül bírja a levegőn. Nem értek a halakhoz, lehet, hogy ez tüdőshal volt.
Újólag valami lappang a házban. Nem akarom, hogy hozzám is bejöjjön, ezért a küszöbre szereltem egy lappangóriasztó készüléket, ami szerencsémre jól működik.
Éjszakánként hallom, hogy kint motoz az ajtóm előtt, és dühöng.
Ez most úgy leköti minden figyelmemet, hogy aludni sincs mikor.
Csak ülök az ágyban, keresztülhajol rajtam a szivárvány, és hallgatózom.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése