VINCENT NAPLÓJA 4.befejező, rész

ÚJRA ESTE

Elfantáziáltam, hogyha lenne pénzem, nem vinném a bankba. A szekrény alatt felszednék egy  parkettlécet, oda beleraknám, és vissza a léc. Két okból. Ne tudja senki, hogy van pénzem. Meg   nem vonnának le mindenféle kezelési költséget, mert mindig a betétes húzza a rövidet, sosem a bank. De kéne szereznem valahonnan valami vízhatlan és tűzálló dobozt, abba a pénzt, mert tudja  az Isten, biztosra kell menni. Akkor viszont nem elég felszednem egy parkettlécet. Legalább hármat  kell, azt meg hogy teszem vissza, hogy ne lássék?
Ehhez szakember kéne, de abban a pillanatban nem titok a titok, megette a fene. Még szerencse,  hogy vasam sincs, nem szorongat ez a gond. Azért van abban valami megnyugtató, hogy nem  vagyok gazdag.
Nem szeretek ebbe belegondolni, de értelmi nézőpontból mérlegelve, megértem, ha valaki  vegetáriánus. Mert, hogy minden élet élet, én meg elveszem, mert enni akarok, de van más  lehetőségem is, csak nem úgy döntöttem, mert én mindenható vagyok, és kész.

Baromi silány elégtétel, ezzel a mindenhatóságommal mehetek a francba, ez csak pitiáner voltomat igazolja.
Akár a vadászat, mikor a nagy Bőrharisnya jól elbújik, és puskát szorongató keze, a hatalom mámorától izzad.
Aztán jön, mondjuk egy mitsemsejtő szarvas, békésen legelészve közeledik, netán dudorászva élvezi a tavaszt. A görény meg lesből agyonlövi, mert ő szórakozik, hiszen passzióból megölni, elpusztítani valamit, igen szórakoztató, és férfias tett.
Micsoda emelkedett individuum, a humánum bajnoka, aki jó ember- amúgy, karácsonykor ő a Mikulás, fehér vattaszakállán csak úgy csorog le a jóság piros csizmájára.
Ölében megilletődött gyerekekkel, akik nem is sejtik, hogy a jóság szobra, alantas és brutális szórakozásoknak hódol.
Fuj, de nagyszerű ember, és ez még jobb körökben a komilfó, valami férfias lélek, ami irigylésre méltó.
Amúgy gyáva és ócska, egy profi menekülő, aki egy pofontól le akarja rokkantosítani magát, mint mártír.
De ha annál az állatnál is lenne fegyver, hat lóval sem lehetne őt kivontatni az óljából, hát még az erdőbe!

Az erdő…
Csodás madárdal, és összerondított bokoraljak, szétszórt szemét, és hajdani tárgyi emlékei egy erotikus csatának. Lefekszem egy fa tövébe, a selymes fű, hűsítően hat felforrósodott hátamra, hallgatom a csendet. Aztán kezdenek rám potyogni a fa kullancsai, bemásznak a nadrágszáramba a vöröshangyák, és rámszarik egy arra száguldó madár. Életem fennkölt pillanatai, mert egészségesen élek, friss levegő, meg minden. Beleiszom a kristálytiszta patak vizébe, még időben kiköpöm a  számba keveredett csibort. Arra már gondolni sem merek, hogy az erdészház szennyvízelvezetése  ebbe a patakba van bekötve.
Alkonyatkor hazavonulok, kipihenten, felszabadultan, és beülök kedvenc fotelembe, aztán elkezdem az utómunkákat. Szemöldökcsipesszel szedegetem le magamról a kullancsokat, hűsítő krémmel kenem be a hangyacsípéseket, figyelem, hogy a patak vizétől nem tör e rám a hasmenés…
De mindezek ellenére kellemes volt a nap, bár tudom, hogy jó darabig nem fogok akarni erdőben, kirándulni.


MEGINT ITTHON

Napokkal ezelőtt hallottam, hogy valakire azt mondták, hogy egy blikkfagatyás…
Hát nem akartam műveletlennek tűnni, ezért nem kérdeztem meg, hogy mi az a blikkfagatya. Otthon megnéztem minden elérhető növénytani kötetet, de ilyen fát nem találtam. Az egyik szomszédom egy nyugalmazott növénytantanár, de ő sem tudta.
Lehet, hogy a bükkfa népies változatáról van szó?
De egy ilyen gatya vajh a kérgéből értendő? Azóta többeknél érdeklődtem, de nem tudtam meg semmi közelebbit. Én is elkezdtem mondani másokra, hogy blikkfagatyás. Nagy szemeket meresztve néztek rám, de ők sem merték megkérdezni tőlem, hogy mi a franc az a blikkfagatya. Ők sem akartak műveletlennek látszani. Hát igen. A tartás. Az fontos…
Mi mindenről hisszük, hogy fontos. Pedig, ha belegondolok, nincs is ilyen helyzet. Mert ha van, ha nincs, a nóta vége mindig ugyan az. És ez nem pesszimizmus, ez tény. A tényekről meg nem érdemes vitát nyitni. A tények tudomást sem vesznek rólunk, csak úgy jönnek, és mennek. Hol   mellettünk, hol rajtunk keresztül. Segítenek helyzeteket mérlegelni, igazságosan dönteni, vagy félredönteni. Lényeg az, hogy dőljön már valamerre az a rohadt ügy, mert ha elkezdjük, amit jognak hívunk, talán, ha, és ha mégsem, de mégis, millió kibúvók, és álláspontok, értelmezések, akkor  valami abszurd ökörség sikeredik belőle, amit még a védelem sem fog soha megérteni, az  elmarasztalt meg biztos nem.
Fontos nincs, legfeljebb fontoskodók. Ez nekik egy lelki szükséglet, eleinte titokban szorongva kételkednek önnön nagyságuk valóságában, aztán már nem.
Kibontakoznak, teljes személyiségtorzulást szenvedve a többiek fölé emelik magukat, elfelejtvén az igazságot, minél magasabbra emelkedsz, annál nagyobbat fogsz esni. Mikor beleállsz az agyagba fejjel, még hallod a tömeg röhejét, mert cirkusz kell a népeknek, és te igazán egy hülye bohóc vagy.
A becsapódás nehéz pillanataiban te is rájössz, de ez egykapus játék, csak a kéményen keresztül lehet távozni. Nincs Mea Culpa, nincs aki meghallgassa. Leider- mondaná egy okos sváb. Nekem nagyon megnyugtató itt lenn a porban, én nem akarom magamat átugrani, a többieket akkor sem ugranám át, ha tudnám.

Ugorja át őket, akinek kurva volt az anyja…
Azért már kezdem szokni ezt a naplóírást. Az ember fesztelenül locsoghat, nem kell érdekesnek  lennem, nincs, ki mit szól, elég, ha én szórakozom vele, és kikapcsolódom. Akár összefüggéstelenségeket is írhatnék, na bumm.
Vagy minden átmenet nélkül ideírhatnám tizennyolcszor, hogy papperlapap.
Hát, ha ez nem az írás szabadsága, akkor nem tudom mi.

Kép: Kapolyi György alkotása